Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 12. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Hevesi András: SZENT IMRE-IRODALOM
Dr. Révay József: Árpádok virága, Szent Imre herceg - Franklin-kiadás Harsányi Lajos: Az elragadott herceg

Szent Imre életéből keveset őrzött meg a történelem és nem sokkal többet a legenda. Szent Imre nem volt szerzet-alapító, sem vértanu; prózában nehezen dicsőíthető érdemei himnuszokba kívánkoznak, a középkari latin verselés forró rímeibe és színes metaforáiba. Egy tizenötödik századi liturgikus ének «nemesség virágának», «világ piros rózsájának», «candens lilium»-nak nevezi, ami hófehéret és izzót jelent egyszerre. Bizonyára nem a tettei miatt tisztelik, hanem a személye miatt: amiért a magyar trónra született, amiért csak huszonhárom évet élt és szűzi tisztaságban halt meg. Rövid tartózkodása a földön elég volt ahhoz, hogy stílusérzékünket és ízlésünket egy romantikus kontraszttal, egy soha vissza nem térő regényszituációval bűvölje el; legendája legjobb irodalom, a szónak egyformán középkori és modern értelmében. Szent Imre csendes pályafutása nem kapcsolódik be a történelembe, merő ráadás, a magyar történelemnek talán egyetlen fényűzése. Magyarországon, a nagy hajótörések, a dekoratív összeomlások és nagyigényű kudarcok hazájában Szent Imréé talán az egyetlen sikerült élet, éppen, mert semmit sem akart elérni, még szent sem akart lenni. Egyik kései unokahuga, Boldog Margit, egy vállas, izmos és csontos leányzó elszántságával és szívósságával viaskodott a szentségért; a nyulánk, törékeny Imre herceg életrajzában nyoma sincs erőfeszítésnek; szép lélek volt a szó schilleri értelmében: akinek a puszta létezése ajándék. Életében nem tett csodát, nem gyógyított és nem osztogatott alamizsnát; csak a személyével jutalmazta az embereket. Remélem, sohasem fogják kimutatni a pannonhalmi kolostori jelenet külföldi irodalmi eredetét, mikor a tizenhat éves herceg sorra csókolta a kicserzettbőrű öreg szerzeteseket. Nem sokkal később túlvilági fényesség borította el a veszprémi templomot és a herceg égi szózatot hallott, amely szüzességre intette. A magyar Szent Elek házasságában is megtartotta szüzességi fogadalmát. Szelid rajongó: Szent Gellért tanítványa volt, minden ízében nyugati jelenség, a böjtölő és flagelláns tizenegyedik század szép és mértéktartó alakja, aki egy újszülött nemzet első generációjában nyomban gyökeret eresztett Európa idegen emlékezetében. Halála kissé kiábrándító: vadkan ölte meg, vadászat közben az erdőben.

*

Élete nem éppen csábító, de megoldható regényírói feladat. Amióta Dugonics divatba hozta a magyar előidőket, a honfoglalás és a honfoglalást követő száz év úgy üldözte az írókat, mint egy rögeszme. Az ősmagyarok iránt való - kezdetben aufklärista: rousseauian szentimentális, a lelke mélyén kozmopolita, néprajzi, archaeológiai és nyelvészeti érdeklődés rövidesen lírai nosztalgiává változott, visszavágyódássá a nemzetkeletkezés misztikus pillanatába, a nemzeti karakter ősi, törvényszerű formái közé, melyek egy homályosan platonista elképzelés szerint a későbbi századok folyamán elfajultak. Újabb írók számára magának a magyar földnek, a díszletnek is van valami regényes varázsa; a középkor Kaliforniája, német és olasz papok, iparosok és kalandorok paradicsoma, épülő templomokkal és nádasokban lapuló bennszülöttekkel. A tizenegyedik század: Franciaország legkietlenebb korszaka, mikor a középkor csakugyan sötét volt, a mi történelmi tudatunkban csaknem derűsen jelenik meg; a félig lakatlan ország önmagát népesítette be és önmagát civilizálta. Ez az a pillanata a magyarságnak, mikor az anyaföld olyan ismeretlen, regényes, kalandokban bővelkedő, mint egy gyarmat, eszményi milieu egy költői kalandregény, rokonszenves háttér egy legenda számára.

