Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 12. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · AMERIKAI IRODALOM

Babits Mihály: LÍRA AMERIKÁBAN

Új anthológia került a kezembe: Modern American Poets. Selected by Conrad Aiken. Izgatott ez a könyv: a mai Amerika versköltésének képe, melyből alig ismertem valamit. Az amerikai regény divatbajött nálunk, mint maga az amerikai élet, melynek az hiteles és kritikai rajza; - de hányan sejtik közülünk ennek az amerikai életnek líráját? ennek az irígyelt és utánzott tengerentúli modern kultúrának mélyén borzongó érzéseket, álmokat és nosztalgiákat, úgy amint legérzékenyebb átélőinek, a költőknek lelkében megjelennek? Céltalan lenne, és illetéktelen, méregetnem és ismertetnem ezt az anthológiát vagy az egyes költőket, akiknek nagy részben nevüket is innen tanulom meg. Csak az általános benyomásról beszélhetek, amit ezen a könyvön keresztül Amerika mai lírája reám tesz; noha Conrad Aiken könyve nem igényli hogy teljes tükre lenne egy ország vagy egy kor lírájának. Aiken inkább a szépséget mint a jellegzetességet vagy teljességet célozta. Kerestem például Carl Sandburgot, Chicago költőjét, a fellegkarcolók hatványozottan modern Walt Whitmanjét, akinek monotón harsányságú szabadverseit véletlenül régebbről ismertem. Csak a nevét találtam meg az előszóban, azoké közt, kiknek életművét a maga összességében ugyan jelentősnek tartja az anthológia szerkesztője, de egyes verseik nem elégítik ki ízlését. Ez az anthológia inkább a megkomponált, formailag is kikerekedő, és szép költemények gyüjteményét adja, mint azoknak a komponálatlan, minden formát és nyűgöt elvető szabadverseknek tömegét, melyek a közelmultban az újvilág líráját is elözönlötték. Mindazonáltal semmit sem zár ki elvileg. A legmodernebb prózaverstől a legkötöttebb précieuse formáig, a legreálisztikusabb amerikai témáktól a leglégiesebb szárnyalásokig minden helyet talál benne; s a formai szépség kritériuma mely a kiválasztást vezette, talán nem is olyan külsőleges mint amilyennek látszik; hisz a szépségért mélyre kell leásni, mint a gyémántokért.

Az amerikai irodalom helyzete különös és szinte paradox. Az új amerikai regények nálunk Európában bizonyára az európai ízlés növekvő amerikánizmusának köszönhetik kelendőségüket, s érdeklődésének minden iránt ami Amerikából jön, s Amerikát festi. Hazájukban azonban ezek az alkotások éppen az amerikai szellem elleni visszahatást képviselik, az európai kultúra nosztalgiájával eltelt író elkeseredését az amerikai élet sívárságain. S noha az amerikai prózának a tizenkilencedik század végén már-már kiérőben volt valami sajátságosan groteszk íze: az új amerikai regény nem ezt a tradiciót folytatja, hanem az európai naturálizmus iskoláira támaszkodik, s az amerikai életet az európai irodalom szemével és szellemével nézi.

Máskép van a lírával, mely gyakrabban nyúl európai témákhoz, de ezt is amerikai tradiciók alapján s amerikai mintára cselekszi. Az amerikai líra nagyjában autochton fejlődést mutat, s e fejlődésben a mi szemünk három szálat, három fő hatás vagy indítás maigérő fonalát tudja megkülönböztetni, három, Európában is ismert nagy amerikai költő nevére visszavezetve. Az első Longfellow; őse annak a fölényes eklekticizmusnak, mellyel az amerikai lírikus szemmelláthatólag ma is szereti mintegy learatni az európai költészet kiérlelt forma- és témakincsét; ahogy az amerikai miliárdos szereti házába gyűjteni az európai muzeumok büszkeségeit. (Némely amerikai költőben nagy európai kultúra van, mellyel fölényesen s kissé snobosan bánik.) - A másik név amit ide kell írni, a Poe Edgar neve; mert ez a név jelenti az amerikai líra szellemének sajátságos menekülését valami dekadens légiességű álomvilágba s dekadens finomságú formajátékokba. S ennek a menekülésnek ösztöne majdnem minden amerikai költő sorai mögött érezhető ma is, noha Poe közvetlen hatását alig lehetne fölfedezni.

Evvel szemben áll a harmadik ösztön és törekvés, melyet Walt Whitman nevével jelezhetünk: az amerikai élet reálitását emelni (a maga prózai nyelvén s mentül kevesebb formai alakítással) magas költészetté. S itt az amerikai líra annyira autoehton hogy ő adott új formát és iskolát az európai költészetnek; és elég egy pillantást vetni a Conrad Aiken-féle anthológiába hogy lássuk, mennyire tovább él ez a forma és iskola a maga hazájában is. Mégis, mintha ez a továbbélés kissé bágyadt volna: az új Whitmanek kissé obligát amerikaiságú, vagy, mint előbb írtam, monoton harsányságú hangot adnak; s ez a hang csak ott lesz érdekesebbé ahol az előbb leírt tendenciák valamelyikével szövetkezik. A mai amerikai költészet általában eltávolodni látszik Walt Whitmantől; s talán természetesebb is a fejlődés a Whitman robusztus puritánságától a komplikáltabb és artisztikusabb próbálkozások felé, mint az európai líra ellenkező irányú fejlődése mely a maga komplikált dekadenciái után akarja elérni a whitmani robusztus egyszerűséget.

