Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · NÉMET IRODALOM

Joó Tibor: ÚJ ELMÉLET A ZSENÍRŐL
Ernst Kretschmer: Geniale Menschen - Springer, Berlin

A zseníről szóló tudományos művek - leszámítva azokat, melyek pusztán leíró jelleműek, csak a jellemző vonásoknak, többnyire romantikus szempontok szerint végbemenő, összefoglalásai - két irányban keresik a genialítás lényegét. Az egyik irány a zsení szociológiai vizsgálatában merül ki és a zseníséget a történeti jelentőségben állapítja meg. A kutatók másik csoportja a biológiai, pszichológiai, pszichiátriai vizsgálat területén marad. Az ideálisztikus és materiálisztikus szempontú kutatás éles szétválakozását tapasztalhattuk ebben a kérdésben is. Csak a legújabb időben, mikor a test-lélek probléma új felállításához érkeztünk el végre, - mely szerint nem két ellentétes szubsztanciát látunk többé bennük, hanem az emberi Én kétirányú funkcióit, - csak most várhattuk, hogy a zsení kérdése is szintetikus felállításra kerül.

Eddig az volt a kérdés, hogy a zsení mit jelent a közösség életében, a történeti fejlődésben, vagy pedig az, hogy milyen biológiai mozzanatok jellemzők a zseníre. Mindkét kérdés másodrendű kérdés, ha természetesen, mellőzhetetlen kérdések is. Az első kérdés azonban az volna, mi a zsení, ki a zsení, miben áll lényege. Nem elegendő tehát sem egyik, sem másik kérdés; a kutatásnak arra kell irányulnia, milyen történeti teljesítményt nevezzünk geniálisnak, illetve milyen diszpozicióból fakadnak azok a történeti teljesítmények és hogyan, s így a teljesítmény és diszpozició korrelációjából a zseníség lényegére vethetünk pillantást. Vagy legalábbis a zsení lényegének problémájára, melyet eddig nem is láttunk.

Így látván a problémát, minden túlzás nélkül korszakosnak nevezhetjük Kretschmer könyvét. A szerző, a marburgi pszichiáter professzor, korszakot jelent általában a pszichiátriában «Körperbau und Charakter»-jével. Ő az első, aki rendszere alapjává tette, hogy a testi és szellemi jelenségek nincsenek megválakozva, de nem is úgy áll a dolog, hogy a test diszponálja a szellemet is, illetve a szellemieknek tartott funkciók is materiálisak. Ő feloldja ezt az ellentétet a «primér egyéniség» vagy «primér Én» fogalmában, mely a tiszta öröklöttséget jelenti, bizonyos elemi reakció-hajlamok bizonyos konstitúciótípusok szerint különbözők, mely típusokban bizonyos szellemi vonások bizonyos testi tulajdonságokkal közvetlen korrelációban állanak, de nem egyik határozza meg a másikat, hanem mindkettő a konstitució mozzanata, mely a kettő ideális egysége. Jegyezzük meg itt, hogy a legnagyobb magyar filozófus, Böhm Károly, - aki egyebekben is cáfolhatatlanul kimutathatólag megelőzte az európai gondolkodást, de persze magyar könyvei hatástalanok maradtak, - szellemtanában teljesen azonos eredményekre jut még 1892-ben, (Az Ember és Világa II. k.) sőt már 1881-ben «Az ösztön és kielégedése» c. értekezésében. És ezt az eredményt, mely Kretschmernél kiindulási pont, ő dialektikailag megokolja, levezeti.

Ilyen szisztematikai alapból hajt ki Krestschmernél a zseni-probléma új formája: az ösztöniségnek és szellemiségnek lehető szintétikus látása (ein möglichst nahes Zusammensehen von Triebhaftigkeit und Geistigkeit. 31. l.). Hangsúlyozza, hogy vizsgálatait tudatosan a biológiai lélektanra korlátozza, de bárminek is nevezi vizsgálati jellemét, ez a jellem az ő alapfelfogása mellett feltétlenül azonos azzal, melyet fentebb a zsení kérdésének vizsgálata számára kivántunk. vagyis a kérdés az, milyen konstitució, milyen primér Én teszi lehetővé a geniális teljesítményeket.

