Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 12. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Vers

Illyés Gyula: MOSOLYGÓ NAPKELET
Kúnos Ignác könyve

Nászreddin hodzsa, akinek aranymondásairól és kalandjairól szól ez a könyv, olyasféle alak a török néphumorban és irodalomban, mint nálunk Ludas Matyi, Bolond Istók, vagy Háry János, azzal a különbséggel, hogy ennek a ravasz, együgyűséget mimelő tréfacsinálónak alakja még mélyebben népi eredetű, mint a mi Ludas Matyinké és társaié. Köztudatban élő figuráját nem irodalmárok tökéletesítették, nem azok tették örökéletűvé. Olyan legendás országbolondja ő, mint nálunk a névtelen és személytelen «egyszeri ember», telve ártatlan mosolyú kópésággal és csalafintaságba burkolt mély életbölcsességgel. Ezer közmondás, példabeszéd és anekdóta járja róla hazájában országszerte. Ezekből az anekdótákból gyűjtött össze egy sereget Kúnos Ignác és nem érve be puszta lefordításukkal, versbe szedte őket.

Van értelme annak, hogy ezek a jóízű anekdóták a költészet ékes köntösébe öltöztetve jelenjenek meg előttünk? Korunk már-már csak a tragikus érzelmű költészetet ismeri el igazán költészetnek, hajlik arra hogy csak emelkedett, értsd: élet-halálról szóló indulatokat lásson szívesen a Pegazus szárnyain. Az élc, a jókedv hovatovább egészen a bökkversírók, a színházi és sportrigmusgyártók területére szorul. Sem nálunk, sem külföldön nem tudok költőről (Christian Morgenstern örököse Joachim Ringelnatz kivételével), aki az utóbbi években vagy évtizedekben a humort s kiváltkép a lírai humort irodalmi színvonalon ápolta volna. Talán a költészet mai tónusa, lelki «beállítottsága» nem is bírná el az élcet? Nem hiszem. Kúnos Ignác munkája, ha távolról is, azt engedi hinni, hogy elbírja.

Igaz, Kúnos Ignác nem a költészet mai hangján ír. A jókedv megszólaltatása végett vissza kellett térnie annak a kornak a nyelvezetéhez, amely még tudott a költészetben is vigadni. A mult század második felének hangja csendül soraiból, azok világosságával és gyakori darabosságával. Némi népies szinezettel. A török népköltészet ritmusa nagyjából azonos a magyaréval, s így ezek a középkori keleti adomák igen otthonosan perdülnek, villognak a magyaros ütemekben. Ha néha megakadnak, ez a szerző túlságos tömörségre való törekvéséből következik.

A vers és az élc, láthatjuk, nagyszerűen párosulhatnak. A szellem úgy kanyarog a ritmus lejtőin és magaslatain, mint egy szédületes hullámvasút. A pointe vidáman csattan ki az utolsó sorok rímjeiben s vele tovább cseng. Gondoljunk Arany János csipkelődő strófáinak elevenségére; gyakran érezhetjük ezek ízét Kúnos Ignác verses «fordításaiban».

Egyik főerősségük ezeknek a verseknek - s ebből sok mai költő tanulhatna - az, hogy kisigényűek, tónusuk lépést tart a kifejezendővel. Látszik, hogy inkább szórakoztatás, mint irodalmi «élmény» felkeltése céljából iródtak s ezt el is érik, tehát feladatuknak megfelelnek és így még irodalmiak is, annak megfelelő szintjén. Különben, mint mondtam, az anekdóták maguk nagyszerűek. Amellett kitűnő képet adnak a török néplélekről. Kicsit a zsidó szellemű tréfák spekulációihoz, ravaszságához és fatalizmusához hasonlítanak. Egyik szigoruan és tragikusan modern költő barátommal, aki minden egyes versében nem kisebb problémára akar feleletet adni mint élet és halál s aki a legnagyobb igénnyel lép fel mindenfajta költészettel szemben, két délutánt nevettünk végig rajtuk.