Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 12. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM (12)
Milyen embernélküli ez a vidék, Egész nap megy, megy a lovas s nem lát sehol emberi arcot, mintha az isten vadonában, valahol a nagyvilág elmult fenekén járna.
S milyen szép tájak. Egyik domb a másikat váltja, űzi, milyen szép falvakat lehetne rakni itt is, ott is. De mindig ezen járnak a hadak, ha Erdélyt meglepik. Itt vonultak el Básta népei, s kiirtották a falvakat, hogy csak az üszkös helye maradt s az emberek beljebb vonultak a hegyekbe, hogy ne érje el őket a martalóc. Itt mentek mind Mihály vajda nagyhajú népei s megették azt is, amit a német még talán hagyott. Itt mentek Zsigmond hadai, itt a Gábris népei s most nem mernek még mindig kijönni emberek a szép és gazdag mezőkre.
Hol vegyen embereket erre a gyönyörű ligetes dombokra. A székelyek kevesen vannak, ott is, ahol vannak, s azoknak is mennyi emberét vágták ki. Csak annál a nagy zendülésnél ezrével irtották a székelyt, mikor Gábris bitang fővel a jobbágyokat rászabadította az urakra s azok visszaadták a kölcsönt. A karóba húzott emberek talán még most is ott rothadnak a cövekeken.
Isten megverte ezt a fajtát, hogy mindig csak egymást eszi s emészti. Még ha az idegent ölné, de mindig csak egymást. Együtt soha nem tud lenni s tartani. Mért van az a roppant gyűlölet a két magyar közt? Egyik mert úr, a másik mert szolga. Hiszen egy nyelven szólanak s egy isten vigyáz reájuk. Nagy és szerelmes érzés fakadt benne a népe iránt s úgy érezte, hogy rá vár s neki kell megcselekedni, hogy összefogja s összeszerelmesítse itt az embereket, mind aki ebben a kis országban csak él.
Majd arra szoktatni a magyart, hogy együtt tartson. Úgy látszik az embereknek mindig harc kell. Ha nincs idegen, egymással. Kivált ez a túlbővérű nép. Érnek már a távolban a harcok. Már jődögélnek a hírek, hogy a bécsi császár még mindig sértegeti követit. Nem ereszti őköt maga elé s nem ád tisztességes szállást nekiek. Ahogy eszébe villan ez, feldühödést érez. Ökle megszorul a kantárszáron s a lovat akaratlan véknyonnyomintja s az felágaskodik.
Így fog ez az ország felágaskodni, ha itt az ideje.
Homonnayt ültetni fejében? Majd összefogja ez népet, kiről Básta azt mondta, hogy ezer katonát nem lehet belőle kiszedni. Majd ha kell, tízezer lesz bennük. Hajdúkkal tizenöt. Törökkel 300.000...
Szinte várta, epedte az időket. Nyugtalan feszültséget érzett, mintha a sors fékje tartaná vissza az ugrástól. S az embertelen puszta dombokon fel-le s lesfel ügetve, már látta, hogy hadak tengere fog még megmozdulni szavára. De elébb láthatatlan kerítéssel venni körül ez országot, hogy az elbútt népek merjenek kijönni a rónákra, mint faodukból a méhek.
Megörült, mikor ember ugrott fel egy bokor mögött s futni kezdett. Végre egy ember, aki itt van.
- Elébe, elébe, - kiáltott a lovasainak s azok rögtön utánarugtattak, előhozták.
Egy szegény oláh volt, aki mezítláb s durva gyapjúruhában, árva mint valami vad, állott előtte sápadtan s kimeredten s várta a halált.
- Ne félj, - mondta neki, - Ne félj, ember vagy.
De az oláh nem mert felnézni rá, hanem levetette magát a ló lába előtt.
Oláhul szólott hozzá.
- Ki vagy?
- Juon.
- Hol laksz?
Az oláh elmutatott messze.
- Hogy kerülsz ide?
Az nem mert szólani.
- Bátorsággal; szólj csak.
De hiába vallatta, az egy hangot sem mondott.
- Adjatok neki egy darab kenyeret.
Egyik ember a tarsolyába nyúlt s kivette a csíkos kendőt s kivet belőle egy darab kenyeret. Fekete volt a kenyér, de az oláh elvette s roppant mohósággal falni kezdte. Ez napok óta nem evett.
Bethlen leszállott a lóról. Egy letörött fára ült s nézte az embert, aki evett. Úgy evett, mint a kutya, minden harapás után alattomos és vad s félénk pillantást vetett körül, mintha reszketne, hogy elveszik tőle Mikor mind megette, várt. Szája még csácsogott, akkor leborult a földre, közelebb csúszott s megcsókolta a csizmája orrát. Hogy ő nem rúgta el, ráborult s elkezdett keservesen bőgni.
- Ne sírj, - mondta neki. - Senki se bánt. Mondd meg, hogy jöttél le ide.
- Éhes - mondta az oláh. - Mind éhes. Asszony éhes, gyerek éhes, eljött, hogy valamit keressen nekik. Mert bizonyára nem tudta nézni az éhenhaló családot.
