Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 13. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM

MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM
REGÉNY (13)
III.

Bementek a házba.

A fejedelem ment elől s lehajtott fővel, mert az alacsony ajtón alig fért be. A szoba sötétes volt, mert a parányi ablakokon lanterna volt, amelyen alig szűrödött át valami a kint ragyogó s fényes napsütésből.

- Üjj le ecsém s nagyságos uram, - mondta a házigazda, - ha tudsz há.

A fejedelem körülnézett, s megörvendett.

A ház éppen olyan volt, mint Lázár Andrásé, nevelőapjáé, akinél azonban nem igen volt még neki helye bent ebben az első szobában; inkább csak a szurdikban ott hátul, s el is határozta, hogy megnézi azt is, mielőtt elmenne innen.

Ezek a székely nemesi házak mind nagyon egyformák voltak. Itt a nagy cserepes, a kandallókályha, amely a szoba belső sarkában állott. Ebbe kellett neki tüzet rakni olyan hajnalelőtti időben, mikor még az öreg bátyó ott hevert a lócán. Csak ő maga szokott ott bent hálni. Druzsina nénő kint hált a küsebbik szobában a lányaival. Az öreg úr azonban idebent a vörös fenyőfa deszkalócán, amely félig bele volt építve a cserepes padkájába. Erre volt vetve neki az ágy. Pokrócokból s egy kemény párna a feje alatt, de legjobban szeretett az öreg úr mindig csak a régi subájával takarózni. Abban az időben még puritánabbak voltak az emberek s nem kellett nekik olyan kényes ágyiruha, mint a mai fiatalabbaknak.

Mióta Segesvárról eljött, itt a székely határokon már csak egy-egy nemesi ház volt a világ dísze. Nagy ház volt ez is, roppant magas zsendelyes tetejével úgy állott az igen alacsony falakon, mint valami furcsa szerzet.

- Mindent tudok ecsém, mindent, szerelmes eggyem, ejnyehát tedd le az mentédet, nem egy ugrás Kalazsvár, be jó, hogy eljüttél, - szólt a házigazda s maga is fogott egy maga faragta deszkaszéket s leült a fejedelemmel szemben, aki a lóc közepére telepedett.

- Meg akartalak keresni Ábelem, - mondta Bethlen, - ha már ezen járok.

- Hát münk itt vagyunk a szegénységben, csak az az egy örömünk vagyon, hogy neked Isten megadta, - szólt dörmögő s rekedtes hangján a gazda s most már véglegesen szembe ült a vendégével, s úgy ültek, mintha fonalat gombolyítanának, amikor két embernek nagyon szembe kell egymással helyezkedni, hogy egyik tartsa a pászmát s a másik gombolyítsa.

- Mer tudunk ám mindent. Nagy dicsőség és nagy öröm az a mi szívünknek, hogy Isten neked így megadta.

- Megadta nekem, - mondta Bethlen mosolyogva.

- Nagyon megadta. Gondoltuk e volna, mikor együtt bujdosánk.

- Bizony úgy.

- No iszeng akkor is gondolók úgye szerelmesem. Emlékszel e Tömösvárára?

- Az régen volt s akkor más volt.

- De hol ez az asszony, hogy még nem hozza.

A gazda felállott s kiszólt az ajtón.

- Kisó, Kisóóó... Hozzadsza fiam a kis borocskát.

Avval visszajött.

- S hát hogy s mint Gábriel?

- Csak csak.

- Ugyanúgyaó.

Hallgattak. Feltolult előttük a régi mult minden emléke s megpárázott a szemük.

- Én is megházasodék, - mondta a gazda, - elvettem feleségül Mózes Áronnak leányát, Küsannát. Azóta itt törődünk s emésztődünk. Ez a ház is az öreg Mózes uramé volt. Mindig gondoltam, hogy mán kéne rakatni újat, mert ez mihamar a fejünkre suvad, de még bírja.

A fejedelem körülnézett s látta, hogy két erős, faragatlan faoszloppal van megtámasztva a mennyezet.

Most egy fiatal lány jött be s hozott egy ónkannában bort s mellette két ón poharat.

- Jó, jányom, anyád hol?

- Mingyán, - mondta a lányka s el ki szaladt. A fejedelem utána pillantott. Oly üde volt, mint egy erdei madár és olyan félénk. Úgy menekült, mintha rögtön megfogják és kalitkába dugják, ha nem vigyáz.

- Magadé?

- Negyedik jány és fiúgyerek semmi.

