Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 13. szám
Kedvelt íróink új könyvével úgy vagyunk, mint egy előre várt s ismerős kéz írta levéllel: napokig is kerülgetjük mielőtt végleg elolvasnók helyet teremtünk annak az élménynek, amelyhez sose vagyunk elég tágak s szorongva kérdjük, megfelel-e annak a benső magasságnak, amelyet régebbi műveivel emelt bennünk. Jaj neki, ha megcsal bennünket, mert nincs kegyetlenebb bíró a kiábrándult rajongónál; viszont ha újra megüti bennünk a már ismert visszhangot s hogyha megint magával ragad, magasra, magasabbra, mint azelőtt: lehet-e szebb diadala ennél a teljes hódolatnál s felér-e akár a szerelem is ezzel a misztikus egyességgel az alkotó és bámulója között? Ily érzések foghatták el egykor a «nagy» korszakok műélvezőit s ily érzések fogják el ma a nagy Claudel híveit is, legújabb és legnagyobb drámájának, a Soulier de Satinnak olvastára. Vitatkozzanak csak mások e majdnem ötszázoldalas és «négynapos spanyol akció» forrásain, műfaján és inspirációján; elemezzék a «spanyolosság» állandó térfoglalását a franciáknál, a klasszikus Cid-drámától a romantikus Carmenen és Hernanin át egészen Barrčs-ig és Claudelig; fejtegessék a különbséget a középkori misztérium, a XVI-ik századi spanyol «auto» s a claudeli műforma között; döntsék el, mihez van közelebb ez a mű: a drámához, az epikához, esetleg a lírához-e; s akár róják meg az írót, amiért a legtisztább hitet a legvaskosabb realizmussal váltogatja, amellett nem tiszteli sem az idő, sem a hely, sem a drámai cselekmény, de még a hangulat, a stílus egységét sem, fittyet hány az úgynevezett színpadi követelményeknek, kicsúfolja a nyelvtant s nem átallja megmásítni a történetet! Az olvasó jobban jár, ha egészen Claudelre bízza magát: az ő kezébe fogózkodva nézze ezt a roppant drámát, amelynek színtere a világ, abban a már-már mesés korban, a XVI-ik és XVII-ik század között, amikor a katolikus és diadalmas Spanyolország két világrész és tenger nép közt az egész planétán uralkodik, amikor koldus barátok s kiéhezett tengerészek a világ minden táján tanusítják az Egyház és a Monarchia mindenen túlragyogó egyesülését s amikor a kalandvágy, a kincsszomj, az életélvezet, másfelől a hősiesség, a rajongás és a hit oly tombolva szökik fel az emberi lélek legmélyéről, hogy máris szűknek érezheti az újonnan felfedezett szép világot. Claudel, a nagy varázsló, otthonosan mozog zűrzavarban s pálcájával sorra mutat a tengerre és a kontinensre, a királyi udvarra és Szent Teréz klastromára, a prágai Szent Miklós-templomra és a panamai földszorosra, a római Campagnára és a mogadori erődre, kínaiakra és négerekre, őrangyalokra és nyelvészekre, a kitágult földgolyóra és a változatlan égre, ahol a csillagképek közt ott ragyog a legtisztább szeretet, az Immaculata Conceptio képe - s mindezt csak dús keretnek és mennyei perspektívának egy földiből égivé emelkedő szerelem köré: Dona Prouhčze férjes asszony, de szereti Don Rodrigue-ot s hogy ne csábuljon könnyen a bűnre, egyik selyemcipellőjét, mielőtt elindulna messze útra, a ház Mária-szobrának keze közé helyezi: ő védje meg a bukástól, amely felé minden csepp vére hajtja, de amelyre ilyen módon csak féllábbal, törött szárnnyal törekedhet. Don Rodrigue is, Prouhčze is mindent latbavetnek, hogy egyesüljenek; de az asszonyt előbb férje, majd királya szólítja el kedvesétől: védenie kell egy várat, Afrikában, a mórok ellen s a vár renegát ura ellen, aki szintén vágyódik rá. Rodrigue meg mint az Ujvilág alkirálya, harcol, hódít, gyarmatosít, új arcot ád a glóbusnak s egyesíti - katolizálja - annak szerteszórt népeit. A távolság, a szenvedés mind kettőjüket megtisztítja; s amikor hosszú évek mulva Rodrigue elmegy Prouhčze-ért, szépséges kedvese helyett egy megkínzott matrónát talál, aki özvegységre jutva a renegát asszonya lett s aki már csak addig él, míg rábízza Rodrigue-ra kisleányát, kettőjük lelki gyermekét. Maga Rodrigue még nem tört meg; s csak mikor féllábát elveszítve s az udvartól eltaszítva rabszolgasorból váltja meg Szent Teréz irgalmas apácája, - akkor hullnak csak le róla a földi vágyak kötelmei s akkor érezheti végre, hogy odafönn egyesülhet majd Prouhčze-zel... Ez a cselekmény főága; s mennyi mellékág borítja! Soha Claudel képzelete nem patakzott még ily bőven, ily áradó jókedvvel, ilyen tündéri könnyűséggel. Soha még ily ura nem volt nemcsak művének, vagy önmagának, hanem sajátos hangjának, a claudeli pátosznak is, amelyet tetszése szerint szerel hol burleszk, hol tragikus, hol világi, hol templomi hangnemre, néhol meg, önmagát csúfolva, egyszerre szólaltatva meg valamennyit, valami szinte kihívó s önmagán is átlépő iróniával. Minden egyes alakja él, minden mondata lélekzik s legfurább jeleneteiben is valami ellenállhatatlan s részeg alkotókedv dalol. Az olvasó elbűvölten s lélekvesztve követi ezt a ritmust amely itt már nemcsak egy vagy kétszólamosan hangzik fel, hanem harsány kórusban, tömör orgonabúgással, a harcos és győztes Egyház egész káprázatos pompájában. Honnan meríti ezt a hangot, ezt a bőséget, ezt a kedvet? A «misztikus», vagy «epikus» jelző éppen olyan keveset mond, mint a «barokk», vagy a «romantikus». Ez a termő áradás, ez a forró és átható ének, ez a földet és eget egyszerre és egymásban tükröztető vízió csak egy állandó ős-élményből, a hitnek s az életnek önmagán érzett tusájából fakadhatott. Ez kíséri folyton Claudelt az