Tarsolyát megnyitotta ő is s vájkált benne. Kivett egy csomó rézpénzt s a markába tette.
- Ez a tied.
A szegény oláh még jobban sírt. Fekete volt a keze, mint a föld s mezítelen lábai olyanok voltak, mint valami farkasé. A haja soha ollót nem látott, a háta közepéig lógott a vállán. Csunya volt s vad.
- Tudod te ki a Jézus Krisztus?
Az oláh fejét rázta.
- Ő te éretted is meghalt, hogy neked is üdvösséget hozzon. Nem tudod ki a Jézus Krisztus?
Az oláh csak a fejét rázta s nézett bambán reá.
- Nem hallottad? hogy keresztre feszítették?
- Nem, uram.
- Papot láttál valaha életedben?
- Nem, uram.
- Hát mit láttál?
- Kecskét.
- Van neked?
- Nincs.
- Hova lett.
- Megettük.
- Mit ettetek a télen?
- Fakérget.
- Hány gyereked van?
- Meghaltak.
- Mind?
- A kicsi van.
- Mit eszik?
- Az anyját.
- Szopik?
- Igen, uram.
- De mit?
- Rágja.
Az emberek nevettek.
Bethlen rájuk nézett.
- Ne nevessetek. Jól vagytok lakva.
Azután azt mondta:
- Ez is ember. Ezért is meghalt a Krisztus. És ő nem tudja. Sose hallotta. Népek vannak Erdélyben, akik nem hallották Jézus Krisztust. Meg kell nekik is mondani.
Aztán felállott s újra felült a lóra.
- Vegyétek fel, valamelyik, améknek erős lova van.
A vitézek húzódoztak s nevettek.
Bethlen felült a lovára s előre ment. Mit kellene tenni ezért a szegénységért. Hogy lehetne ezeken segíteni, hogy legyen ennivalójuk s megtudják, hogy a Krisztus értük is megholt.
Mikor Segesvárra beértek, gyönyörűen virított ki a dombokon a vár s a város.
A kapu nyitva volt, de mikor a közelébe értek, egyszerre bezárult a nagy, vassal rakott kapu.
Csak hosszú tárgyalás után értették meg, hogy a fejedelem van a kapu előtt. Akkor a város egyik bírája megjelent a kapu fölött a várfalon s a város statutumaira hivatkozva csak azt engedte meg, hogy a fejedelem két kísérőjével beléphessen a falak közé.
Elfogadta. Hárman bementek a megnyitott nagy kapun.
A város albírája és gazdája állott a kapuban s mielőtt a fejedelem belépett volna a küszöbön, felemelte két karját s messze hallatszó hangon így szólott latinul s németül:
Illustrissime Princeps Transylvaniae... Schüssburg szabad királyi város statutumai, vagyis törvényei, melyek a régi magyar királyoktól és az ország fejedelmeitől hozattak s megerősíttettek, hogy jó erkölcsökben éljünk a keresztény egyház iránti alázatossággal, hogy továbbá a mi hitünket tiszteletben tartsuk és az egyházi, valamint a világi jognak engedelmeskedjünk minden vonakodás és tartózkodás nélkül. Azonkívül még felemlítendő, hogy az emberi nem Ádám és Éva bűnbeesése óta lelkében és testében megrontatván, rossz élete által az isteni parancsok megvetésével nem áldást, hanem büntettetést érdemelt, mint Sodoma és Gomorrha, mely tűzzel és kénkőesővel elpusztíttatott. És ez mái időkben is a gonoszok, istentelen és szabad erkölcsűek saját kívánságaik és az virtus megvetése által írígységükben és gyermeki elmével szánt gondolataikban s tanácsaikban elpusztultak minden országban, megyében és városban és továbbá is veszendőben mennének a népek, ha az irgalmas Isten nekiek meg nem kegyelmez és ők napról napra az egyházi és világi hatóság ellen könnyelműen vétkeznek. Hogy azonban a mi Schüssburg azaz Segesvár nevű szabad királyi városunkban a szabadalmak, privilégiumok, az igazság és szabadság minden ellenmondás nélkül, az egyházi és világi felsőbbség nagy veszedelme nélkül tiszteletben tartassanak, az egész status beleegyezésével és a fejedelmek, nagyságos és tekintetes Bethlen Gábor fejedelem jóváhagyásával a statutumok könyve tizenkilenc punktumokban roboráltatott.
Ezzel meghajtotta magát s szabad utat engedett a fejedelemnek, aki átléptetett a kapun. Aztán leszállott a lóról, kezet fogott a bíróval, akkor újra felült a lovára s a bíró, a jegyző s több tanácsúr kíséretében, lassú léptekkel behaladt a városba, amelynek nagy kapuja bezárult mögötte.
Végighaladtak a városon s a házak ablakában megjelentek a szász asszonyok s leányok s egy hang nélkül nézték a bevonulást.
Mikor felértek a hegyre a városi ház elé, ott várt rájuk a város tanácsa, elől a főbíró talpig érő fekete talárban s nyakán vastag aranylánccal, s teljes számban állották meg a kapubejáratot.