- Majd lesz.

- Ügön, ügön.

- Könyveid megvannak-e még? - kérdezte Bethlen.

- Ami el nem suvadt. - Oda mutatott a sarokba, ahol polc formán fel volt rakva néhány vastag s öreg bőrös könyv. - Nem is szeretem, ha ebbe a házba bejönnek, ez az én barlangom, mint a medvéé!

Valaha mindig könyvön ült s ha hozzájutott, bármilyen nyelvű is volt, akár deák, akár görög, csak ő volt az első aki rátette a kezét. Mikor egy káptalanba fészkeltek valamikor, Ábelnek az volt az első hogy megpakolta magát könyvvel. Nem kereste soha az aranyat vagy drágaságot, neki ez volt a legdrágább. Még a cirillius betűkkel írott könyvekben is habzsolt s öreg szakállú papokkal ült aztán együtt, hogy megtanulja olvasásukat.

- Te Ábel, te. Ha eljönnél hozzánk Fejérvárába, mikor majd meg lesz a bibliothéka, akkor ott neked jó dolgod lehetne.

A gazda legyintett.

- Hagyjál engem gyermekem, mán én soha örökké ki nem mozdulok, ha nem muszály.

- Megvan-e még a kardod?

- Kard s fegyver kell, de jobb, ha csak ott fent rozsdásodik a gerendán.

Hallgattak. Minden szó után nagyokat hallgattak s itták a híves gyenge bort.

- Magad termése?

- Az.

- Jó.

- Itt nekünk jó, de tik bizonnyal jobbakat isztok.

- Ahogy jön.

- S hát odaát mi van?

- Nehéz idők... Nagyon szabogatnak bennünket. Dóczy uram két kővárat azóta elcsalt.

- Mely Dóczy.

- A szatmári. Szatmári kapitány Dóczy András.

- S mely várakat?

- Munkács már átállott s most Kővár, Huszt is soron van.

- Híre vót, hogy háború lesz.

- Bizony úgy vót. De az Isten megcsendesítette őket. Kivette a kezükből a kardot.

- S feleséged?

- Megvan szegény.

- S a gyermekecskék?

- Azok elmentek.

- Semmi sincs?

- Semmi.

Újra hallgattak.

- Isten könyörül.

Ezeknek a házaknak a levegője telepedett rájuk. Csak ültek csendesen, meggörbedve. Ezekben a hajlékokban mindig csak a nagy gond és a szűk öröm nyomja az embereket. Kintről behallatszott a vitézek távoli kurjantása, akik az udvaron telepedtek meg.

- Boldog vagy-é Gábor?

Bethlen elgondolkodott.

- A boldogság olyan madár, hogy a kis fészekben hamarébb megpihen... Ott, ahol én vagyok nem ül meg, mert a kívánság egyre nő... Majd boldog leszek, ha mit várok s gondolok, meglészen... De Ábel, az nagy és nehéz... Az én boldogságom, ha enyém a munka és másé az öröm... .

- Van jó reménységed?

- Nehezen.

Sóhajtott.

- Legtöbbször úgy vagyok, beleszédülök és mintha beteg volnék, a hátamban hideg borzongatás... Sokszor csak úgy ülök és nézek magam elé... Oly ijedtségek vannak néha bennem, mintha veszteni vinnének. Nagy kockán forog életem.

- Nagy sorsot vállaltál. Gondolj magadra, isten gondol rád.

- Az emberek nem akarják. Nem látnak és nem tudnak semmit. Csak élni akarnak, vidáman és habzsolva. De nem bánják az országot... Magamba vagyok Ábel... Még olyanom sincs, akivel jól kibeszélhetném magam.

Ábel maga elé nézett.

- Aki gondolkozik, annak nincs. A gondolatot nem lehet megosztani. Csak annak van, aki fecseg. Az osztja a kedvét s veszi a másét.

- Mily ritka az olyan ember, akivel lelket cserélni lehet.

- Gábor... Károlyi Zsuzsannában bíztál...

Bethlen elhallgatott. Igen, arról sokat beszélt utóbb is, mikor Ábellel együtt volt... Három éve?... Azóta!...

- Szomorú ember vagyok, Ábel.

Ittak egy korty bort.

- Zsuzsanna derék ember, nagy lélek. Olyat, mint ő, asszonyban nem ismerek... De beteg, vagy mint... A lelke beteg... Nem való neki az ország gondja... Nem akarja s nem érzi... Hej Ábel, úgy be vagyok zárva, mint a békatekenő, kés hegyivel kell kifeszíteni. Nagyon megtanultam hallgatni, mióta rám szakadt a világ.

