Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 12. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Vers
Mint legtöbb fiatal költő, Tamássi György sem hiszi el, hogy elég egyszerűen kimondania azt, amit érez, mert az az érzés, ha valóban költői és emelkedett, már ezáltal költészet lesz; nem mer hinni saját magának és mondani valóihoz odarak mindent, amit szépnek gondol, összeszed mindent, amit az élmény körül talál, ahelyett, hogy az élmény erét bontaná tovább. Így költői temperamentumának nem mélységét, hanem keresztmetszetét, egy szeletét kapja az olvasó. De ebben az egy pillanatban megállt élmény-komplexumban is fölfedezhetjük a költészet magvát.
Tamássi György hangja még nem tiszta hang, küzködik különféle árnyalataival, de az őszinteség felé küzdi magát. Van benne máris valami magyar-latinos világosság, amelyen tovább fejlődve, a költészet mély és valóban költői területeire juthat el ez a fiatal poéta. A sok modorosság mellett (a Húsvéti Zsoltár naiv mottója!) már ebben a vékony könyvben is van egy-két csaknem kifogástalan, kisebb igényű vers, sikerült részleteket pedig jó egynéhányat tudnék idézni.
Reménnyel nézhetünk Tamássi György pályája elé. Mentes minden divatos maniertől, úgylátszik, mintha nagy bizalmatlanságában az egész költészetet újra akarná kezdeni. Ami nála azt jelenti, hogy a látszólag legkevésbé komplikált költők, a nyugodt hangú latinok útját választja. Verseinek alaphangja az elégikus, bukolikus tájistenités (a paraszt glorifikálása, hálistennek, már megy ki a divatból); inspirációja elsősorban a vizuálításon át működik. Rokonszenves ez az első stáció, ez az első lépcső, ha alacsony is. Kívánjuk, hogy magasra emelkedjék.