Két külön-külön régen megállapított igazságból indul ki. Az egyik az, hogy a zsení új érték alkotója (Wertesschöpfer 7. l.). a genialitás ismertető jegyeit a rendkívüli produktív szellemi teljesítményben, a rendkívüli eszmékben és szenvedélyekben látja (die produktive geistige Sonderleistungen, die ungewöhnlichen Ideen und die ungewöhnlichen Leidenschaften. 23., 24. l.). A másik kiindulási pont a zsení rokonsága az őrülttel, a régi lombrosói tétel. Tökéletesen új azonban a két sarkpont szintézise. Nem elég, állapítja meg Kretschmer, felismerni a genialitás és az idegrendszer kóros elváltozásának kétségtelen összefüggését, hanem az a kérdés: «a zsení a pszicho-pathológikus mozzanatok ellenére-e vagy egyenesen általuk zsení?» (23. l.).

Könyve annak a bizonyítására szolgál, hogy a genialitás forrása igenis a pszichopathia, sőt pszichózis. kimutatja, hogy nagy teljesítményekre az egészséges lelkű, ép idegzetű ember nem is képes. «A testi és szellemi egészségnek egyaránt az a lényege, hogy az ember egyensúlyban van és jól érzi magát.» (18. l.) Ám «a kedély nyugalma és a kényelem sohasem volt még nagy tettek ösztökéje». (14. l.) Ennek pedig az az oka, hogy a geniális produkcióra éppen és csakis az a benső kiegyensúlyozatlanság, feszültség ösztökél, mely a lélek kisebb, nagyobb betegségével jár együtt. «Zsení csak az lesz, aki azzá kell, hogy váljon (wer es muss), akit bensejének feszültsége mindég új teljesítményre sarkal.» (153. l.) Tehát a genialitás forrása a pszichopathia, melynek természetesen nagy tehetséghez kell társulni.

Meg kell azonban itt jegyeznünk, hogy az igazi nagy zseníben szerinte is van egy igen erős egészséges vonás, «mely az alkotás kikerekítését és kiérését, általában az egészségesek lelkére való széleskörű hatást eszközli»... nem szabad elfelejteni: minden igazán nagy zseníhez többnyire hozzátartozik egy darab nyárspolgár (ein kräftiges Stück Spiessbürger)... egyenesen ez a jókora darab «Normalbürger» az, mely szorgalmával, állhatatosságával, nyugodt lezártságával és friss természetességével a nagy zsenít hatásában magasan fölébe emeli a geniális hangos és mulékony rugaszkodásainak.» (29-30. l.)

De felteszi Kretschmer a további kérdést is: mi idézi elő azt a benső feszültséget, ellentétet, mely a geniális nyugtalanság és teljesítmény forrása? Itt jut magyarázó szerephez konstitució-teóriája. A feszültséget ugyanis a szülők ellentétes konstituciójának a kereszteződése idézi elő a gyermek alkatában. «A kereszteződés teremt benső ellentéteket, érzelmi fezsültségeket, szenvedélyes kiegyensulyozatlanságot és lelki labilítást, ő diszponál ezáltal a genialitásra - és a pszicho-pathológikus zavarokra». (72. l.) A kérdés aztán itt beletorkol a fajbiológia és fajlélektan, főként a fajok kereszteződésének a kérdésébe. Bizonyos konstitució típus ugyanis bizonyos fajra jellemző. Ez az öröklöttség kereszteződik aztán különböző fajból származó szülők gyermekében és válik a genialitás forrásává, ha az öröklött diszpoziciók közé tartozik bizonyos tehetség is. A tehetség átörökítődik és fejlődik nemzedékről nemzedékre, éppen ellentétben a zsenível, mely egy szerencsés kereszteződés egyetlen kilobbantása. Így aztán mint ezt Kretschmer bizonyítja, a zseník sűrűsége és gyakorisága fajok kereszteződésének a kísérő jelensége. De nem a «vérkháosznak»! (103. l.)