- Ez az egy igazi erő. Aki hallgat, erős.

- Hogy nem találhattam meg magamét. Nagyon elszakadtunk mi lélekben, Ábel, vele.

- Rettenetes.

- Már te vagy egyetlen, aki előtt szívem úgy ki tudom nyitni, mint a zsoltáros könyvet és nem szégyellem, hogy fenhangon énekelem bánatomat.

- Új gyerek nem jön?

- Nem. Beteg. Mikor az utolsó született, valami lett vele. Elvérzett. Azóta nincs foganatja. Tán ez a baj. S azok el... Üresek vagyunk, mint e szedett fa... És nincs több tavasz... Nincs új virágzás, nem lesz több gyümölcs...

Könyökét az asztalra tette s fejét tenyerébe nyugtatta. Iszonyú fáradtság volt benne.

Evvel az emberrel tudott mindig legjobban elbeszélgetni. Volt valami ennek a lelkében, ami őt mindig megnyugtatta s már most is oly melegséget érzett iránta, hogy a szíve nyilogatott, mint régen. Oly derék s jó ember volt s olyan, akinek el lehetett mondani a legtitkosabb gondolatokat, soha tovább nem mondott egy szót is. Olyan volt, mint a kripta, vagy Midás nádasa. S most valami úgy vonta s kényszerítette, hogy bajait elsorolja, mintha szüksége lett volna a lelkének, hogy mindent kiöntsön belőle, hogy a bajait megmutassa. Mert most úgy meg volt roskadva lelkében, hogy könnyítenie kell magán s azt meg nem teheti ott, ahol él s azokkal, akik közt van. Kinek mondjon el valamit abból ami lelkét emészti? Péchynek, vagy a többi nagy s fő államhivatalnokoknak, akik előtt neki csak keménynek s erősnek kell lennie, de soha gyengének, ügyefogyottnak, vagy bánatosnak.

- Báthory Gábor Bátorban fekszik, mint halott, eltemetetlenül.

Soká hallgattak. Akkor újra ő szólott.

- Majd elmondom neked, mindent elmondok.

Ittak egy kortyot.

- Ábel Ábel, nagyon magános ember vagyok.

- Mindenki magános, aki él.

- Te is?

- Mindenki, mert az emberi lélek arra van, hogy magában s gondolatokban emésztődjék.

- Neked is van gondod?

- Van s nem az a gond, hogy kenyér szükit látunk, hogy a föld nem terem s ha terem, mire kimegyünk a határba aratni, már le is van dibolva. Azt még lehet pótolni, ha mással nem, szükséggel s koplalással. Az a gond Gábor, hogy...

Most benyitották az ajtót s bejött az Ábel felesége.

Először csak annyi látszott meg belőle, hogy rendkívül vastag. Olyan volt, mintha terhes lett volna, de ahogy kezet fogott s leült mellettük, akkor látszott, hogy ezen a formátlan nagy testen egy gyermekesen fiatal s együgyű arcocska volt. Csak orra volt nagyobb a kelleténél de a szemei olyanok voltak, mit az ibolya.

Kicsit szótalanul ültek s Bethlen nézte az asszonyt, aki háttal volt a kevés világosságnak is s zavarba volt, nem tudott mit mondani.

- Megterem é itt a kender? - kérdezte Bethlen, - asszonyám?

- Kender? Megterem, kegyelmes uram, teremni terem, de mink nem vetjük.

- Mér?

- Sok vele a dolog s ilyen gazda mellett, kegyelmes uram. Mindent csak magamnak. Nyűni s áztatni, törni, az nem asszonynak gondja s nincs gazda a háznál.

Bethlen nem akart szólani. Nem illett, hogy barátjának pártjára keljen s nem illett, hogy ellene szóljon.

- Van talán ember, jobbágy.

- Mind gonosz s haszontalan olá. Csak lustaság s heverés. S nincs aki szétüssön köztük.

Most hirtelen letörülte könnyeit s felfigyelt az asszony. Kint valami hangosabb kiáltást hallott s az nyugtalanná tette.

- Könyvbül nem lehet élni, - mondta még az asszony. - Bezzeg, ha olyan ember volna őkelme, amék kimegy a határba s utánanéz a dolgának. De csak ül s ül, vakra bogarássza magát a betűkben.

Kinos kis csönd volt.

