Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · NÉMET IRODALOM
Az a biologique romancée, mely az utóbbi években végigturkál az emberiség legnagyobbjainak életén és olyan keveset tud alkotásaik örök nagyságáról, rendszerint nem valami emelkedett szempontokat követ, a kandi kíváncsiság jóval több benne, mint az elmélyedésre való hajlam. A felszínnel jóllakó irodalom- és művészetélvező kicsinyességéhez szállítja le a nagyokat, hadd gyönyörködjenek abban, hogy íme, milyen esendő, téveteg ember volt az übermensch is, akit ugyanazok a gyengeségek és bűnök gyötörnek, mint a tömeget.
Mereskovszkij, aki ezt a mind szélesebbé váló áradatot Leonardo da Vincijével elindította, még másképen képzelte el a dolgot, akármilyen hamis képet rajzolt is különben hőséről, elsősorban
Az efféle tárgyalások legtöbbnyire károsak, bár tagadhatatlan, hogy némelyekben kívánságot ébresztenek témájuk közvetlen megismerésére is és eképen, bár kerülő úton, végül nemesebb élvezetekhez vezetnek.
Emil Ludwig az ilyen életrajzírók jobbjai közé tartozik. Bár Michelangelot legtöbbnyire ő is csak béka-perspektívából nézi és hozzá felemelkedni alig tud, fürge emberszemléletének tarka kárpitja néha mégis kettéhasad és messziről mintha Michelangelo titáni lelkének dörgése hallatszanék. Ludwig elevenen, folyamatosan írja Michelangelo riportját, sőt hellyel-közzel megsejtteti, hogy az emberi lélek magasbaszállásának örvénylő tragikumai is vannak, nem csupán freudista gátlásai. Képzőművészeti vonatkozásoktól, a kor lelki képének megrajzolásától azonban gondosan óvakodott, helyettük inkább csak hangulatokat ád, jól tudva, hogy mivel nem szabad az átlagolvasót fárasztani és mivel kell lekenyerezni.