Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 15. szám · / · BABITS MIHÁLY: BALOLDAL ÉS NYUGATOSSÁG

BABITS MIHÁLY: BALOLDAL ÉS NYUGATOSSÁG
2.

Soha oly fülledten el nem voltunk zárva magyar világunkba, soha olyan távol a világnézet friss szellőitől mint manapság. Kérd számon a Nyugatot, reklamáld a nyugatosságot, olvasó! «Országunk nagy katasztrófán ment át, s ez befelé fordította tekintetünket.» Egy pillanatra: rendben van; noha épúgy fordíthatta volna kifelé is. (Széchenyi, mikor helyzetünket katasztrofálisnak érezte, nem befelé fordította tekintetét.) «A magyar kultúra elég erős már, hogy magából megéljen s autochton legyen.» De melyik kultúra volt valaha autochton? Minden igazi szellemi termékenység kölcsönhatások eredménye. A szellem, ha csak önmagából táplálkozik, elsorvad, mint a test is; így sorvad el a vak ember szelleme, s a süketé, ha magára hagyják. Életerős fajok kívülről házasodnak, s a magyar kultúra története egész folyamán kiváltképen és szükségszerűen exogam természetű.

S mégis irodalmunk ma mintha csak önmagából akarna táplálkozni. Friss világnézeti szellők hijján itthoni csüggeteg politikai vágyainknak fulladozó áramaitól kér hajtóerőt; s távolibb és távolságuk révén termékenyebb minták helyett a saját rosszul megértett és rosszul megemésztett közelmultját kérődzi vissza. Költőink már Adyt is másodkézből veszik, kopottan, ahogy olcsóbb; s nem mennek Párisig, mint ő ment. A formák vásnak mint az öltönyök, ha nincs új; s hamar kitetszik a könnyű magyar: ez ma a modernség. Magyaroknak érzik magukat, pedig csak tudatlanok; baloldaliaknak, pedig csak epigonok. Minden tradicionálizmus rokonszenvesebb az epigonizmusnál. Tanulj legalább a divat pszihológiájából, mely visszatér a régihez, de megveti a tavalyit! Vajha legalább a régihez térnénk vissza! Legnagyobb rokonszenvem kíséri azokat az írókat, akik mint pár újabb lírikusunk népi kultúránk mélyeiből merítnek frissülést, ahonnan már egyszer (az Arany és Petőfi korában) megüdült költészetünk. Nem mintha az irodalmi folyamatok szándékosan megismételhetők lennének; de a kor tekintete, csonkán maradt országunkban, friss izgalommal fordul a paraszt-szfinksz felé, s a népi származású költők lelkében új indulatok és álmok lobogtatják azt a lángot, mely már Petőfiben is égett.

Ez megóvja költészetüket az iskolás reakció látszatától; de van egy másik veszély is, amelytől csak azok menekülhetnek, akik, bár a paraszt földbe nyomva gyökerük, szellemük lombjait tágabb emberség s magasabb kultúra egébe tudják fölemelni. Ez volt az Arany és Petőfi útja; s úgy érezzük, ez lesz új költőgenerációnk pár legjobbjáé is (Erdélyi Józsefé és Illyés Gyuláé). Paradox kifejezve: a népies csak akkor lehet fölfrissítője és szerves értéke az irodalomnak, ha nem marad népies; ha a nép nem cél, hanem forrás - s máskülönben a népies költő marad népköltő, azaz osztályköltő.