- Hát igen, - csattant fel az asszony, - másnak oly ura van, amék kimegy s kardot köt s elmegy s mégis virágzik a vagyona. Mert avval semmire se lehet menni, hogy valaki csak itt hever a kuckón s mit se lendít. Ugyan adjon ennek az én emberemnek valami dolgot nagyságos uram, hadd mozdítsa ki már egyszer ebből a szurdikból, kegyelmes uram.

Ebben a pillanatban felállt. Már nem bírta tovább, mert félt, hogy odakint az idegen vitézek valami kárt tesznek s gyorsan elment.

A két ember nagyot hallgatott.

- Az asszonynak mindnek más kell. Mindnek az kell, ami nincs. Az én feleségemnek olyan férj kellene, aki otthon ül vele s ki nem teszi lábát a házból, hanem felesége szoknyáján hever...

- Mert te jövő-menő vagy s voltál mindenkor. Azért kerestél magadnak olyan asszonyt, aki fészekben ül. Mert bizonnyal ő sem szeret kirepülni, nem szereti a mozgást és a zavart.

- Nem, nem, Ábel.

- Én egy ilyen hótt ember vagyok, nekem meg olyan asszonyt kellett keresni, amék egy kicsit megborzolja ezt a békességet.

- Igen, úgy van.

- Te gondoskodó ember voltál Gábor. Embereidet is mindenkor jól elláttad, fáradtál, hogy mindenkinek ételéről s italáról, hópénzéről gondoskodj. Bizonnyal az asszonyt is rendben tartod s jól.

- Igyekszem.

- Akkor nincs jussa, hogy veled meg ne elégedjék.

- Nem tudom, hogy van Ábel. Mindent igyekszek megtenni, amiről csak érzem, hogy neki szüksége van rá s mégis boldogtalan s engem is boldogtalanság kenyerével etet.

- Nagyobb dolgokra rendelt téged isten, mint hogy egy asszony kedvéért engedd elrontani életed. Rád az egész ország sóvárogva néz s ha isten erre adott, nem szabad elvesztegetni hiábavaló gondban.

Bethlen átnyúlt s megfogta az Ábel vállát.

- Köszönöm neked barátom.

- Nagyon szépen s jól mennek a dolgok a maguk rendiben. Itt ebben a távoli vidékben is minden embernek öröme van s boldog reménye, hogy ezután csendben és békességben adatik élniök... Hát ez a fő... Megnyugodhatsz Bethlen Gábor, az Isten veled van. S ez a nagy dolog.

- Mit ér, ha az asszony ezt soha, soha meg nem fogja érteni és érezni...

- Az asszony. Az asszonyt nem arra adta isten, hogy az embert megértse, hanem arra, hogy az embert boldoggá tegye... Ha szereted s szereted úgye?

- Tisztelem, Ábel.

- Akkor nincs semmi baj.

Bethlen most hátravetette magát s felemelte a két karját. Ennek az embernek a hangja mindig valami csodálatos módon hatott rá. Megnyugtatta s felborzolta az érzékenységét. Nagyot s mélyet sóhajtott.

- Nehéz az élet.

Aztán így folytatta:

- Hogy kerültem én most ide?... Csak megyek s megyek... Otthon van dolgom s el kellett mennem messzire... Igaz, jó, hogy megyek s megyek, mert látnom kell a magam szemeivel ezt a szegény megtört s megnyomorodott országot. Amerre járok, mindenütt csak ennek az építésével foglalkozom, de egyre messzebb megyek el hazulról s mind messzebb és félek a perctől, hogy újra csak haza kell menni... jaj, Ábel, akármilyen erős is az ember, egyet nem bír el örökké: az asszonyt.

Ábel erősen s hosszan nézte a régi barátot, aki itt van most az ő kicsi házában.

- Gábor.

Hosszú csönd után szólt Bethlen.

- Mit mondasz, Ábel.

- Máskor is érezted ezt az idegenséget és menekülést?... Máskor is futottál már így előle.

- Máskor is... Mindig megkönnyebbülés volt, hogy el kellett futnom, szaladnom hazulról... De így soha.

- Most nagyon?

- Nagyon, nagyon. Iszonyúan nagyon.

Ábel hallgatva nézte, csak nézte. Sokáig nézte a kevés, a gyenge világosságon a Bethlen viaszszínű arcát. A fekete szakáll még sápadtabbá tette.

- Gábor, kedves Gáborom.

- Szólj.

- Gábor... Nincs egy másik asszony a te szívedben?

Bethlen elsápadt. Még holtabb lett.

