Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 13. szám
Egy nagyvilági házaspár: az asszony, Irčne koravénült, beteg, csillapítószerekkel él, ez is lesz a végzete, jámbor anyósát megveti, míg férjét, Hervét, aki a kokain rabja, szánakozó gyöngédséggel kezeli, mint egy rossz gyermeket Egy divatos regényíró, Marcel, a házaspár barátja: egykor a nők kitartottja, ma egy vidéki fruska férje, öregedő, féltékeny és alkotásra képtelen... Tota, a falusi ártatlanság, a regényíró hitvese: gyűlöli megrokkant férjét, játszik a házasságtörés izgalmával s olyannyira ragaszkodik gyermekkori pajtásához, otthon maradt öccséhez, hogy Marcel és barátja Hervé, az egyik féltékenységében, a másik puszta pletykakedvből, már-már incestussal vádolják... S ha még megemlítjük a többit: a fiatalasszony udvarlóját, aki a sok kokaintól már a hódításra se képes, aztán Tota beteg apját, egy gonosz és őrjöngő nyomorékot, végül Hervé édesanyját, ezt az együgyűn hivő öregasszonyt, akinek férje öngyilkos lett, fia lelkileg elzüllött s menye, akit vagyonáért ő szerzett meg fiának, elhagyatva s akarattal halt meg - körülbelül tisztán látjuk nemcsak e regény légkörét, cselekményét és összefüggéseit, hanem mindezek mögött a regényíró célzatát is. Mauriac minden újabb könyve újabb lépés abba a pokolkörbe, amelyben a mai ember Istentől elszakadva gyötrődik. Valami sóvár és szenvedélyes makacssággal, az orvos, a térítő, vagy a vadász makacsságával, mindenütt megleli azt a nyomot, amely az ösztönök és a bűnök feneketlen oduihoz vezet. A szörnyű tigrisanya után, aki szétzúzza fia boldogságát; a léha élvező után, akinek egy emlék mérge sivataggá teszi a szerelmet; az unatkozó hitves után, aki mérget kever urának; s a kényes örömlegény után, akit első kudarca az öngyilkosságba kerget: Mauriac a mai embert ezúttal már nem egyenkint, hanem páronkint, csoportosan, a bűnök és következményeik fürtös változataiban mutatja be, hogy, mint az embernek Fia, «megkeresse és megtartsa, ami elveszett». Csakhogy: ez-e a keresés módja? s ez-e a regényíró feladata? Mauriac tudja legjobban, hogy alig van kényesebb műfaj, mint ez az ő művelte apologetikus regény, - Mauriac, akit olvasói, aszerint hogy hivők-e, vagy hitetlenek, hol túlságos langyossággal, hol túlságos célzatossággal gyanusítnak. Bizonyos, hogy a katolikus regényt, a szónak inkább erkölcsi, mint dogmatikus értelmében, senki sem fogja fel szabadabban s regényszerübben Mauriac-nál. S ámbár minden könyvében a test és lélek drámájának más-más változatát festi, mégpedig azzal a vibráló s lenyűgöző szenvedélyességgel, amelyre ezen a hőfokon talán csak a katolikus érzékenység képes: viszont újabb műveiben s főképpen a Destins-ben oly szenvtelen eltökéltséggel elemzi a legzavarosabb szenvedélyeket, oly vonzóvá teszi a bűnt s olyan visszataszítóvá a hitet, hogy nincs az az olvasó, akár hivő, akár hitetlen, akit akarva-nemakarva bűntársává ne bűvölne. Az az éles vitázás, amelyet Mauriac látszólagos kétlakisága idézett fel s amelyben egyesek «rothadással», mások, mint Gide, kényelmes habozással vádolták «Isten és Mammon között», Mauriac-ot, az írót és az embert határozott számadásra kényszerítette. Új regénye, amelyet a Destins óta egynéhány lírai hangú s lírai érvelésű védekezés előzött meg (mint pld. «Dieu et Mammon» - egy egész könyv, Gide kis levelére), mintha nagyon is szemmeltartná barátainak tett fogadalmát: nagyon is «megtisztítja a forrást», ítélete, szemlélete, inspirációja forrását. Bármily szívesen időzik el most is az «elveszettek» bűneinél, hangjának fojtott szigorával érezteti, hogy csak szánja, de immár nem szereti őket; viszont a «jók» közt a hitetlen Irčne csak utolsó percében ösmeri meg a Kegyelmet, anyósa minden groteszksége mellett megható és rokonszenves, Tota öccse, Alain pedig spontán és megnyerő módon hivő, ami Mauriac regényvilágában valóságos csodának számít. Az író hű olvasói így is megkapják, amit várnak: az új regény alakjai éppen olyan vergődők, bonyolultak és érdekesek, mint az eddigiek; cselekménye, bár szaggatott s látszólag eseménytelen és befejezetlen, talán még patetikusabb, mint a régieké: s ritmusa lélekzetfojtóbb, lüktetőbb és sietősebb, mint valaha is. Mauriac ma is úgy remekel, mint régen, egy jelenet feszültségének, egy lelki vagy testi nyomor szívós nyomozásának rajzában; éppúgy megkap bennünket a jónak a felszínes rosszból, a hitnek a felszínes tagadásból való kihámozásával; s hangja, ez a behizelgő, hajlékony és meggyőző hang, éppoly töretlenül cseng, mint máskor. Irčne végső gyötrődésének vagy az öregasszony gyónásának leírásában. Azonban mintha Mauriac egyre több teret adna a «regényességnek», vagyis a mindenképp megható, hatásos és hatékony részleteknek, egy betegség, egy haldoklás, egy gyanú, egy megtisztulás, egy még ki nem talált titok vagy egy sivár orgia oly biztosan beváló s oly könnyen kiaknázható rajzának. Mintha lassan az embert, a természetet, a tulajdon érzékenységét és magát a vallást is egyedül csak a regénynek műfaji követelményei szerint alakítná, ami bizonnyal sokban hozzájárul regényei kerekségéhez és vonzóerejéhez, viszont mintha kisebbítné távlatukat és jelentőségüket. Mauriac kitünő regényíró, de mindinkább csak regényíró. S azzal az írófajtával szemben, amely minden új könyvével vagy magán, vagy műfaján, vagy az emberen szeretne tágítani, hovatovább azt a másik típust kezdi képviselni, amely annyira szerelmes a maga-alkotta műformában hogy - újféle Pygmalion - egyre csak azt ismétli, szépíti és szűkíti, míg aztán önnön börtönéből nem tud, vagy nem is akar már szabadulni...