Itt előlépett a főbíró s ugyanazt a szöveget, amit az albíró a vár kapujában elmondott, szóról szóra felolvastatta a jegyzővel egy nagy fekete tábláról, amelyen fel voltak még sorolva a 19 pontok is.
Most aztán bevezették a fejedelmet a mély kapubolt alatt s felvezették a tölgyfalépcsőkön az emeletre, ahol a nagy ajtó már nyitva volt s bementek a terembe, ahol a magas székeken sorba ültek a városi atyák s akkor felállott a fejedelem előtt a város főbírája, aki is most már harmadízben szóról szóra elmondotta azt a beszédet, amelyet a városi gazda a kapuban elmondott volt.
A fejedelem nagy türelemmel hallgatta végig harmadszor is a város vezetőjének szájából a szavakat, amelyek oly rendben folytak, egyetlen szó változtatás nélkül.
Akkor leült a főbíró széke mellett helyeztetett nagytámlájú székbe.
Már sötétedett s meggyujtattak a gyertyák, s a fáklyák, amelyek vastartókban voltak a terem falára erősítve.
Most a fejedelem szólott:
- Azért jöttünk kedvelt városunkba, - mondta, - hogy ennek a városnak javát munkáljuk. Meg akarjuk vizsgálni a városnak bajait és szomorúságait s minden erőnkből azon leszünk, hogy ennek a városnak a mi életünkben sem bajai, sem szomorúságai ne legyenek. Hogy e város statutumai megtartassanak s a város polgárai szabadon űzhessék az isteni törvények s az emberi szokások szerint a maguk dolgát és teljesíthessék feladatukat.
Erre vivát-kiáltásokkal leültek a tanácsurak s a fejedelem további szavait várták.
- Hozzátok elő - mondta a fejedelem - a város statutumait és privilégium-leveleit, hagy azokra rátegyük a kezünket s megerősítsük azoknak erejét.
Erre a főbíró kijelölte azokat, akik a város ládáiból elhozzák az iratokat.
- Mi a legsürgősebb tennivaló mai napon a város törvényei szerént? - kérdezte a fejedelem.
- Nagyságos fejedelem, - mondta a főbíró, - sürgős és főbenjáró ügyben kell a városnak e percben döntenie. Mert a város fejeit és tanácsurait egy roppant fontosságú dolog illeti. Franc Hoffmann Schulrichter ügye az, amit e pillanatban az isteni törvények szerint meg kell ítélni s határozni.
- Mi az az ügy, főbíró uram? - kérdezte a fejedelem.
A főbíró felszólította a város kancellistáját, hogy referáljon a fejedelem előtt a főbenjáró ügyről.
A kancellista felállott s most már negyedszer mondta el azt a szöveget, amit már háromszor végighallgatott a fejedelem. Aztán előadta, hogy Franc Hoffmann Schulrichter, vagyis tanító és orgonista és városi aljegyző elfeledkezvén szép hivatásáról és életéről, kicsapongásba kezdett s szerelmi viszonyba keveredett egy és más asszonyszeméllyel, kiknek neve nem ismertetik, mert üzelmeit az éj leple alatt s oly titokban folytatta, hogy azokról még legközelebbi környezete sem vett tudomást és csupán szünteleni részegeskedése bizonyság amellett, hogy a jó útról és a vallásosságról letért. Azonkívül az, hogy a tegnapelőtti napon, mikor éppen felesége tizennegyedik leányának keresztelője volt, magát felakasztatta a hátulsó kis házban, amelyben könyveit tartotta és bibliothekának szolgált. Felesége azonban nem tudván, hogy Franc Hoffmann bizonyára valamely ismeretlen nőszemélynek, bizonyára egy istentől elvetemedett fertelmesnek hálójába kerülvén, jogtalanul dobta el magától az istennek adományát, az életet, amelyet amint megszerezni nekie magának módja s lehetősége nem volt, úgy azt magától elszakítani s eldobni sem volt joga, sem engedelme, az isteni törvények által. Felesége azonban szégyellvén urának e cselekedetét, a nagyobb gyermekeivel levétette a férjét a kötélről, amelyre magát felakasztotta, az ajtó sarkán kötvén meg a kötelet s annak hurkát nyakára vetvén, - mindeneknek azt mondotta, hogy Franc Hoffmann Schulrichter természetes halállal halt volna. Ilyenformán kijátszván az isteni s emberi törvényeket, a mai délutánon kellett volna végbemenni a temetésnek a város statutumai s a papok közbenjöttével. Felfedeztetvén azonban a bűn, a szomszédok gyanusága és följelentése által, a temetés megakadályoztatott s félbeszakíttatott s Franc Hoffmann most ott fekszik a koporsóból kivétetve, a háznak kamrájában a nyujtópadon s várja a város tanácsának döntését és határozatát. S ha a fejedelem őnagysága megengedi s hagyja, hogy a város tanácsa ebben az ügyben azonnal ítéletet hozzon, akkor, minthogy a dolog sürgős és halaszthatatlan, akkor ebben az ügyben kell legelőször is ítéletet hozni.
