Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 14. szám · / ·
A halottat kocsira tették, s a két ember, Pókay, meg Szabó gyalog követték nyomon.
Delet harangoztak éppen, amikor befordultak Rádaynak a rezidenciájára. Az ajtónálló megrémült, amikor mocskosan, véresen megpillantotta Pókayt és el akarta állani az útját.
Pókay nyitott tenyérrel lapította arcon:
- Félre, kutya!
A német lakáj a falnak vágódott és egész hosszában elzuhant.
Az ajtó nyilott. Ráday lépett ki rajta. Az arca előbb elfehéredett, aztán elöntötte a pír.
- Nagy zajjal jár a városkapitány úr! - mondta éles hangon.
Pókay kimutatott az udvarra.
- Elhoztam a két kezes bárányt. Az egyiket élve, a másikat halva. A medáliámat, amit majd a császár ad értük, küldje utánam a gróf úr:
S ment, mint az űzött vad, akit belső tűz szaggat.
Futott csaknem fele úton s csak a vásárhelyi határban csendesedett meg.
A sás zizgett, a nád suttogott, a víz buggyant - be kellett dugnia a fülét, mert minden fűszál Szabónak a nevét suttogta feléje, a magasságból pedig tűz esőzött.
- Ne! Ne! - ordította védekezve. - Ne bántsatok, nem én öltem meg! - Megvert, megőszült emberként állított be órák mulva Ágneshez.
Az már várta. Nem szólt, csak leborult elébe és átölelte a térdét.
- Nyughasson... - indult meg a könnye. - Az én istenöm akarta, hogy így lögyön.
Pókay előreesett:
- Palcsi! - ordította a hajába markolva. - Palcsi-i! Palcsikám!
S zuhogó, kiáradt zokogással levágta magát az asztalra.