Ez Kretschmer teóriájának a lényege röviden összefogva. Könyve azonban tele van ezernyi részletmegállapítással, utalással, megjegyzéssel és így nagyobb bőségével az elmemozdító benyomásoknak, mint bármely mostanában megjelent könyv. Amikor a fajok szerepét vizsgálja a zsení fellobanásában, egy csomó szempontot ad a fajpszichológusnak, de a kultúrhistórikusnak is, bemutatván az európai fajok alkatának a szellemi vetületét kultúránk egyes fázisaiban és ágaiban. Az irodalom- és művészettörténelem vagy a filozófia történelme, de általában a történelem sem mehet el közömbösen vizsgálat mellett. Feldolgozza kiváló férfiak származásának és életének történetét, - mint Goethe, Rousseau, Hölderlin, Bismarck, Robespierre stb., - s rámutatva pszichéjük kóros mozzanataira, egyszerre világossá válik életükben és alkotásaikban egy sereg eleddig érthetetlen jelenség. Ezeket a fejtegetéseket még gazdagabbá teszi azzal, hogy rámutat egyes pszichiátriai kórformáknak és genialitás bizonyos irányainak az összefüggésére. És a zsení lelkiéletére vonatkozólag teméntelen általános érvényűnek látszó megfigyeléssel szolgál. S emeljük végül ki az előadás szépségét; világossága és ereje mellett főként nagy élénkségét, mely valósággal izgalmas olvasmánnyá teszi a könyvet. Kiérzik a szerző láza, mellyel a szellem megszületését a sötét ösztöniségből nyomon kíséri. És ez a láz az olvasót is magával ragadja.

Bizonyos, hogy ennek az elméletnek is vannak hézagai. Végső szó a tudomány mezején nincsen. S így nem okozhat csalódást, hogy a zseníség lényege e mélyre hatoló és csodálatosan éles tekintettel végzett vizsgálatok után is kérdéses marad. A genialitás mértéke, mellyel személyiségeket és teljesítményeiket teljesen objektíve ítélhetnők meg, e könyvben sem állapíttatik meg teljes pontossággal. Mintha tágra volna szabva. Mintha éppen azt a mozzanatot nem ragadtuk volna meg, mely eldönti a zsení zsení voltát. Alighanem ott van a bökkenő, hogy ama bizonyos egészséges elem szerepe alaposabb tisztázásra vár. Hézagos marad az «ösztön» és «szellem» közti viszony mibenlétének felderítése is, az, ahogyan tevődik át az ösztöniség a szellemi síkra. Kretschmer csak azt állapítja meg, milyen jellemű ösztöniségből milyen jellemű szellemiség válik, s ezekben a kutatásokban nagyon közel kerül a régi dualisztikus felfogáshoz. Böhm Károly ezt a kérdést tisztábban látta és kimerítőbben magyarázta, minthogy ő filozófus szemmel nézte és dialektikai felfejtésével fáradozott. Feltétlenül szükséges a vizsgált anyag kibővítése, a megfigyelések ellenőrző próbája. Magának az egész elméletnek alapjául szolgáló konstitució-teóriának is sok komoly ellenvetésre kell még megfelelnie. De az kétségtelen, hogy alapgondolata, az «innere Spannung» és annak összefüggése az antithetikus öröklöttségi mozzanatokkal, az ellentétes két szülői vérség kereszteződésével, a genialitás kérdésének a helyes felállítása felé mutat. Ebben a probléma-látásban kerül szintézisre első izben az ideálisztikus szellemtudományi és a materiálisztikus biológiai szempont, s tehát itt a kérdés egészére irányúl a tekintet. Aki a jövőben a zsení problémájához nyúl, az Kretschmer eredményeit feltétlenül tartozik számba venni.