A fejedelem erre a legnagyobb jóakarattal megadta az engedelmet.
Erre sorra felállottak a tanácsurak s egyenként megmondták véleményüket s felfogásukat.
Minden szónok azzal kezdte, hogy a város alaptörvényét, amely a fekete táblára fehér betűkkel festve volt s amely fel is volt függesztve a főbíró háta mögött egy nagy kampós szegre, újra s újra elolvasta s szóról szóra könyv nélkül elmondotta. Hozzáfűzte aztán a saját egyéni véleményét, amely minden esetben az volt, hogy a tisztességes és hasznos embernek az a kötelessége, hogy feleségéhez hű maradjon s a házi tűzhelyet be ne szeplősítse azzal, hogy ismeretlen nőszemélyekkel bűnbe essen.
A fejedelem óvakodott, hogy csak egyetlen szóval is beleszóljon a tanácskozásba, ami a derék szászokat úgy feltüzesítette, hogy elfeledkezvén a fejedelem jelenlétéről, egyre hevesebben s tüzesebben szidalmazák az olyan férfiakat, akik oly hosszú élet után el tudnak térni a bölcs és hasznos és emberséges útról s több mint egy tucat gyermeknek törvényes létrehozása után ismeretlen nőszemélyek után vessék magukat.
Már a legmagasabb fokra hágott az elkeseredés és a felháborodás a halott ellen.
Bethlen tünődve hallgatta a véget nem érő zavaros orációkat, amelyekben az itt jelenlevő kopasz, kövér, sovány és elnyűtt férfiaknak roppant haragja s ortálykodása gyűlt fel és hallatszott ki. Nézte sorra a szónokokat, akik fekete kezűek s körműek voltak s valamennyit megtörte már az élet s nem tudták elfogadni, hogy egy Schulrichter, akinek sohasem kellett a tímárszék mellett bőrt ványolni, vagy a kovácsműhelyben vasat verni s hajlítani tűzben; vagy az aranymíves szék mellett görbedve, éjtnapot eggyétevő munkában emészteni el életét s aki mégis képes volt elfeledkezni az isteni s emberi törvényekről, s ismeretlen nőszemélyek után csavarogni.
- Ah, - mondta magában a fejedelem, - jól van ez s ennek így kell lenni.
És lehúnyta szemét s míg hallgatta a jó mesteremberek s kalmárok kifakadásait, feltünt előtte egy kimondhatatlan édességű arc, egy bűbájos, finom és kellemes jelenség, aki ott él ismeretlenül egy tündéri szépségű kicsiny várban s akinek díványán oly boldog volt ő tegnap és ma reggel. Igen, ő is ebben a hajóban evez, amiben a szegény Schulrichter. Neki is ott a derék s jó felesége, akinél külömb az asszonyok között soha nem született. Aki tele van erénnyel s jósággal. Irgalmas szívű a szegényekhez, mint a Schulrichterné, aki sohasem bocsátott el alamizsna nélkül kapujáról sem kérőt, sem beteget, hanem tehetsége szerint segített rajta egy falat kenyérrel, amelyet számtalan gyermekei szájától vont el. S mégis a gonosz Schulrichter az éjszakában el-kiszökdösött hazulról s ismeretlen nő után futott, akinek téves és gonosz varázslata alatt odáig jutott. hogy utolsó gyermeke keresztelője alatt visszavonult az ő kisded bibliothekájába s felakasztotta magát.
De nem szólott közbe az egész tanácskozás alatt, amelynek végén meghozták s deliberálták, hogy a Schulrichter a hóhér kezére adassék. Teste eldaraboltassék, fejét, amelyben a bűnös gondolatok termettek, törzséről leválasszák, karjait, amelyekkel hites felesége helyett az ismeretlen nőszemélyt ölelte, levágassák. Az egész tetem a Szent Anna hegyére vitessék s ott valamely undok gödörben elásassék, a koporsót pedig s a halottvivő szekeret, vagy saraglyát a sírján megégessék.
Nagyon helyes s ennek így kell lenni, hogy az emberek erkölcse tiszta maradjon s az ellen még holtában se véthessen a nyomorult Schulrichter azzal, hogy erényes embernek s jó családapának járó végtisztességben részesüljön s neki már úgyis mindegy.
Jézus szava jutott eszébe a fejedelemnek, hogy: «az vesse rá az első követ, aki nem vétkezett».
Mikor evvel a sürgős és halaszthatatlan üggyel végeztek s az isteni és emberi törvényeknek eleget tettek s a város statutumai szerint kötelességüket híven teljesítették, akkor imát mondottak, megszentelték magukat s megtisztulva s nyugodva, rátértek a város privilégiumainak bemutatására.
