Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · NÉMET IRODALOM

Káldor György: IDEOLÓGIA ÉS UTÓPIA
Mannheim Károly könyve - Friedrich Cohen, Bonn

Olyan korban, melyet a világháború hitbeli alapjaiban rendített meg, el kellett jönnie a gondolkodónak, aki magát e megrendülést vizsgálja, aki szellemi világunk töredékeit szedi össze és mint gyermek kockakövekből, próbál belőlük ismét egységes világképet összerakosgatni. Mannheim Károly fiatal hazánkfia, a frankfurti egyetem nemrég kinevezett társadalomtudományi professzora azok közé a filozófusok közé tartozik, akik helyesen ismerték fel a kor szellemtörténeti helyzetének korlátatit és lehetőségeit és eleve lemondanak - legalább is egyelőre, - a «nagy rendszer», az egységes világkép megalkotásáról. Mannheim könyvének erőssége tehát nem gondolatainak rendszeres egységében rejlik, hanem abban az intenzitásban és őszinteségben, amellyel a bomló kor egyes elszigetelt kérdéseivel szembenéz. A kérdések helyes fogalmazása sokszor ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb feladat a filozófiában, mint a megoldások meglelése. Csakhogy van abban a módban, ahogyan Mannheim problémákat vet fel és megoldás-típusokat csillogtat meg, hogy azután mégis visszavonuljon ontológiai semlegességének maszkja mögé, valami nyugtalanító, valami, ami után kínos szomjúság marad az olvasóban.

A munka egységét valóban az adja meg, hogy mind az ideológia, mind az utópia természetrajzában egyaránt a valóságtól elrugaszkodott, de mégis a valóságból eredő eszméről van szó. A valóság ennek a könyvnek a tulajdonképeni tartalma, az «igazi», a «való», valóság, amely «van valahogy minden gondolatnak alján.» A valóság az, amelyre Mannheim mindenképen vissza igyekszik vezetni a szférák vélt autonómiájában gőgösködő «tiszta» gondolatot, vagy az eljövendő jobb világok rózsaszín ködében úszó ideát. Mannheim problémája a valóság és a szellem összefüggése. Ennyiben minden nagy filozófiai élmény forrásából merít.

De csak ennyiben. Mert hamarosan kiderül, hogy az «igazi valóság» nagy filozófiai problémáját társadalmi térre szűkíti, társadalomtudományi kérdéssé összpontosítja. Tagadhatatlan: minden filozófiai kérdést lehet így valamely speciális tudományág szemszögéből nézni és új szempontokat megvilágítani. A tudásnak és a megismerésnek meglehet a maga szociológiája éppen úgy, mint a maga biológiája, vagy pszichológiája. És ha az «Einzelwissenschaftler», az egyes tudományágak kutatója saját szemszöge által korlátozottan túlozza speciális tudományának módszertani jelentőségét, szemet húnyhatunk. De ha a filozófus valamely speciális tudományban - mint Mannheim a társadalomtudományban - értékes módszertani szempontokat fedez föl és azokat szinte észrevétlenül általánosítja filozófiai elvekké, akkor valami nincsen rendjén.

Semmi kétség az iránt, hogy az ontológiai, logikai és ismeretelméleti alapelvek is vizsgálhatók a társadalmi valóság: az emberi közösségek (osztályok, hivatások, csoportok, stb.) szempontjából. De az a körülmény, hogy az ideáknak - és nem csupán a társadalmi ideáknak, - van a társadalom felé forduló arculatuk is, még nem jelenti azt, hogy helyességük, vagy helytelenségük, alapvető formájuk társadalmi funkcióikkal szervesen összefüggne. Minden idea lehet persze ideológia, ha társadalmi funkcióját tekintjük. De az idea lényege, formája, sőt - ha nem határozottan politika-gazdasági kérdésekről van szó - tartalma sem merül ki társadalmi funkcióiban. Elvégre is nem azért jutottunk el az objektív logikában arra a fokra, amelyen az ismeret tartalmát és formáit is megkülönböztetjük a megismerés pszichológiai aktusától és a megismerő szubjektumtól, más szóval: a modern filozófia nem azért folytatott évtizedes kűzdelmet a pszichológizmus ellen, hogy most a szociológiainak nevezett, de valójában szociál-pszichológiai fokon visszatérjünk hozzá.

Persze Mannheim igyekezett kitérni e veszély elől, mert kifejezetten különbséget tesz partikuláris és totális (strukturális) ideológiafogalom között és a totális ideológia fogalmát olyképen igyekszik meghatározni, hogy a pszichológizmus vádja ne érhesse. Míg ugyanis a partikuláris ideológiafogalom szerinte a pszichológia területére tartozik, addig az, aki a totális ideológia-fogalommal dolgozik, már nem valamely pszichológiai, valóságos szubjektumra, hanem egy «konstruált» szubjektumra («Zurechnungssubjekt») vonatkoztatja azt.