Sokára mondta.

- Nem tudom.

Ábel újra csak hallgatott.

- Tudod.

- Tudom... Tudom s igazad van...

- Igazam van, Gábor... Keresztneve...

- Bethlen újra hallgatott. Akkor egy könnycsepp gyült meg a szeme pilláján.

- Anna.

Ábel maga elé nézett.

- Méltó?

- Nem.

- Nem?

- Nem, nem... Egy utolsó s becstelen dög. Egy némber, aki, s az a baj, nem párnak s nem embernek való... Szép... nagyon szép. Túlságosan szép... Jó teremtés... Jóság van benne. Eszes és derék lélek, de a sors úgy intézte sorát, hogy mindenkié volt,... no... Kimondtam, egy utolsó becstelen lotyó... S feleségem egy szent és nagy szívű isten angyala. Egy napon említeni sem lehet a kettőt...

- De Gábor, ha ez az isten angyala megköti a lelkedet, akkor hogy angyala az istennek. S a másik?

- Óh, ha úgy fordult volna, hogy annak idején avval hozott volna össze az ég, akkor most minden másmint lenne... Mert gondolom én, hogy nagy család s nagy neveltetés: ez volna méltó a fejedelemasszonyi munkára: de ha nem lehet s nem lehet... Itt mindennek vége s ebből semmi sem lehet... Egész világ ujjal mutatna rám, ha ezt a szentet, aki nagyszerű ember s oly kiváló elméjű, hogy egyetlen ebben a rettentő világban, akitől félek, mert keresztül lát rajtam... Ezt az asszonyt el nem cserélhetem azért, akiről mind Erdély s az egész világ tudja ki s milyen utolsó...

- Gábris huga?

- Igen...

Hallgattak.

- Hol láttad?

- Lásd ez egy titkos nagy dolog... Mikor fiatal házas koromban Ecsedben jártam, ő még akkor nagyon fiatal volt s én már nagyon öreg... Olyan volt, mint a frissen bimbózó liliomszál a nagyuri kertekben épült forrás mellett a Diana kőforma előtt... Fel sem mertem emelni szememet reá, mert az egész vérem s lelkem égett és lángolt, ha megláttam... Talán azért is voltam oly szerelmes és elvakult bátyjával Gábrissal szemben. Mert az voltam. Mert azért tettem éjt s napot eggyé s azért csináltam emberfeletti munkát, hogy ezt behozzam Erdélybe. Kiszorítottam az öreg Zsigmond fejedelmet s halálra keserítettem. Mikor meghalt Szerencsen, éreztem is a lelkiismeret furdalását s azután soká még... Mert lásd, ha Anna nincs, én állhattam volna a jó fejedelem mellé s ha az befogad, mert szeretett, hívott s kancellárjává akart, de nem mentem, mert meg voltam babonázva... Mondd, hogy tegyem jóvá, amiket vétettem nemzetem ellen... Ha be nem hozom ez gonosz istentelen és vad Gábort, akkor Erdélyt megkimélem minden szenvedéstől, amiket ez cselekedett. Felforgatta az egész országot, összeharagított bennünket törökkel, némettel s nem lehetett jóra vezérelni... De nem birtam véremmel... Bűnös voltam, Annát akartam hozzám közelebb s azért hirdettem, hogy a Báthoryaknak van egyedül jussa Erdélyre, mert a vérem Annát akart... Magam se tudtam, Ábel, de még azt is mondhatom, hogy e percig ilyen tisztán nem is láttam a dolgokat... Ha én akkor a jó, kedves, puha Zsigmond fejedelem mellett kancellár vagyok, akkor már abban az időben átvehettem volna Erdélyt mindenestül, úgy ahogy volt... S ha ő békességben s öregségében ezt a néhány évet átéli, én akkor játszva s szeretetben vehettem volna át Erdély kormányát... Ez az egész elmult sok év, minden bűnével s rettenetességével az én lelkemet nyomja... Engem megvesztett s megvesztegetett annak az ifjúnak s családjának sok és nagyszerű tulajdonsága. Én bennük az istennek valami különös és csodálatos kiválasztottságát láttam csak s mit tehettem vérem ellen...

- És azalatt volt-e Annával közöd?