A privilégiumok mind rendben voltak. Géza király pergamenje ma is teljes épségben s hűségben őrizte a legelső törvényeket, s kiváltságokat, amelyeket megerősítettek sorra a nagy királyok. Ott volt Mathias király szabadalommegújító levele, ott volt Báthory vajdának parancsa, hogy a schüssburgiak a Magyarországból behozott árukért semmi vámot nem fizetnek s a kivitt árukért s portékákéit fele harmincadot fizetnek. És ott volt a leveleknek, a kutyabőrre írott engedelmeknek s javaknak hosszú sora s ezek a bőrök úgy tüntek fel a tekercsekben s olykor tenyérnyi cafatokban, mint valami hallatlan erősségek s igazságok, amelyek feljogosítják a segesvári polgárokat, hogy szabadon tiszteljék az istent s köteles módon a magisztrátust, a bírót és az esküdteket és az egész tanácsot, s éljenek a katolikus hitben, mint az a keresztény ház dicsőségére szolgál.
De már protestáns volt az egész város. Elfordult az egyedül üdvözítő katolikus hittől s elment lelkében ismeretlen hitbeli érzések után az éjszakában. Már arra nem is ügyeltek, hogy a régi privilégiumok mind a katolikus hitnek az ő dicsőségére történtek s adattak... Vajjon ha az egész város hozna valamely új statutumot, hogy a férjes embereknek kötelessége ismeretlen nőszemélyek után csavarogni az éjszakában, mert éjszaka kiki maga ura és birálója: akkor vajjon azt is ugyanilyen szent kötelességnek tekintenék-e?
Bizonyára. De ilyen törvény és statutum sehol sem volt ezekben a törvényekben.
Ezekben csak az volt, hogy senkinek sem szabad, idegennek a város területén s határában földet vásárolni. Hogy magyarnak s nemesnek a város területére belépni csak akkor szabad, még a fejedelemnek is, ha a város magisztrátusa megengedi.
Már szinte fogolynak érezte magát ebben a városban a késő éjszakába nyúló tanácsülésen. Különös, ezek a szászok. Mintha ezek a városok valami külön ország volna az országban, amelyhez voltakép semmi közünk. Úgy tekintik csak, hogy itt vannak s ez az egész. Elgondolta a puszta hegyeket s az agyagos sárdombokat, amelyek lakatlanul s terméketlenül hevernek itt nagy távolban köröskörül. Egy-egy nyomorult kis falu tengődik rajtuk, ellenben ugyanazokon a dombokon a szász városok gazdagon s bőségben s erősen élnek. Hogy is tudták magukat annyi századon keresztül így külön tartani. Jött a török, jött a tatár, bántatlanul hagyta őket, mert mindig csak átrohantak a völgységeken s lóhátonˇvágtattak el a szász városok falai alatt. Ő maga is itt járt Székely Mózessel, akkor ő huszonhárom éves volt. Mózes uram az egész szászságot maga alá hajtotta, csak Segesvár és Szeben nem eresztette be. Szégyenszemre koldultak el a falak alól. Nem jött ki a bíró a várfalra s nem lehett négyszer végighallgatni a város törvényeit, itt hevertek néhány napig a sáros és locsos hadakkal, aztán tovább mentek Milyen hadak voltak azok. Szedett-vedett, gyülevész nép, hetyke székelyek, oláh ficsórok s mezítlábasok, néhány főúr, aki lovon paradérozott... Mért nem lehet a magyar urakat így összefogni s egy akaratra bírni...
De máskép lesz mostan, mondta magában. Örült s valóban tisztességnek érezte, hogy jelen lehetett ezen a tanácsülésen s folyton számította, hogy s miként lehet használni ezt a népet s mire. Óvakodott hangosan gondolkozni. Olyan ez, mint a jól font méhköpü, csak hadd gyüjtsenek s szaporítsanak: nem szabad őket zavarni. Hagyni kell.
S hallgatta, hallgatta a sűrű s egyre erősebb panaszokat.
A harmincadosok ellen van a legtöbb panasz. Most is még mind csak sanyargatják a szász kalmárokat s portékájukat dézsmálják s vámolják, pedig ott van felírva fehérben a fekete táblán, hogy:
11. Mindenféle vámtól felmentve lévén, óvakodjék s őrizkedjék mindenki minden vám fizetésétől és mutassa fel vámlevelét.
12. A harmincadnál is legyen vigyázó, mit saját használatára behoz, azért nem fizet semmit, amit kivisz, azért csak fél harmincadot, mert többel nem tartozik a szabadalmak s igazság értelmében.
13. Ki erőszakot szenved, azt becsülettel s vérrel segíteni kell.
15. A szerencsétlenség idejében a polgár a várost el ne hagyja, hanem a más kegyes polgárokkal becsületét, jószágát és vérét kockáztassa a baj leküzdésére.
Talán könnyebb így megélni az országban, mint az országnak magának.
Mint magyar, valami keserűséget s irígységet érzett, nem azért, mert ezeknél ez így van, hanem azért, hogy náluk nincs.
Magyar városokat kell csinálni, ahol a magyarok hasonló szabadságokat s örömeket nyerjenek. Gyulafejérvárat így fogja megépíteni.
Palotákat rakat, nagy kövekből, hogy a szász s az oláh ha bejön, levesse saruját s mezitláb imádkozzék, hogy itt lakik az isten.
