Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 12. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · AMERIKAI IRODALOM
A sok kitünő amerikai írónő sorába egy fiatal lány lépett be nemrégiben, akinek első könyve rögtön feltünést keltett. Igaz, hogy önéletrajz, ami első könyvnek majdnem mindig érdekes és témája egyike a leghálásabbaknak. Miss Lowell, kinek apját különben Lazarrevichnek hívják és anyja után nevezi magát Lowellnek, tizennyolcéves koráig egy kis vitorláson élt, mely Adalaidből és vissza kereskedve járt az ausztráliai szigettengeren. Apja, a vitorlás kapitánya és tulajdonosa, az összes ismerős kikötők Old Manje, legkisebb gyermekét párhónapos korában vette magához, mert az anyánál Friscóban egymásután több gyermekük halt meg. A nyugtalan vulkánokkal alábélelt Dél-tengeren nőtt fel a kis Joan, a Mélység Bölcsőjén, de - mint maga mondja - a kapitány leánya nélkülözte mindazt a romantikát, mely az ilyen esetben Jack London, Joseph Conrad és egyéb kalandosok szerint kijárt volna.
Az öregnek elvei vannak, nevelési eszközei kevésszámúak, de hatásosak. Keserűsó, kötélvég és a Biblia; ezzel nevel tengerészt leányából. A kisgyermek zsákvászonból készült nadrágban jár, mezitláb. Hároméves korában megtanul úszni az esővizes hordóban, utána bedobják a tengerbe sósvizet kóstolni. Egyetlen gyöngéd protektora a minden tengereket megjárt öreg matróz, játszótársai kismacskák, patkányok és svábbogarak. A Biblia Úristenével bizalmas viszonyban áll, sokszor megmondja neki a véleményét, de az Öregnek csak azzal felelhet vissza, amivel mindenki a hajón: «Yes, sir». Mi sem természetesebb, mint hogy legfőbb ambiciója igazi «sailor»-nak lenni, tízéves koráig legnagyobb bánata, hogy nem akar szőr nőni a mellén, büszkesége, hogy szembe tud köpni a széllel és mert a bagót nem birja, aszaltszilva fekete levét köpdösi szét maga körül. A japán szakáccsal jóban kell lennie, mert neki csak félporció jár és ezt kevesli fejlődő szervezete, de se a szakács, se a cabinboy nem tengerész, nem barátkozik velük. Minden bámulata a szőrösmellű nagyszerűen káromkodó matrózoké.
Miss Lowell meglepően jól ír, szívderítőn üde angolszász humorral. Élete első tíz esztendeje ugyancsak emlékképekben, kissé hiányosan, főképen csak önmagáról tudva jelenik meg; de ez éppen igaz voltát bizonyítja. Hogy pedig nemcsak a megélt dolgok szerencséskezű leírója, azt apjának közbeszőtt története mutatja. Tiszta, rövidrefogott előadásban, sok megjelenítő erővel meséli, mint pusztul el az amerikai hajóstársaság lelkiismeretlensége miatt az apja által vezetett hajó kétszáz munkással. Könyve második felében különben is többször fordul a külvilág felé, állást nem foglalva, de meg nem vesztegethető szemmel. Elmondja, hogy a kishajókon orvosság és friss táplálék nélkül kiteszik a legénységet a skorbut rettenetességeinek, hogy sztrájk idején matrózcsárdákban leütött és elkábított - sanghai - legénységet vesznek darabonként öt dollárért és megemlíti a francia igazságszolgáltatást, mely tizenkilencéves korban elítélt embereket életfogytiglan kitesz a Guyano-szigetekre madártrágyát bányászni meztelenül és nyershalon élve. A kis Joan bizony kineveti az olyan naív fehéreket, akik azt hiszik, nincs már napjainkban rabszolgakereskedés, ő tudja, hogy van. Arról is értesült, hogy a «jó nőknek» vékony a bokájuk, erős a kebelük és általában mibe kerülnek. Mégis oly ártatlan, hogy tizennégyéves korában elszédül a megtiszteltetéstől, mikor egy ilyen jó nő megszólítja, lecsalja a hajóról és beviszi egy kikötői barba. Egy ismerős matróznak a szó szoros értelmében le kell őt boxolnia, hogy visszavihesse apjához.
Most Joant visszaadják anyjának, de a tündérálom, ami eddig anyát, gyermekeket és szárazföldet jelentett, nincs sehol. Meg nem szokható ellenséges világba kerül, amit meg sem tud írni. A könyv egyetlen rossz részlete ennek a pár hétnek a története, alakjai szétmállók, az elmondottak nem meggyőzők. Igazi hangját akkor kapja vissza, mikor megírja, hogy zokog és szűköl egy fa tetején a tenger és az útrakész hajó felé és mint jön vissza érte az apja, mert - mint mondja - a legénység nem akar indulni Joan nélkül. Így újból tengerész lesz, de nem gyermek már többé, hanem serdülő nő.
És itt lesz az írónő egészen páratlan, legalább is nekünk európaiaknak páratlan jelenség. Bátor, sőt vakmerő nőíróink nekünk is vannak, akik nem riadnak vissza első személyben sem beszélni a fiatal leánygyermek szerelmi vágyáról. De nálunk ez valami nehéz, fojtott, tragikus és bűnös dolog. Joan olyan ártatlan, mint egy vad. Látja, hogy a pápua lányok a nemi éréskor férjet választanak maguknak holdvilágos éjszakai népünnepélyen és úgy találja, hogy néki is már nagyon itt az ideje férjet szerezni. Megvárja hát a holdvilágot, feljön a dekkre meztelen és táncolna is a bámuló matrózoknak, ha engednék. Kötélvég és Biblia, a folytatása a népünnepélynek, de a szerelmet elfojtani nem lehet. Joan keres és megtalálja Nelsont, a szőke dán legényt, akit ugyan már tíz éve ismer, de nagyon mutatós tengerész és ő volt az, aki nem engedte, hogy a többiek lehúzzák Joanról a nadrágot, amikor kártyán elvesztette. Oly nyiltan kering a lányka a matróz körül, hogy a jó fiu maga is megszédül. Egyszer megfogja, megrázza és szájon csókolj a. - «Úgyis csak ezt akarod - mondja - hát itt van.» - De aztán mégis csak megretten a felelősségtől, nem fogadja el az altiszti rangot, amit Joan kipanamázott számára apjától. - Kutya lennék - mondja - «to make a love with so a baby». - Hiába sír, zokog Joan, hiába ígéri, hogy nem kér tőle soha többé csókot, a szőke dán levonul a hajóról. Később - hallotta Joan - megölték Nelsont Sidneyben egy verekedésben és ő nem fogja sohasem elfelejteni.
Az a természetes tisztaság, amivel ez a szerelmi történet meg van irva, az a nyugodt, magabiztos meztelenség úgylátszik csak amerikai lánytól telik. Az ember meghatódik és vidám lesz tőle. És reméli, hogy Miss Lowellel még találkozni fog.