- Nem, nem, semmi... Hiszen én szeretem, szinte imádom feleségemet s szép gyermekeim voltanak. Mást se tettem, egyebet se csináltam, csak kerültem, de ha hírét hallottam is, már elég volt, hogy megvesszen a szívem... De nem láttam s nem akartam soha is látni s fülemet bedugtam, hogy ne is halljam... Arra kitört a végső veszedelem. Gábris elvesztette minden eszét. Ivásban s latorkodásban töltek napjai, pedig ma is állom s vallom, hogy nála nagyobb szívű fejedelem sohasem ült Erdély székében. Mi vagyok én hozzá képest. Mikor őt hallottam s hallgatam, ahogy részegen s mámorban nagy országos terveket csinált, szédültem attól a nagyságtól és repülő gondolatoktól, amikkel ő engem megbámított... Mindegy: el kellett vesznie, mert az isten elvette eszét... S csak akkor láttam, mikor fegyveresekkel akart rám törni, s ha megfog, kimélet s irgalom nélkül felnégyeltet: akkor láttam, hogy ez nem egy nagy próféta, hanem egy fenevad, aki rá van szabadítva erre az országra... Menekültem s most már kezembe adta az isten... Mondom neked, hogy orcapirulással kellett a szultán zsámolyánál térdepelnem, hazugon, de mindent tettem, hogy megmentsem tőle a hazát... Meg is lett... S mikor bűnös lelkét cimboráinak kardja alatt kiokádta, csak akkor ébredtem fel s szállott rám az irgalom. Mert szántam szegény nyomorultat s szántam az isten ilyen csodálatos teremtését... De valami nagy és szent elhatározás volt bennem s itt van ma is, hogy mindent jóvá kell tennem, amit ő vétett az én hibámból...

- Ne aggaszd magadat; Gábor, nem vagy isten, előre nem láthattad s te csak jót akartál.

- Nem, Ábel, nem akartam jót... Az isten, vagy az ördög, megölte bennem a jóságot: rosszat akartam. Azt akartam, hogy jöjjön Báthory hogy az Annája közel legyen...

- De megvédted magad.

- Mit ér: úgy látom az én sorsom az, verekedni magammal, de birom-e tovább?... Hiszen ha az asszony, az én szent asszonyom olyan volna, hogy segítségemre tudna lenni... De inkább belehajszol... Most mikor hazulról elrohantam, mert úgy menekültem el, szökve és boldogtalanul, nekem otthon Szebenben nagy dolgaim voltak s mindent otthagytarm cserben s lóhátra vetettem magam s nem is tudtam, hogy hova megyek: egyenesen a legrövidebb úton Ágotára mentem. Hozzá. Báthory Annához.

- Mondjad, Gábor, mondjad, s könnyebbülj meg barátom.

Bethlen könnycseppet törölt a szeméből, csak nehezen tudta visszatartani magát, hogy le ne boruljon barátja vállára, vagy a földre, hogy fejével verje a földet penitenciájának ebben a szörnyű rohamában. De erőt vett magán s halkan, dörmögő hangján tovább beszélt.

- Ne félj, semmi sem történt. Egy éjszakát töltöttem fedele alatt, életem legszebb s legboldogabb éjszakája volt. Éreztem azt, hogy most egészen rajtam áll. Ha akarom, enyém s nem akartam...

Ábel bólintott.

- Nem tudom jó volt-e, helyes volt-e. Múlt éjszaka elolvastam Segesvárott a bibliában Dávid király esetét Betsabéval. Dávid az isten szentje volt s megkívánta az asszonyt, akit véletlen látott, ahogy fürdött, behozatta s vele hált. Így mondja a biblia. Úgy látszik; ez az isten egyenes parancsa. Így kell egyszerűen s természetesem felfogni az élet dolgát. Aztán Uriás Hitteust elküldötte a csatába s levágatta... S gyermeke lett a Bethsabétól... Nekem nem lesz, mert én megtörtem az én testemet...

- Más a dolog, Gábor. Bethsebé tiszta asszony volt s Uriás tiszta férfi. De Anna s az ő ura... A te dolgod sokkal egyszerűbb, vagy sokkal veszedelmesebb.

- Mondd: tehetem őt fejedelemasszonnyá Erdélyben?

- Nem.

- Látod-e.

- Téged az isten nagyobb dolgokra rendelt, Gábor, minthogy a magad dolga első legyen neked. Téged az isten nagy megpróbáltatásokra szánt. Te mást nem tehetsz, mint amit tettél s azt kell tovább is cselekedni.

- Bírom-é?

- Muszály, Gábor.

- S feleségemmel?

- Feleségeddel Gábor... Tagadd.

- Mit tagadjak?