S míg hallgatta a szász beszédet, amelyet nem igen jól értett, pedig sokat élt s forgott szászok közt, de oly hadarva s sebesen beszéltek, hogy néha azt gondolta, ha nem tudná, miről szólanak, meg sem értené. S közben azon gondolkodott, hogy Bánffy György uram a házát oly mívesekkel rakatta meg, akik soha még házat nem építettek. Jobbágyaival s vincelléreivel. Le is dült a ház fala, mikor a tetőt felhúzták rá. Ez a baj, hogy semmi igaz mester nincs. Mátyás király emlékezete jutott eszébe, aki olasz kőfaragókat hozatott s azokkal rakatta meg fényes Budavárát. Mikor ott járt Budában, csodálva nézte a gyönyörű várat a hegyfokon, amelyhez hasonlót sehol nem látott külföldön jártában-keltében sem. Ha ember elmegy Konstantinápolyig, mindenütt még rosszabb sárkunyhókban hál, mint amilyenek Erdélyben vannak. Majd ő is hozat Olaszföldről míveseket s építéshez tudókat, akik kőből boltíveket tudnak szerkeszteni.
Nem, meg fogja mutatni ezeknek a szászoknak, hogy a magyar nemzet nem hiában első az országban, de ha akar, az is tud. Gyulafejérvárát Mátyás király módjára kell megépíteni s a várost megrakni iparmíves népekkel, akik tudjanak fegyvert s szekeret s aranyat és követ munkálni... Már örült, hogy ma reggel a portai levélben emberének meghagyta, hogy míveseket keressen és hozzon. S utakat csinálni, mint a régi rómaiak. Azoknak első dolga volt a vad hegyekben hosszú kőúttal kötni össze a világot. Miként a testben az ér, mondta magában, olyan az országban az út. Ha jó út van, akkor könnyen s szabadon fut a lovas, a szekér s még a gyalog is. Katonák hamarabb érnek egy országhatárról a másikra, s a sereg kétszer annyit ér, mert át lehet dobni a csapatokat, ahová akarja, de sárban s hegyoldalban mászni s belesüppedni a mocsárba, az annyi, mintha maga verné meg magát csatával a fejedelem.
Ezeknek a szászoknak is megparancsolja mindjárt, hogy városaikat jó utakkal kössék össze. Ha ezek ezt végbeviszik, akkor már nagyot nyert, hiszen Besztercétől Brassóig, ha szászút van, azon aztán az ő lovai vígan poroszkálnak.
Hallgatva s némán nézte a szászokat, akik mindannyian alázattal s mélységes tiszteletadással sorolták el gondjaikat s panaszaikat a fejedelem színe előtt. Nem kiabált egy is, s nem fenekedett, de el sem hallgatta, ami a szívében volt. A fejedelem érezte, hogy az ő hallgatása olyan, mint a gyógyító orvosság. Megerősödik az emberek szívében a bizalom s ezek az emberek ma már nyugodtan mennek el innen haza a nagyhasú zömök házakba s sorolják majd feleségüknek, hogy jó fejedelme van az országnak s bizakodva fognak holnap a munkához, hogy kiki maga mesterségét folytassa. Vígan fognak csengeni holnap a kalapácsok s a szerszámok: hagyta hát őket, hogy könnyítsenek szívükön s bánatukon.
Tanácskozás végén a főbíró felállott s ötödikszer is elmondta a város törvényeinek summáját. Úgy látszik ez az ő hitük s vallásuk. Ez a kőfaluk és az erejük. Ebből merítenek egésséget és munkakedvet.
Azután hálás szívvel leborulva köszönte meg a fejedelem urunk őnagyságának, hogy ide alázta magát a kicsiny nyájhoz s alázattal és esdekelve kérte, hogy elfeledkezvén a multbeli nem helyes cselekedetekről, a régi nagy királyok módjához visszatérvén, legyen atyja s istápolója annak a hívséges nemzetnek, amely vérét és életét s vagyonát kész felszolgálni az országért, amelynek hű gyermekei akarnak maradni mindenkoron Isten engedelmével.
Most a fejedelem kezdett szólani. Latinul mondta az üdvözlő szavakat, azután magyarul mondta, hogy mennyire megörvendeztette a szívét, hogy ebben a jó városban nem összevisszaságot, hanem egésséget s jóra való szándékokat tanált s hogy minden hatalmával azon fog lenni, hogy a kicsiny szász nép a nemzet gyermekei között, mint kedves gyermek jól érezze magát, dolgát végezhesse s isten segedelmével lelkiekben s anyagiakban gyarapodva, az isten dicsőségére lehessen. Aztán nehány német szót mondott, kissé töredezve, de jó szívvel s ennek aztán váratlan s rendkívüli hatása lett.
A szászok leborultak székeik előtt térdre s zokogva hallgatták a szavakat, aztán felugráltak s oly rettentő lelkesedés tört ki rajtuk, hogy a fejedelemnek is szinte könny jött a szemébe, a hűségnek és a jóakaratnak ezen az örömén.
Most a főbíró maga is ömlő könnyekkel borult a fejedelem kezére s megcsókolta azt.
