Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 13. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Vers

Sárközi György: KÖKÉNYVIRÁG
Erdélyi József versei - A szerző kiadása, Pápa.

Erdélyi József, miután jó nagyot hallgatott, tizenöt új versét foglalta kötetbe s e versekben avval az örömmel ismerünk a régi, még fülünkbe csengő Erdélyi-hangra, amellyel a felhő mögé rejtezett s ismét előbúvó holdat üdvözöljük. Erdélyi költészetének holdja nem változott, ragyogása a régi, foltjai is a régiek: no de a holdnak is foltjai adják emberarcát.

A Nyugat olvasói ismerik azt a vitát, mely Erdélyi ócsárlói és magasztalói között folyt, s ha megvallom, hogy szívem és meggyőződésem az utóbbiakhoz húz s nagyrészben aláírom Erdélyi régi értékeinek régi értéklését, nem is volna szükség több szóra. Szeretnék azonban egy-két külön megjegyzést tenni Erdélyi új versesfüzete alkalmából.

Erdélyi József valahogy úgy él a felületesebb köztudatban, mint holmi városba vetődött, árvalányhajas népköltő, aki egyszerű szívének érzéseit a népdal egyszerű szavaiban önti ki, - vagyis az a tettenért ismeretlen, akinek ajkán a népdal fölfakad s aki ez esetben az első változatot mindjárt végigviszi azon a sokévszázados alakuláson, finomodáson, amely közben a népi dal többé-kevésbé késszé érik. De még legkomolyabb méltánylói is szívesen festenek ki benne valami szociális ideált, aki a parasztságból hozott őserővel regenerálja elsatnyult városi szellemiségünket, valami kultúrpolitikai szimbolumot, akiben a népi kultúra s a magas kultúra találkozik s testvériesen eggyé fonódik, valami csodalényt, aki derékig a zsíros, fekete földben áll, de akinek homlokát a városi paloták fényreklámjai hintik be dicsfénnyel.

Én azt hiszem, ez a beállítás szükségtelen. Erdélyi nem népdalköltő; sohasem kísérletezik petőfies népdal-utánzatokkal, amelyek sikerülhetnek remekül, úgy, hogy a nép is magáénak hiszi, de mégsem egyebek zseniális stílusutánzatoknál. Még azok a ritka dalai is, melyek a népdal hangulatát utánozzák, mint ebben a kötetben a Csillag, a legkevésbé jelentékeny Erdélyi-versek közé tartoznak. Még azok a sorai, szakaszai is melyek túlságosan egyszerűvé, népin együgyűvé vannak kidolgozva (a szomszédba kell mennem példáért: a Kiskutya, nagykutya első része az Utolsó királysas-ban) csak arra jók, hogy a kicsinylők kibogarászhassák őket Erdélyi diszkreditálására.

Erdélyi a «magas kultúra» költője, mint minden költő, s minél jelentékenyebb verseit nézzük, annál inkább megtaláljuk bennük a legmagasabb költészet örök rokonvonásait. Kell-e népies elemeket keresnünk a Hegedű-ben, amely művészies minuciózitásával, aprómunkás realizmusával kísértetiesen idézi elénk egy hegedű képét, de úgy, hogy ennek a hegedűnek nemcsak majdnem tapintható teste, majdnem megpengethető húrjai vannak, hanem lelke, sorsa, élettörténete is van; és még több: úgy hogy emögött a hegedű mögött lelkeket sorsokat, élettörténeteket érzünk, anélkül, hogy bárminek szimboluma volna. S mi más népieset találhatunk a Zivatar hegedűsének vörösmartyas transzcendens szenvedélyében, a költősorsnak e nagylendületű s szilaj példázatában, mint azt, hogy a példa parasztházban, «vertfalú kis házban» játszik?

De még azokban a versekben is, melyeket talán falusi életképeknek nevezhetnénk, s melyek oly bensőséges szeretettel, a művészi rajznak oly elevenségével idézik elénk az eladott s honvágytól gyötört tehenet (A Rózsi), az országút mentén zúgó telefonkarókat (Telefonkarók), a zsellérházak közt virágos kocsiban látomásként végigsuhanó nagyságos kisasszonyt (Kökényvirág), a kalitkában elhullt kis csízmadarat (Egy csíz után) s a költő édesanyját, amint a gutaütötte kasznár temetésén énekli a győzedelmes gyászdalt (A kasznár temetése), vagy amint mindennapos munkában reménytelenül törődve, zsibbadó derékkal tömi libáit (Anyám), - még ezekben is csak a színhely a falu, a tanya az országút; az élményanyag a képkincs ered a népi miliőből; maga a vers lelke azonban egy egyéni érzékenység elborulását, elkeseredését, elrévedését leheli. A kép, amelyet Erdélyi oly otthonosan s mégis oly felsőbbséges művészettel lát, csak ürügy: mert azután a költő behúnyja a szemét s a fölvarázsolt képhez egy láthatatlan szállal hozzá ölti a maga sokszínű érzéseit.

Azt lehetne mondani, hogy hiszen éppen ez a népdal sablonja: egy természeti kép s mögötte az asszociált egyéni érzések. Csakhogy Erdélyi megfordítja a népdalköltő módszerét: a népdal bevezető természetfestő sora lesz nála az egész vers, a «kultúrköltő» gyönyörűségével merül el a leírásban, - amely csakugyan Erdélyi legnagyobb költői erőssége, - s aztán egy fölsóhajtás, egy pár szó jelenti, hogy ő is ott van s épp ez a sóhajnyi líra az, ami visszaárad az egész képbe, s megfesti egy nem annyira komplikált mint színes egyéniség vérével. S gyakran még ez a sóhaj is kimondatlan marad s csak a hallgatás jelzi, hogy itt másról is van szó, nemcsak a télben reszkető pacsirtáról (Pacsirta), s gyakran bánt is ha a szavak megsokasodnak s a példázgatás, a tanulság levonása felé billen a vers súlya (Anyám).

Nem, Erdélyi Józsefnek nem kell szimbólummá lennie, - örüljünk, hogy van egy olyan költőnk, aki származásának, képzeletének, tehetségének szerencsés összhangja folytán oly anyaggal tudta gyarapítani modern líránkat, amely legmélyebb nosztalgiánkat veri föl a föld iránt, s aki magas költészete erejénél fogva evvel az új érzéssel tette gazdagabbá a versolvasó kultúrember lelkivilágát. Hogy vajjon Erdélyi versei hangjuk népi közelségénél fogva alkalmasak-e arra, hogy «lesüllyedjenek» a népi rétegekbe? Elvben minden igazi költészet alkalmas rá - egyelőre azonban, úgy látszik, Zerkovitz hódít a magyar faluban.