Az amerikai líra komplikáltságra és sokrétűségre látszik törni; szereti a hangnemek tarkítását, a stilusok keverését; szerfelett változatos s nem riad vissza a groteszkségtől sem; sőt mintha az amerikai novellák régi hirhedt groteszksége a lírába akarna átosonni. Az anthológia szerkesztője maga is feltünőnek és védelemre szorulónak tartja ezt a «strangeness»-t, mely angolországi olvasó számára a nyelv számos amerikanizmusa révén még érezhetőbb lehet mint az idegen anyanyelvűnek. Aiken nem ért egyet azokkal a kritikusokkal akik a «strangeness»-t magával a költői értékkel azonosítják: de erősen hangoztatja az amerikai költészet jogát ahhoz hogy necsak külön, hanem különös hangja is legyen. Meg kell azonban mondani hogy ez az amerikai különösség nagyrészt inkább a szándékolt ötletek különössége, s a szándékolt ötleteknek az amerikai lírában nagyobb becsületük van mint a mienkben. Ezek az ötletek sokszor elég naivak; s az anthológiában helyet talál egy-egy olyasfajta groteszk dialóg is, mely nálunk legfeljebb újságkrokinak vagy kabaréjelenetnek lenne jó; s például egy különben komoly, sőt helyenkint magas szépségű versciklus azt a furcsa címet viseli (így, franciául): «Le Monocle de mon Oncle».

Az anthológiában szereplő költők majdnem mind föllendülnek olykor a költészet magasabb régióiba is, s nincs köztük aki nem ébreszthetne valami érdeklődést. Az első, s egyetlen halott a tizenöt közül, Emily Dickinson, különös, zord lélek, s apró versei annyira megkapóak, hogy noha Elisabeth Browningot jól ismerjük, nem érezzük képtelennek Aiken ítéletét aki szerint Emily Dickinson a legnagyobb angolnyelvű nő-poéta. Edwin Arlington Robinson látásában s formai dolgokban is sokszor emlékeztet Robert Browningra; nagyon érdekes, komplikáltan művészi költő. Anna Hampstead Branch egy verse (The Monk in the Kitchen) asszonyi képzetkörből jut mély metafizikáig; Anny Lowell, könnyebb modernségű és artisztikus érzelmességű poëtesse vers-libriste (mily jellegzetesek illatos sablónjai a hipermodern forma köntösében!) Robert Frost paraszt életképeket ad, modora és verse tennysoni, de száraz pesszimizmusa egészen modern: amerikai. E sötét és kemény költőnek valóságos ellentéte Vachel Lindsay, aki mindjárt utána jön: csupa édesség és könnyűség, csupa szín és zene, egy új romantikus! s a bizarrságot úgy viseli mint egy tarka, könnyü, romantikus köpenyt. Alfred Kreymborg egy zsurnaliszta-költő laposságaitól szép fuvolaszóba foglalt komoly kegyetenségekig tud ívelni (Threnody). Wallace Stevens a Monocle de mon Oncle szerzője, és azé a furcsa kis japános versfüzéré, amelynek a címe: Tizenháromféle attitüd, ahogyan egy feketerigóra nézhetünk. William Carlos Williams nagy amerikai himnusza (melyet ő elég furcsán «rokoko etűdnek» nevez) mintha a Walt Whitman himnuszait folytatná, a régi áradó bőséggel, vad amerikai folyók monotón dagadásával. T. S. Eliot (akit modern franciák is emlegetnek és fordítanak), maga az amerikai strangeness; noha témái az európai dekadencia témáival azonosak; nyugtalanítóan érdekes tud lenni; nagy kultúra, elhatározott modernség, folytonos vibrálás... Conrad Aiken végre, az anthológia összeállítója, maga is kitünő költő, a nagy angol verskultúra méltó örököse, aki megmutatja hogy a strangeness megfér akár a, Swinburneők zenéjével is.

Egészben véve - legjobb, ha ép az Aiken szavaival fejezem be - «az amerikai líra ma van olyan erős és változatos, mint akármely más nemzet lírája. Sohasem volt még Amerikában ily jelentékeny és heterogén költőcsoport. Senkisem állítja hogy nagy költők; senkisem akarja megjósolni jövőjüket. De ez más nemzetek mai lirikusaira nézve is nehéz lenne; s annyit nyugton lehet kimondani, hogy Amerika mai lirikusai közt van egynéhány akinek nincs kisebb chance-a a jövő nagyságra, mint akármelyik élő európai költőnek».