Itt megakadtunk. Mert eddig úgy szólt Mannheim definíciója: ideológia az idea, az azt kimondó szubjektum valóságos helyzetének függvényeként értelmezve. Most azonban felbukkant a «Zurechnungssubjekt» fogalma. Mihez, minek alapján, milyen jogon konstruáljuk e szubjektumot? Van talán mégis magja az ideának, amely független a szubjektumtól és valóságos helyzetétől? Mannheim szellemtörténeti alapon vázolja a totális ideológiafogalom fejlődését. Első formája szerinte a kanti «Bewusstsein überhaupt». A második lépés a tudat történelmi megfogalmazása volt, mely a hegeli Volksgeist és Weltgeist fogalmában lelt kifejezésre. Végül az «utolsó és legfontosabb» lépés a modern totális ideológiafogalom felé Mannheim szerint akkor történt meg, amikor az immár történelmi tudat alanyaként a nép, vagy a nemzet helyett az osztály fogalma bukkant föl. Megérkeztünk tehát az «osztálytudat» fogalmához, mely az egész ideológiatan magja: a marxista «filozófia» alapfogalma. Ha Mannheim eddigi képleteibe behelyettesítjük ezt a fogalmat, a következő eredményre jutunk: Valamely idea a szubjektum valóságos helyzetének függvénye. A történelem- és társadalomtudomány fejlődése révén eljutottunk oda, hogy a szubjektumot mint kollektívumot, mint osztályt fogjuk fel. Az idea tehát az osztályhelyzet funkciója. Az osztályfogalomnak ez a kritikátlan átvétele Marxtól és a neomarxizmustól az, ami Mannheim könyvének legsebezhetőbb pontja és ami éppen nála, Max Weber tanítványánál, különös súllyal esik latba.

Fel kellett mutatnunk Mannheim könyvének egyoldalú szempontjait, ha nem akarunk felületes dícsérettel elismerni értékeit. Mert ilyenek akadnak bőven. Maga az ideológiai problémája azért érdekli oly szenvedélyesen, mert mély élménye volt az a zsákutca, melybe a neokantianizmus csaknem az egész háború előtti német filozófiát juttatta. Félelem az önmagában nyugvó rest és áporodott ideától, menekülés egy anyagtalan, formális értékfilozófiából »az igazi valóságba«: ez a szellemi törekvés hatja át Mannheim könyvét. Ez a szándéka elismerésreméltó. A gondolat léthezkötöttsége, vagy léttranscendenciája, egyszóval a lét és a gondolat nagy páros egysége izgatóan érdekes témája minden idők filozófiájának. Csak kár, hogy Mannheim valamilyen vélt korszerűségre vagy »történetfilozófiai aktualitásra« való tekintettel a lét alatt mindig szociális létet »álláspont« (Standort) alatt mindig szociális álláspontot ért. Ebben az »egész« és a »totalitás« szempontjait szakadatlanul hangsúlyozó könyvben az idea valósághoz kötöttsége vagy elszakadása attól csupán a történelmi és társadalmi valóságon méretik meg, a természet Mannheim számára nem is létezik, »zárójelbe van téve«.

A történelmi valóságot viszont annál intenzívebben látja. Könyve éles polémia, őszinte szakítás minden statikus értékfilozófiával, minden rendszerezéssel, amely az »abszolutum«, az örök és változatlan rend fogalmán alapszik. A valóságos örök változása, a panta rei az alapélménye, amelyen csak itt-ott tör át a vágy a misztikus extázis, a történelmen túl létező valóság víziója után. Álláspontja sokban hasonlít a hisztorizmuséhoz, ha védekezik is a történelmi relatívizmus ellen és »relacionistának« vallja is magát. Ennek a terminusnak az az értelme, hogy a szellem szükségszerű léthez és állásponthoz kötöttségénél fogva a totalitás mindenkor csak mint ez álláspontok kölcsönös relációja fogható fel. Ha minden álláspont részleges voltát felismerjük, az még nem relatívizmus, sőt út a totalitáshoz, mely a részvalóságok dinamikus viszonyából alakul ki. Mannheim igyekszik ezt az elvet az ideológiaproblémára akként alkalmazni, hogy minden osztály gondolkozásának ideológiai jellegét állapítja meg, ellentétben azzal az állásponttal, mely csak a szociális ellenfél ideáit igyekszik ideológiáknak feltüntetni. De, sajnos, e ponton ismét anyagtalannak és pusztán módszertaninak látszik érvelése. Mert az ideológiának mint ideológiának felismerése csak az idea jelében történhetik. Ez csak úgy lehetséges, ha van magasabb várta és tisztább régió is, mint az osztályérvek szolgálatába állított gondolat. A relatívitás relatíválása még nem vezet az abszolutumhoz, magyarán: ördögöt belzebubbal nem lehet kiűzni.

Ugyanez áll Mannheim fejtegetéseinek arra a részére is, amely az intelligencia társadalmi szerepéről szól. Mannheim az intelligenciát tartja annak a szociális rétegnek, amelynek hivatása a partikuláris, léthezkötött álláspontok közötti közvetítés, törekvés a szintézisre, az Egész keresésére. De nem hiszi, hogy az intelligencia külön osztály, hanem minden osztálynak járulékos csoportja. Ily képen nem tartja lehetségesnek azt sem, hogy az intelligencia külön szervezkedjék, hanem csak azt, hogy osztályán és pártján belül törekedjék a totalitásra. Ez a szabadon lebegő értelmiség, amely az osztályokban gyökeredzik, nem törekedhet szerinte osztályfelettiségre, hanem csak az osztályhelyzet részlegességének megmutatására, a lét szűk kereteinek kitágítására. Persze így ismét a negáció negációjához jutunk. Az osztályintelligencia az osztályjelleg leleplezése útján törekedjék a közösségre - vallja Mannheim és nem ismeri fel, hogy az »egész«, a »közösség« az osztályhelyzetek részvalóságán túl függetlenül és önállóan létező, azokat meghatározó entitás.

Mindent egybevetve: filozófiában és szociológiában jártas olvasó számára érdekes problémákat ébresztő, ellentmondásra és vitára ösztönző munka Mannheim könyve. Igéret: csirázó gondolatok, termékeny ellenmondások ígérete. Ha Mannheim lehántja magáról a formális és módszertani gondolkozás fakó köntösét, a német egyetemi filozófia e keserves örökségét, akkor szelleme érdekesen és szabadon fog kibontakozni.