Azután azt mondta, hogy a város statutumai értelmében, ha fejedelmi személy, bár véletlen jelenik is meg a városban, a város kötelességéhez s hűségéhez illendően vacsorával akar kedveskedni neki.
Átmentek a tanácsház kisebb termébe s azalatt a szolgák és polgárok behordták az asztalokat ugyanabba a terembe, ahol a gyűlés volt. Ételeket hoztak s cintányérokat raktak meg mindenféle jó sültekkel s levesekkel.
Az asztalfőre most egy rendkívül díszes és nagy széket állítottak. Azt a széket, amelyet Zsigmond király számára csináltak, mikor itt járt s Bethlen mosolyogva látta, hogy kétfelől a két kisebb karosszék volt állítva, amelyben illő távolságban foglalt helyet a főbíró és a kancelláriusa s szép renddel a tanácsbeliek, körül és az oldalt állított asztalokon.
A vacsora nem volt olyan vidám és hangos, mint a magyar országgyűlésén szokott volt lenni. Mindenki hallgatott s nézett s a nehézkezű polgárok nem igen ettek, inkább csak tisztességgel assistáltak a fejedelmi lakomán.
Borok jók voltak, de azt sem fogyasztották oly nagy mértékben. Bethlen úgy érezte, a jég még nem tört meg egészen, de bízott benne, hogy ha mégegyszer idekerül ebbe a várasba, már bátrabban s bízvást jöhet. Mindenfelől érezte a feléje sugárzó szemeket s a bizalmat.
Tudta, hogy ezek az emberek koránfekvő s koránkelő népek, mert várja őket a műhely, a gyalú és véső, a tű és a kalapács s nem hagyván, hogy későre nyúljon az ittlételük, idejében felállott s éjjeli szállást kért.
Hálóháza a város házának az utcai nagy szobájában volt, ahol régi szép bútorok állottak s nagy szőnyegek, amelyeket a keleti kalmárok hoztak volt nagy Törökországból.
Mikor lefeküdt, nyeregtáskájából elővette még a bibliát s olvasni kezdte. A könyv Szenczi Molnár Albert szépen készült új, kis bibliája volt. Fehér pergamen fedele fénylett. Apró betűi kedvesek voltak. Ott nyitotta fel, ahol tegnap elhagyta, a Királyok Könyvére nyitott.
«Követeket küldött azért Dávid az Gileadbéliekhöz és ezt izené nékic: Áldottac vattok ti az Úrtól, kic ezt az irgalmasságot cselekedtétec az ti uratockal az Saullal, hogy eltemettétec őtet. Annakokáért mostan az UR czelekedgyéc veletek, irgalmasságot és igasságot: Sőt én is jol tészec veletek, hogy ezt czelekedtétec.»
Elborult a homloka. Báthory Gábor holtteste még ma is eltemetetlenül fekszik a bátori templomban...
Leeresztette a kis bibliát s maga elé nézett a mennyezetre.
A mennyezet meg volt festve. Gerendák s deszkák. Feketére voltak pingálva s vörös virágok voltak bele edzve. Oly szomorú boltozat volt, mennyivel szebb az ég. Vajjon a halott ott a bátori templomban hogyan fekszik. Deszka koporsóban, a szent Mihály lován s várja az utolsó tisztességadást. Nem oka, ő nem oka, hogy még nem történt meg az eltemettetés. De hát ki az oka?... Van-e sürgősebb, mint a holttest tisztességes eltakarítása?...
Felesége arca villant föl előtte. Az az arc, amellyel megtagadta a temetést. Ott Kolozsvárott, mikor először szóba hozta. Oly határtalan gyűlölet s vad harag volt az asszonyban, amilyet soha nem tapasztalt nála, csak ha ellenségei ellen támadt fel. Visszaemlékezett egy jelenetre, mikor Absolonné, akivel igen jó barát volt valaha az asszony, de aki megsértette s ekkor elhidegedett tőle s leányaitól, egyszer törvénybe idézte őt, hogy birtokait megmentse. Hogy ő elment s az asszony mellett vallott, bár akkor már ellenséges viszonyban volt az a feleségével, akkor Zsuzsannából oly határtalan és kegyetlen dühöt váltott ki, hogy szinte furia volt.
- Kegyelmed ellenem ment? Kegyelmednek én semmi vagyok? A gaz bestia asszony, nekem merészelte ezt s ezt mondani: s uram mint egy jóbolond megy és javára vall?...
Nem lehetett hozzá közelíteni. Teste meghidegült s megmerevedett s attól lehetett tartani, hagy a rossz betegség tör ki rajta. Ha harag van benne, irgalom s kegyelem soha nem fakad a szívében. Haragudni s gyűlölni tud oly kegyetlenül ez a szent és ártatlan asszony, mint a pokol. S ő reá is haragvék, mert ő nem tud gyűlölni s mindent megbocsát.
Ugyanez a harag dühödött el benne, mikor Báthory Gábor temetéséről szó volt. Nem is engedi. Ott rothadjon meg s vesszen el, ahol van. Ebek falják fel s az isten rothassza el testét s emlékét.
