Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 13. szám
Beczássy Judit új regényében a vidéki középosztály virágkorát tárja fel. Az az idő ez, amikor a középbirtokos dzsentri alól már mozdult a föld és a megyeszékhelyek egyre jobban megtellettek jó nevekkel virtuskodó, nagyhangú legényekkel. Elárasztják a jobb hivatalokat és duhaj tempójuk friss szellőt csap a polgárság életébe. Mögöttük még ott az ősi föld emléke és minden bolond szeleburdiságukra rögtöni bocsánat a név. A városka kispolgársága a régi tisztelettel ejti ki ezt és bámulja a tradiciós rutin kajla legénykedését. Van ebben valami írigylésreméltó, ős vérbolondulás, ami csak ezeknek áll jól; ha idegenből jött fajta próbálkozik vele: figura. A regény kiindulási pontja 1853.
Beczássy Judit már első könyvével, a Mari nénivel kiéretten mutatta meg a maga írói útját. Vérbeli realista, aki fényszóróját a mindennapi élet jelenségeire vetíti és ízig-vérig lírikus, aki meghatódva nézi a szörnyű gépezetben őrlődő embert. Tárgyát és megfigyeléseit a maga benső filmjére józan, fehér izzású sugárral szedi fel, de mielőtt lepergetné ízzó lávatűzön égeti át. Így válnak alakjai az élet sivár tényei között romantikus hősökké. Lelkiségükön az író izgalma és megrendülése vibrál és útjukat mély részvét viszi a komor valóságok felé. Beczássy Judit állásfoglalása az élettel ízig-vérig asszonyi, ösztönös és szembekiáltó. Ítélete rémület, megfigyelése átéltség, részvéte segélykiáltás, szeretete szolidaritás, haragja szívósgyökerű, elvitázhatatlannak érzett asszonyi igazság. Csak asszonyhőseiben érzi az élet nagy drámáit, a férfinemmel szemben hűvös józanságot őriz, egyetlen férfialakjához sem kapcsol mélyebb együttérzést. Ha akad is könyveiben egy-egy nemesebb, ezt hamarosan kiveti a mese pergéséből, hogy azoknak adjon helyet, akik siettetik az asszonyi sors tragédiáját.
Ez a tragédia rendesen a szív egy-egy túltermelt bősége. Kiemelkedőbb asszonyalakjaiba nagyfeszültségű áramot kapcsol, rögtön érezzük, hogy legbensőbb lénye szivárog át beléjük. Sorsukba a tragédiát nem véletlen hozza, nem is bűnök bűnhődése, sajátosan bódulttá fanatizált lelkiségük predesztinálja ezt. Életük áldozat, áldozatuk túlnagy ajándék, nemcsak az ajándékozó, de a megajándékozott is összeroskad a gazdag tehertől. Beczássy Judit képzeletvilágát teljesen ezek a lelki tények fokozzák, nála a mese csak eszköz és pompás megfigyelései csak dokumentumok. Már könyvei elején bekapcsolja a túlfeszült áramot és egyre bővebben adja, hogy az elbeszélés végén már mint egy pusztító ár hullát sodorjon magával. A Mari néni fiatal Michnay Marija önzetlen, önmagát feledő lélek, életét testvérei sorsának áldozza, de szíve minél gazdagabban árad, annál keserűbb titkos komplikációk szövődnek köréje s mire Mari nénivé öregszik, meggyűlölt s maga is csak gyűlölni tudó vén lány. A szerencsétlen Tóth Eszter életében az anyai szeretet áraszt fényt és igér csodákat, hogy végeredményben méregpohárral fizesse. Péterfy Perzsiben a Terebélyes nagy fa hősnőjében elérkezett az asszonyi hangszer legnagyobb skálájához, hősét a szerelem roppant áradatában állítja elénk. Péterfy Perzsi ennek a nagy érzelmi zuhatagnak vakká fanatizált papnője minden sugarát, minden árnyékát és minden jajdulását feltárja életével. Mintegy párzó rigómadár bódultan áll a férfi mellett, teli hálával, hogy passziv asszonyi életében megkapta a gyönyörűségek káprázatát. Most már történhet bármi, megalázottság, csalódás, anyagi veszteség, a rendetlen élet hiába húzza köréje egyre szorosabbra a kört, amíg a férfi mellette van, mindenen átragyog lelkendezése, hogy övé ez az ember. Péterfy Perzsi a Bach-korszak egyik pregnáns asszonyi típusa. Szava, hangja, mozdulata mint egy régi dal az akkori élet líráját pengeti.
