Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Vers

Illyés Gyula: MOST CSAK ENNYI...
Számadó György versei

A szerzőtől csak egyetlen vers van ebben a kötetben, a többi csak fordítás a föld csaknem valamennyi nemzetének modern költőitől. Szóval ez a kötet tulajdonképen nemzetközi antológia, noha a címlapon egy betű sincs, ami ezt sejteni engedné.

Átfutottam a tartalomjegyzéket és nagy bizalommal kezdtem a könyv olvasásába. Végre perspektívát nyerhetek a világirodalom új költészetéről, amelyről annyit hallhat az ember. Aztán szomorúan letettem a könyvet. Ez volna az a híres új szellem, a poézis újjáéledése, amelytől annyit vártunk? Ez az értelmetlen, zenétlen, zagyva szóáradat? Ez a nevetséges, fül- és szemsértő hogyishívják? Ez a lapos, fantáziátlan, zötyögő, de mégis hibrid badarság-halmaz, amelyet Számadó György elénk tálal? Ez volna az? Ezek a versek, amelyek szerzőjeként azonban mégis olyan neveket látok, akiket nagyrabecsülök és szívemből szeretek, mint Rimbaud, Lautréamont, Reverdy, Werfel, Alekszandr Blokk, Bjelij, sőt Baudelaire...? Elolvastam mégegyszer a könyvet és most már egy-két oldal ismerősnek tünt. Mintha ezeket már olvastam volna valahol. Elővettem az eredeti szerzőket (már amelyeket ismerek) és próbaképen egy-két összehasonlítást ejtettem.

Csak egy-két oldalon át bírtam. Szegény Comte de Lautréamont, szegény Isidore Ducasse! A Chants de Maldoror első énekének egyik versében (melynek a fordító saját invenciójából külön címet is adott) találtam ezt a gyöngyszemet: Öreg óceán, egyöntetűen gömbölyű formád egyesíti a geometria komolyságát... (franciául: Vieil Océan, ta forme harmonieuscment sphérique réjouit la face grave de la géométrie). Majd: ... a finom összekötő bátorság... (la douce vertu communicative). Gyorsan abbahagytam. De ugyanez várt reám Rimbaudnál is. Olyan önkényességekről, hogy a fordító megtöri az eredeti verset és bekezdést tesz oda, ahol az eredetiben a sor nyugodtan folytatódik, hogy mondatokat külön sorokká emel, majd külön sorokat egybevon, ilyenekről már nem is beszélek. De ilyen fordításokról, mint: A Város ítéletei (Les arręts de la ville), A városok zaja, az este, és a nap és mégis (Rumeurs des villes le soir, et au soleil, et toujours), Egy művész és egy elragadott elbeszélő szép dicsősége! (Une belle gloire d'artiste et de conteur emportée), amelyekből kitünik egyrészt az, hogy a fordító még a francia grammatikát sem ismeri, másrészt pedig, hogy a fenti szerzők verseit maga sem érti, ilyen fordításokról csak a felháborodás hangján lehet szólni. Aki a peste-t piszoknak, la joie de Dieu-t pedig csak az Isten örömének fordítja, az ne vállalkozzon arra, hogy képet ad nekem az új francia líráról, amelynek lényege ép a szavak és mondatok harmóniája és fínomult viszonya, az alchimie des verbes, ahogy maga Rimbaud mondotta volt. ha ilyen szomorú vállalkozásról beszélvén még kedvem lehetne a tréfára, azt mondanám, hogy kezdem érteni, miért engednek meg egyes, külföldi hatások alatt álló modern költőink olyan merész és homályos szókötéseket. Ami a többi nemzetek költőit illeti, ezeket szegényeket még gyászosabb sors érte. 1924-ben Ivan Goll Párizsban kiadott egy nemzetközi antológiát «Les Cinq Continents» címmel. Ivan Goll maga sem tud lengyelül, oroszul, vagy spanyolul. Az antológiát úgy állította össze, hogy franciára fordította a különféle nemzetiségű költők németül megjelent műveit. Számadó György antológiájában sok olyan verset fedeztem fel, amely Ivan Goll gyűjteményében szerepel. Elképzelhető az az átalakulás, amelyen ezek keresztülmentek. Így eshetett meg az, hogy pl. Blokk gyönyörű verse, a Szittyák, amely hajdanában friss és csengő ritmusban és rímben íródott (s amelynek, mellesleg, van rímes magyar fordítása is, azt hiszem, Lányi Sarolta tollából), Ivan Goll szabad fordításán keresztül magyarul már úgy jelenik meg, mintha Marinetti követte volna el.

Sajnos, a dánok, portugálok, kínaiak nyelvét nem értem s így nem ellenőrizhettem, hogy az ő költőiknek itt látható művei milyen viszonyban állanak az eredeti szövegekkel. De bátorkodom feltételezni, hogy náluk sem áll olyan szomorúan a modern költészet dolga, mint ahogyan Számadó György tanubizonysága után hihetné a naív magyar olvasó. Mert ebben az antológiában alig akad egy-két vers, amelynek eredeti szépségeit a fordító avatatlan keze zúzta volna tönkre.

A Most csak ennyi... címe azt engedi sejtetni, hogy a szerző még más dolgokra is készül. Reméljük, hogy további írásait nagyobb önkritika után fogja közrebocsátani. Fogadja ezt a szigorú hangot jóakaratú útbaigazításnak.