Szörnyű volt.
Milyen csodálatos dolgok vannak az asszonyi lélekben. Jó. Báthory megsértette Zsuzsannát. Megsértette, hogy Dévában megostromolta s még jobban, mikor éjjel Fejérváron utána felverte s megbántotta. De a haragnak s gyűlöletnek ez a feneketlensége nem épenolyan isten ellen való vétek-e, mint a vétek, amely felidézte.
Megborzongott. Mit fogna elkövetni ez az asszony, ha most tudná, hogy ő Báthory Annánál hált.
Erről megint Annára gondolt.
Ez sem jó s nem tökéletes... Szeretőnek való s nem másnak. Fájó szívvel gondolt a szép kicsi várra s úgy érezte, hogy azért mégis van jóság annak a szegény némbernek a szívében. Csak az élet volt rossz, mert mindig s mindenki rossz volt hozzá. Kihasználták a kedvességét és a szerelmességét. Soha nem akadt össze férfival, aki férfi lett volna neki. Egy szegény roncsnak lett feleségévé sok bűnös élet után. Egy borisza sápadt emberé, aki egész napokon hever s csak ha a mulatás órája üt, akkor tud felelevenedni s ennek rabja egy életre ez a nő, ki az örök vidámságra s boldogságra jött a világra.
Tovább forgatta a bibliát s homályosan felmerült benne az a gondolat, hogy milyen szép és megindító, hogy vannak azért magyar fiak, akik a nagy idegenben élnek s maguk erejével ilyen nagy dolgot tudnak csinálni, hogy Károli Gáspárnak e nagy munkáját, a Szent Bibliát betünként s szavanként ujjukkal kiszedegetik s egybeállítják. Így kell összeszedegetni a téglákat, köveket is s ha egy deák ezt meg tudta tenni, hogyne tudná ő, csak ereje és segítsége legyen az asszonyok felől...
Dávid is templomot akart építeni s íme nem ő építette meg a Sion örök templomát, hanem Salamon, az ő fia... Ah, volna bár neki fia, de ki fog az ő nyomába hágni s ki fogja befejezni, amit ő kezdett.
Most hirtelen vér hullámzott fel az agyáig s végig a testén.
Azt olvasta a következő oldalon a XI. Rész címe alatt: «Dávidnac paráznasága s gyilkossága».
Mohón olvasni kezdte.
Mikor odaért, hogy:
«Történéc pedig estvénec ideje előtt, mikoron felkölt volna Dávid az ágyából és a királyi palota előtt az folyosón sétálna, láta egy asszonyi állatot a folyosóról: ki magát mossa vala és az az asszonyi állat igen szép tekintető vala.»
Szemét vér öntötte el s fejét hátra ejtette. Íme Dávidnak, az isten szentjének is... Ah, de csodálatos az ember élete, hogy ennek kell lenni. Hiszen Dávidnak két felesége is volt... És mégis...
Újra tovább olvasott.
«És elkülde az Dávid és megtudakozéc az asszonyi állat felől és monda egy ember: nemde nem ez-é a Bethsabe az Eliámnac leánya, az Uriás Hitteus felesége? Ackor követeket külde az Dávid és elhozatá őtet; ki béméne ő hozzája és vétkezéc az asszonnyal...»
A Bibliát újra leejtette. A vére úgy zsiborgott a testében, mintha meggyújtják a tüzet s forróra pezsdül a víz a fazék belsejében.
Tegnap ilyenkor éjjel ott hált az asszony mellett a szomszédos szobában s csak elméjében s gondolatában vétkezék az asszonnyal.
Vagy még úgy sem, mert megtörte magában a kívánságot s elaltatta magát erővel s kegyetlen akarattal. De nem tudott aludni, minduntalan felserkent s álmában repült s szálldosott s puskalövések dörögtek körülötte s nem félt, hanem boldog volt, hogy íme az isten ilyen vidám és győzedelmes nagy csatát adott. Most már emlékezett az álmára egy kissé s gondolta, azért volt, mert vére nem hagyta aludni.
Milyen bölcs volt az a Dávid, Istennek e kiválasztott nagy fejedelme. Nem teketóriázott, amint vére szólt, jóllakatta s nem engedte, hogy fenekedjék s harcoljon vele. Bezzeg ő mint a láncos kutyát őrzi s engedi, hogy mardosa a belsejét.
Becsukta a bibliát s letette az ágy mellett az asztalra s elfújta a gyertyát, amely vastag volt, mint egy asszonyi kar s fehér, mint a Báthory Anna bőre. Még a sötétben is látta ezt a hosszú s nagy fehérséget s magában azt mondta: Még a gyertyaszál is véremet égeti.
Visszagondolt napjaira. Óh hiszen ő is eleget csavargott a világban bujdosásban s hadakban s ha vére akarta, sohasem törődött a holnappal, ha virágot látott, leszakasztotta, bizony leszakasztá s többet semmi baja nem volt. De ez most igen, ez megveszítette őt s nem tudja, mi lesz ebből.
(Folyt. köv.)