Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Regény és széppróza
A zendülők: a gyermekek, akik a maguk külön világának gyötrelmes szépségét és kínos, de megszokott melegségét féltve, föllázadnak a felnőttek világa ellen. Meglopják, becsapják, lenézik, kigúnyolják a felnőtteket, mint egy komitácsi-sereg, minden eszközt jónak és megengedhetőnek tartanak, hogy az ellenségnek kárt okozzanak.
A különös az, hogy ezek a gyermekek, akikről Márai Sándor ír, érettségiző fiatalemberek. Olyanok, akik valamikor bajusszal, sőt szakállal, a nemi élet pontos ismeretével, kész pályatervekkel, biztonságosan léptek át az iskolapadból az életbe s egy pillanat alatt képesek voltak hozzáidomulni a felnőttek társadalmához, hiszen már régi felnőtteknek érezték magukat, csak ideig-óráig leplezgetni, titkolni kényszerültek felnőttségüket. A regény egyik hőse, elnézve az iskola folyosóján a régi évjáratok csoportképeit, észre is veszi, hogy ezekhez az egykori érettségizőkhöz képest ők gyermekek, szinte rövidnadrágosak. Mintha minden évjárattal korcsosultak, gyermekesedtek volna az emberek. S nemcsak külsőleg. Az a generáció, mely a háború utolsó éveiben érettségi után nem a szokványos örömházba, hanem a sorozómérce alá lépett, elvesztette hitét és bizalmát a felnőttek zürzavaros s veszedelmekkel telt világában, nem vágyakozott a felnőttség lelki szférájába, hanem megbujt a maga infantilis melegházában, görcsösen belékapaszkodott a gyermekség életformáiba, mint egy hatalmas anya ezerráncú szoknyájába. Valami egyetemes félelem fogta el ezt a fiatalságot az élettel szemben, amely sima és biztonságos utak helyett sötét, rejtett szakadékokkal, gonosz vermekkel teli ősbozótot kínált elébük s amelytől elvesztett illúzióik, gyermeki képzelgéseik helyébe semmi kárpótlást sem remélhettek.
Márai Sándor zendülői tehát olyan gyermekek, akiket az idő keze már taszítana kifelé ártatlannak éppen nem nevezhető játékaik közül, de akik önként, konok daccal nem akarják elhagyni a gyermekszobát. Bizonyára nem véletlen, hogy Márai e témában a mienkénél nagyobb európai irodalmak képviselőivel találkozik: Cocteau
A problémát - amely különben érezhetően elsőnek született meg a regényből - kissé kínos, majdnem beteg levegőjű történetben realizálja az író. Nem tehetünk érte szemrehányást: betegséget ír le, az orvos fegyelmezett felülállásával s csöppet sem finnyásan. Gennyes sebeket nyit meg, a kés biztonságával s titkos zörejeket les ki, a sztetoszkóp finom hallásával. Diagnózisának adatai bőségesek, ha kissé emlékeztetnek is a gyermekpszichológiai kézikönyvek adataira: az öt-hatévesek játszó és fantáziáló szenvedélyét, a hét-nyolcévesek gyüjtési és csenési vágyát, a kilenc-tízévesek bandaalakító primitív szociális ösztöneit, a kamaszok tájékozatlan homoerotikáját mind egyesítik szegény lelkükben ezek az elkésett gyermekek. De ezeket az adatokat Márai fölényes, kimérten reális írói eszközeivel életre tudja kelteni alakjaiban, a négy, különböző társadalmi miliőből jött, különböző lelki habitusú fiatalemberben, akik megtorpanva a felnőttség küszöbén, bandába verődnek s lopnak, játszanak, hazudnak, gonoszkodnak s félénk szerelmi érzéseiket is egymás körében élik ki. Jövendő pályájukról, messze tervekről, távoli vágyakról soha szó nem esik közöttük, mintha falat emeltek volna maguk elé, hogy akarva se láthassanak át a «másik világba».
S légváraikat épp az dönti össze, hogy ez a másik világ betör az ő kis világukba. Szinte filozófikus mélységű, ahogy a két durva felnőtt, a színész és a zálogos, a maga beteg szexualitásával beletipor a fiúk gyermekesen finom, a szó plátói értelmében vett erotikájába, amely szinte szemérmesen lengi át a regény lapjait. Filozófusra, Sprangerra kell gondolnunk, aki egyik könyvében (Psychologie des Jugendalters) oly hajszálfinom elemzését adta a szexualitás és az erotika ég-föld különbségének. A két felnőttel kapcsolatos élmény nagyon is nyers, nagyon is leplezetlen, semhogy tovább tartani lehessen a gyermekség illúzióját, - a «másik világ» kíméletlen szennye elsöpri az ő ugyancsak tisztátalan, beteg, de valami ősi s szép tisztátalanságot őrző világukat.
Nem kellemes regény ez s van valami laboratóriumi illata - de az író művészi biztonsága előtt, ahogy gazdag realizmusával végig az élet szintjén tudja tartani ezt a laboratóriumi anyagot, kalapot kell emelni. Embereinek különcvoltát kissé tán sokaljuk, - olvasás közben szinte áhítozunk egy közönséges, rendes emberre, - de el kell ismerni, hogy ezek a figurák gondosan vannak emberré építve. Hamisnak csak a bibliás susztert érzem, groteszk pátoszú, komikusan udvarias beszédével, - ezt a stílust Márai ebben az esetben nem találta el, - csupán a suszter feliratai jók, nyilván a valóságból vannak másolva.