- Egyet jegyezz meg magadnak: az asszonynak soha megmondani nem szabad... Bármi történjék is, hiszen az isten még nem tudjuk, mit szánt még neked: bármi történjék is Gábor, egyre mindig vigyázz: soha feleséged előtt be ne valld s meg ne mondd, még ha szinte rajta kap is a bűntetten.

Bethlen elgondolkozott.

- Ez egy, - szólt Ábel, - s másik az Isten akarata.

Soká hallgattak s ittak egy pohárral.

- Köszönöm neked, Ábel. Megerősítettél. Felszabadítottál...

Ezután némán ültek, mindketten gondolataikba merülve.

Bethlen arra gondolt, hogy Ábelnek igaza van, praktikum ez már. Csak végrehajtani kell. Ha ő annyi ideig el tudott maradni attól a nőszemélytől, pedig most látja, hogy ha a közelébe került volna, úgy megbolondította volna, mint most. Mert valami különös van benne, ami reá kielégíthetetlenül hat, amitől nem tud szabadulni. Valami ördögi kísértés és kivánat, amivel a maga erején nem tud megbirkózni. Most egyszerre egészen hidegnek érezte magát vele szemben. Idegennek s könyörtelennek. Hatott rá az, hogy Ábel, akinek ítéletében mindenkor megbízott, olyan habozás nélkül tudta azt mondani, hogy nem teheti asszonyává. Valóban nem. Valami mássá. Azt pedig nem akarja, mert az csak test s neki nincs szüksége testre. Ha akarná, volna elég. Látta Báthorynál, hogy az úrasszonyok milyen könnyen adják magukat birtokért s várért. Ha akarná, ő is szerezhetne magának annyi nőt, amennyi csak kell, hiszen lerázni csak úgy tudja őket magáról, ha bottal ver közéjük, a ridegségnek s ellenséges érzésnek botjával. Ah, ezt is megérezte már Károlyi Zsuzsanna, mikor azt mondta, hogy Kamuthyt nem azért fogadta-e barátságába, bár Báthorynak volt csatlósa, mert feleségét adta. Adta volna, ha kellene, de nem kell. Sem Kamuthyné, sem Bölönyiné, sem Petkyné, aki úgy jár utána, mintha meg volna őrülve. Mind hidegen hagyja. Neki soha se kellett vére szerint a feleségén kívül semmi nő s nem engedi s sohasem engedte, hogy valami asszonyi állat kitérítse az útjából. Ha fiatalon nem győzedelmeskedett rajta az ördögnek semmi leánya, most, mikor érett s meghiggadott, most nem fogja már elveszteni fejét... Ez az Anna, az más... De lám, ennek is vége van.

Boldogan sóhajtott fel. Ilyen megkönnyebbült pillanata nem volt, mióta Szent Ágotáról eljött.

Ebben a percben az Ábel felesége nagy zajjal nyitotta fel az ajtót s rájuk riadt.

- Nagyságos uram, kegyelmes fejedelem, - mondta lélekszakadtan, - követek jöttek Nagyságodhoz.

- Honnan?

- Azt meg nem mondom kegyelmednek.

- Jöjjön be Mikó Ferenc... Asszonyám, van egy veres ember a lovasok között, Mikó Ferenc nevű, kérem küldje bé.

- Parancsára nagyságos uram, - s az asszony ujra elment.

Bethlen fejcsóválva mondta.

- Még a bujdosásban is utolérnek.

Nemsokára bejött Mikó Ferenc.

Alázatosan jelentette, hogy két lovas jött Szebenből s levelet hoztak Magyarországról.

- Vedd el a levelet s hozd bé.

- Nem adják, csak Nagyságod kezeibe.

- Jöjjön be.

Nemsokára bent volt egy zömök, tagbaszakadt ember. Konok és merev tekintetű.

- Ki vagy?

- Engem Thurzó Szaniszló uram őnagysága küldött, - mondja az ember, hogy levelit Nagyságodnak megadnám.

- Add ide.

Az ember előkereste a levelet iszákjából s átadta.

- Mehetsz. El ne menj, választot adok reája.

Mikor az ember kiment, felszakította a pecsétet. Az ablakhoz lépett s elolvasta. A levél rövid volt, hamar elolvasta s akkor nagy felindulással kezdett járkálni.

- Turzó Szaniszló uram arról tudósit, hogy Forgách uram helyébe a pápa a turóci vaddisznót nevezte ki esztergomi érsekké.

Rendkívül fel volt izgatva s tovább járkált.

- Háború lesz, - mondta aztán.