Révay József elhárította a téma modern poézisét; őt is utolérte a filológusok, a tudós, kitünő filológusok végzete: a pastiche. Könyve óriási méretű kompiláció, a középkori kompilációk modorában. Révay még a középkori próza kedvesen tétova, de kissé fárasztó terjengését, még a véletlenül összemásolt szövegek zürzavarát is pedáns hűséggel utánozza. Nyelve nem archaizáló, hanem hibátlanul archaikus; minden szava jellemző, minden mondata hasonlít egy sereg régi mondathoz, de a sok korfestő szó megannyi élősdi, amely rátelepedik a legendára és eltereli az olvasó figyelmét. A legenda nem fér össze az archaikus szavakban gyönyörködő históriai inyenckedéssel; azzal az igénnyel áll elő, hogy elhigyjék, nem azzal, hogy bájosan primitivnek és korfestőnek találják. Gyöngéd szinek, finom körvonalak helyett Révaynál az olvasó inkább csak nyelvet kap, melynek állandósított zamata végül is unttá válik. Révay még az újabb történelmi kutatás becsületes tudományos prózába kívánkozó eredményeit is ómagyar nyelven ismerteti, még Karácsonyi János és Békefi Remig adatait is a kódexek nyelvén közli. A szerző nagy tudását stílszerűen, de kissé visszaélve a pastiche kényelmes lehetőségeivel, minden kompozició nélkül, nyersen veti az olvasó elé. Könyve tizedik és tizenegyedik századi magyar történelem, magyar és európai egyháztörténet, legendáskönyv, amelyben nemcsak a pannóniai születésű Szent Márton története beszéltetik el, hanem Szent Brunóé is és még egy sereg idegen szenté. Imre herceg szerény alakja valósággal elmerül ebben az irtózatos anyagban.

*

Harsányi Lajos könyve kellemesebb és üdítőbb olvasmány. A szerző nem filológus, történelmi stílusgondok nem gyötrik, nem olvasott könyvtárakat, látszik, hogy egyetlen forrása a Mátyás Flórián kiadásában megjelent eredeti legenda. Révaynál, aki a végletekig stílszerű, a pogány magyarok undok, fertelmes gonosztevők, Harsányi számol a későbbi irodalmi tradicióval; nála a pogányok szép, daliás tüzesvérű leventék. Költött epizód alig tarkítja a regény kétszáz egynéhány lapját, amely a legenda bő feldolgozása, kevés leleménnyel, de sok gyöngédséggel és tapintattal. A könyv egyetlen hibája, hogy kissé agyonlelkendezi a hősét; kissé emlékeztet a fiatal lányok számára készült imádságos könyvek könnyű extázisára és langyos áradozására. Vajjon mi okozza, hogy a magyar katholikus költészetnek Mindszenthy Gedeontól és Tárkányi Bélától kezdve egészen Sik Sándorig és Mécs Lászlóig jóformán egyetlen műfaja a dithyrambus? Nap-nap után a szenvedélynek és az örömnek olyan hallelujáival, olyan ujjongásával találkozunk, amelyektől kővé dermedne a külföldi olvasó, mi azonban már észre se vesszük. És mennyi napsütés, mennyi harsány szín, mennyi ragyogás! Az olvasónak belekáprázik és belefájdul a szeme. Harsányi prózájában is minden második jelző szín-jelző; szakadatlanul süt a nap és a kék, zöld, piros, arany és ezüst színeknek zenebonájával találkozik az ember. Vajjon a vallásos áhitat magyarul nem fér össze szigorú strófaszerkezettel és az intellektuális páthosz nemesen epigrammatikus lendületével? Ami pedig a prózát illeti, van katholikus prózánk, tisztán és kellemesen folyik, a szavak zökkenők és trouvaille-ok nélkül gömbölyűen patakzanak, mintha az írók gyanutlanul átengednék magukat jámbor lelkük és épületes szándékaik első jött-ment kifejezéseinek, nem is sejtve, hogy a nyelv nem kellemes folyóvíz, amely rokonszenves tartományok felé sodorja az embert, hanem kőkemény anyag, amellyel verekedni kell.