Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 14. szám

ERDÉLYI JÓZSEF: CSATORNA

Egy Köröstől más Körösig,
faluk mellett, tanyák között,
a síkon át, melyet a hegy
mint jó kertész, úgy öntözött,
nádak-erek szántott helyén,
földek felett jó magasan,
két gát vonul az ég alatt
egyhangulag, unalmasan;
egymás mellett, jó szorosan
s úgy mendegél köztük a víz,
mint tekergő betyár, akit
két pandur a sötétre visz;
közreveszi, viszi-viszi,
egyenesen, egyenesen,
két pandur a szegénylegényt,
nem hagyja elbúcsúzni sem...

Nincs ártere, csak feneke;
nincs sodra, csak folyása van.
Forrása nincs; honnan-hová:
két víz között bizonytalan.
Bádogkakast a háztetőn
kénye szerint forgat a szél;
alá s felé forgatja öt
kisebb-nagyobb árvízveszély.
Felette mint vas nyaktiló,
rozsdásodik egy-egy zsilip.
Vízmester nyit rajta eret
s ő a szomjas rétre folyik.
Uraságok halastavát
látja vízzel bőségesen;
s jön-megy a két folyó között
alázattal, szép csendesen.

Télen hideg, nyáron meleg;
áll szinte, mint egy pocsolya.
Nincs kövecse, homokja csak
s iszapja és pállott sara.
Iszapjában bőven terem
béka és gyöngyháztekenő;
színe alatt a zöld hínár
lappangó bús erdeje nő,
amely alá folyami hal, -
a potyka is csak ívni jár;
porontyait falja csuka,
rágja csíbor és csíkbogár.
Síma tükrén molnárka fut
s mint megannyi süllyedt csónak,
fel és alá, fel és alá
vízibolhák bukdácsolnak.

Tenyész benne szípó nadály,
nyüzsög benne álca, lárva;
szúnyogfelhő kél belőle,
maga fujja, maga járja
panaszdalát, éhkoptáncát,
szomjasan az embervérre,
mezítlábas gyerekeknek
vakarászó gyötrelmére, -
este szúnyog, nappal fényes
szárnyú szitakötőlepke.
Száll sebesen, fehér hassal
belebeleszánt a fecske,
mintha mását szeretgetné,
csalfa mását a víz tükrén;
vízikígyó kap utána,
a sás közül, irígykedvén.

A gát tövén sásliliom
terem kardot és buzogányt;
kopját ingat és a vízen
átgázolni készül a nád,
fel fut reá a folyondár
s nyitja fehér trombitáit,
fészket köt a nádirigó
s fujja sértő gúnynótáit.
Beljebb halvány, nagyvirágú
nefelejtsek ábrándoznak,
elszakadnak néha és kék
szigetekben tovaúsznak,
mint kisfiúk, kik elvágynak,
menni, menni, messzeföldre
s mint életunt szép leányok,
szégyenüket vízbeölve.

De nem mindig ilyen csendes
a csatorna. Ő is árad,
az áradó Körösökkel,
szűköli a mentő gátat.
Vigyázni kell őreá is,
tán még jobban őreája:
ő a zúgó áradások
levezető csatornája
s nincs ártere, csak feneke,
mely ha nincs jól kikotorva
ha gátait nem ápolják,
veszedelmes a csatorna.
Kotorják is az iszaptól,
emelik is fel a gátat,
állítnak rá mikor baj van,
parasztokat, katonákat.

Szánt-vet a nép évről-évre,
a két Körös bárhogy árad:
levezeti a csatorna.
De jaj, mindhiába fárad:
úgy felveti, úgy kiönti
házából most az adósság,
mint az árvíz hajdanában,
s nincs igazság, nincs orvosság;
teremhet a föld busásan,
búzájával gátat tölthet,
tejjel-vajjal, mézzel-borral
Dunát-Tiszát-Marost önthet,
Tátrát, tengert varázsolhat
az alföldi csonk határra, -
nincsen ára életének!
Munkájának nincsen ára!...

Tenger volt itt hajdanában
s tenger van itt újra, tenger, -
keserűség, nyomorúság
óceánja mindent elnyel;
nyomorúság vízözönje
a tornyokat felülhágja
s új világgal hitegetve
leng az álmok délibábja,
új világgal, melynek partját
a ma élő el nem éri,
de van aki más fejéből
hegyet rakva még reméli...
Más reméli, hogy hazáját
édenkertté varázsolja,
száz meg ezer csatornával
s nem lesz többé úr és szolga.

Fut a vonat, fut a hajó;
szánt-vet-arat-csépel-őröl,
sző-varr a gép s jaj a népnek,
amely nem tud az időről,
aki nem tud verset futni,
akit mások megelőznek,
eltipornak s háborúban
és békében is legyőznek;
jaj a népnek, amely nem tud
sem harcolni, sem békülni,
sem mederben megmaradni,
gátak közül sem kitörni;
jaj a népnek, amely nem tud
ura lenni önmagának, -
lesz cselédje, rabszolgája,
utólsója a világnak!...