- Háború?

- Azt el nem lehet kerülni... A túróci vaddisznó ki fogja túrni a háborút... Addig meg nem nyugszik... Kiváltkép, hogy azt is írja Thurzó uram, hogy Mathias király nagy beteg, minden percben halálát várják s már stiriai Ferdinandus herceget behozatták Bécsbe.

Mindaketten szinte megremegtek.

- Ez a két dühös eb kell csak az országra s akkor vége van a szent békességnek, - mondta Bethlen.

- Lorettóban megesküdött Miksával, az unokatestvérével együtt, hogy ha kormányra jutnak, soha protestánst meg nem tűrnek az országukban. Már Stiriában meg is lött. Minden protestáns papot börtönbe fogatott, egyet is szabadon nem engedett s vagy meggyilkoltatta, vagy kivetette az ország határin. A nagy hegyek közt nincs többet semmi igazi isteni tisztelet, csak a pápásoké. Ez vár mireánk is... Óh szegények kik szenvedtek az igaz Istenért...

Tovább hallgattak a kis házban. A nagyfedelű kis házban oly nagy gond támadt, hogy szinte füstölgött az ablakon s a repedéseken; ez a füst mihamar az egész országot gyászba fogja borítani.

- Most csak az kellett, hogy ez az eb került légyen az esztergomi székbe s készen van a háború.

- Itt nem tehetik, amit Stiriában, - mondta Ábel. - Itt már az egész ország elfogadta az új hitet s az új igazságot.

- Annál nagyobb erővel és dühvel fogják magukat rávetni az igaz keresztyénekre, - mondta Bethlen. - A vadásznak az az öröm, ha bő vad van a vadas hegyekben, ott lehet vadászni... Én mindenesetre átadom Lippát a töröknek.

- Rettenetes...

- Rettenetes s szívem szakad, mégis meg kell tegyem. Első dolgom lesz; mert ha a koncért hadakozókat el akarom kábítani s meg akarom kezemhez szelidíteni, jól kell lakatni... Lippa kapitánya ugyan rezonéroz és kész fegyverrel megvédeni a várat, de mindegy, ha másmint nem lesz, fegyverrel veszem bé s átal adom... Mitevő legyek. Két váramat, vagy hármat elraboltak most tőlem: egy negyedikért nem fogom az egész országot kockára vetni... Barátom, köszönöm neked, hogy itt lehettem s hogy te vagy. Nagyon megtisztult a szívem s úgy gondolom, visszakaptam erőmet s nyugodalmamat.

Mindjárt mozdult is, hogy megy.

- Csak nem szaladsz-é? - kérdezte ijedten Ábel.

- Menni kell.

- Legalább egy éjszakát tölts itt.

- Egy éjszakát?... Egy percem sincs tovább. Hív a pátria dolga.

Mindjárt vette mentéjét s felkötötte kardját derekára, aztán vállára vetette a prémes köpenyt.

Mikor kilépett a házból, a háziasszony ijedten nézett rá.

- Nagyságos uram.

- Jó asszonyom, köszönöm éltig való szívességeteket.

- Csak nem indul Nagyságod?

- Vaj igen.

Intett az udvar hátuljában álló legényeknek, akik értették a mozdulatát. Úgy voltak tartva s nevelve, hogy haladék nélkül minden percben lóra ülhessenek. Kivezették a lovakat a kertből, ahol azok a fákhoz voltak kötve s nagyon hamar mindnyájan a nyeregben ültek.

Az asszony a kezét tördelte.

- Minden tyúkomat s bárányomat levágattam, - mondta sírva.

- Ne félj, asszonyám, gondoskodni fogok rólatok.

- Ábel, - szorította meg a barát kezét, - nem jönnél-e fel Fejérvárra?

Ábel felnézett az égre, mintha az időjárást nézné.

- Nem vagyok való oda, Gáborom. De ha szükséged van rám, hogy a szívedet megkönnyítsd, mindenkor számíthatsz rám. Öreg csontos lovam éjjel s nappal készen áll s lekocogok, amint parancsodat kapom.

Megölelték egymást, akkor Bethlen felült a lóra s gondterhelt szívvel kiléptetett az udvarból.

Mikor messze eltüntek a lovasok a völgy kanyarulatában, Ábel még mindig ott állott a ház előtt.

A felesége azonban ráripakodott.

- No, isten gyávája, most mit kezdünk a sok döggel. Ilyen barátja vagyon és ehene, meghalunk ehhel.

(Folyt. köv.)