Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 14. szám
A jobbak elmaradnak...
Babits.
Hová lettek a költők, barátaim,
akikkel együtt indultunk az úton:
daloló szájak, énekes sebek -
ó hallgatás nehéz pecsétje
forrt rátok... csönd... kényszerű hegedés.
Hány szép sírás leáldozott -
ó társak, kikkel forrongva felástuk
a szavak békéjét s fohásztalan
szikláikból vasízű csengést
buzogtattunk fáradhatatlanúl:
béke annak, aki halálba lopta
előlünk arca rajzát, hangja ízét -
de kinek teste s minden tagja él,
csak a szája van csöndbe alázva:
ezt panaszlom - kegyetlen tetszhalál!
Igen, a jobbak elmaradnak és
megfeszített, kemény magányba
hurcolják legszebb remegésük:
ne hallja és ne lássa senki
mint remeg, mielőtt kiszenved.
A dal! a fényesen bolyongó,
a népeket világosító
ének! száműzve, eldobottan,
kényes torkán szemcsés homokkal,
szemét forgatva csak tátogni tud!
Barbár a kor... s a remény nem erősebb
mint a részeg, ki pocsolyába vágja
kalapját s maga tetejébe ül -
de engem más kép nyűgözete tart,
egy kép! egy hit! valami jobb! hogy
fényre verődik egyszer gőze majd
megfojtott álmainknak... vádolók
néma menetje... vonúlnak... elborult
hallgatásuk a világ arcába csap
s lesodorja olcsó ünnepeit!