A Terebélyes nagy fa a kornak két jellegzetes asszonyát adja az olvasóknak: Perzsit a passziv, minden akcióját érzelmekbe záró asszonyt és nővérét, Pirit, aki minden érzelmet akcióvá keményít. Perzsi, a viráglelkű biedermeyer dáma, Piri, a munkát megfogó, kérgestenyerű nagyasszony, akiben mindenkinél erősebben lobog az eladósodott ősi föld mentése. Minden ténye tett és minden tette öngyötrő messzeszakadás a maga benső asszonyi lényétől. Még hibáiban is impozáns: fukarsága egy szent aszketizmusa, keménysége becsület, szigorúsága erkölcs. Bűne csak önmaga ellen van, de ezt csak akkor érzi, amikor a birtok már tehermentes és jut idő meghallgatni a szörnyű küzdelmes évek kísérteteit.
Péterfy Piriben Beczássy Judit írói oeuvrejének egyik legérdekesebb alakját adja, teli jó ízzel, mint a friss, puha kenyér és teli erővel, mint a nemes óborok. Az író így jellemzi: «Aféle sasfészek ez sziklán, de pehellyel bélelt.»
E két asszony körül vidéki élet zsibong, temérdek szereplővel. A kor külső kulisszáiból nem sokat kapunk; Beczássy Judit egyéb könyveiben is csak kivételesen ad külső színfoltokat, csupán a gondolkodás kölönbségével s a problémák megváltozásával állít határmérőt mult és jelen közé. Az akkori élet ma már nem több, mint egy elhamvadt színtér; a régi duhaj világnak akad még hébe-hóba fehér hollója, de ami akkor úri gavalléria volt, ma már csak megcsodált bogarasság. Az író a nagy korváltozás kényszerítő körülményeit állítja elénk, nem ír társadalomtörténelmet, a társadalmi élet muszájságát az egyén benső életének csődjében tárja fel. Könyve széles mozaikkép, minden szereplője markáns bizonyíték a kikerülhetetlen végzethez. Szinte bűn nélkül bűnhődnek, bűnük alig több, mint az ősöktől szájba kapott hetvenkedés, de ezt kötelességnek érzik, úgy vélik, faji erejük izmosodik vele. Virtusok a tradíció, gyengeségük a tradíciók makacs őrzése. Sírvavigadós, magyar világ ez s amily ellentétes e szó, oly ellentétes a szereplők belső konstrukciója is. Teli vannak hibával és teli vannak szeretni való, páratlan kedvességekkel. Voltaképen mind Jókai-alakok, csak az író nem kápráztat mesét köréjük, ő az utódok józan szemével mér és a kései utód szenvedései jogán a hátteret valódi tűzzel színezi. Az ő hősei csak ritkán lépnek ki az élet mindennapi tényeiből, írói álláspontja, hogy az ember köznapiságában árulja el magát legerősebben. Nem is kapunk frázist vagy asszonyi szentimentalizmust, alakjain nincs díszes cafrang, egyedül bőrük életteli zománca adja vissza a régi élet színbő reflekszét.
Beczássy Judit könyve szinte nem is regény; élet pereg előttünk a megfigyelések oly világos biztonságával, hogy a korszak embereinek szinte minden élethamvát megkapjuk. Legfőbb értéke, hogy élet s ez az élet örök tanulság. Mert a növény elszáradhat, de a gyökér tovább él, titkos életszálaink mindig visszavezetnek hozzá. S nagy érték, hogy teljes képet kapunk egy osztályról, de méllyé az egyének kiemelése teszi, minden alakja egy-egy friss sugár az élet bő forrásából; csak életkörülményeikben közösek és szép