Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 12. szám
Mindenfelé a meggyarolt határon
kalászba szökkent már az új kenyér,
zöldjében úgy lobog a píp virága,
pirosan mint a tűzláng, mint a vér.
Ó mennyi lenne, ha nem irtaná,
nem üldözné magvát a földmives!
Szebb lenne úgy; de a bús fáradó
nem szépséget, hanem hasznot keres.
Káros a szépség. Ültön üldözi,
nyomja, szorítja el ki a haszon;
mégis kikél, követeli jogát,
rikoltva színét minden tavaszon.
Rostálja évről évre gondosan
kenyérmagvát a szigorú igás;
parányi magból mégis nő buján
s kicsattan mint egy véres lázadás.
Itt is ott is a békés zöld vetésben,
üti fejét, nagy piros ajkait
nyitja szilaj szitokra, céda szóra,
harsogja forró, harci dalait.
Szabad a mesgye, még szabad az útfél,
az árokpart, - szégyentelen kiáll,
mint egy merész útonálló avagy
mint egy csavargóvá züllött király.
Elcsábítja a kóbor gyermeket,
elkábítja a szende szűz fejét:
veres szoknyáját felfordítva kéjjel
fogadja a nap hervasztó hevét.