Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 12. szám
A zene elhallgatott, a kipirosodott párok leültek.
- Mulatságos volt ez a muzsika - szólt Myrka és én odaintettem a zongorást, mutassa meg a kottát. Színes címlapon nagy betűkkel ez állott: «Moonshine. A New Hawai Foxtrott». A dülöngőző betűk alatt ezüst hold ragyogta be a kék tájat. Elől magános pálmafa állott, amelyhez álmodozó néger leányka támaszkodott. Úszónadrágban guggolt mellette szerelmese, és banjón verte ki a legújabb hawaii foxtrottot. A lányka valóban szép volt, és nagy meglepetéssel állapítottam meg, hogy feltűnően hasonlit Myrkához. Ugyanaz a nádszál-törékeny, izmos test, a fínom boka, kecses nyak. Ugyanaz a kicsiny, lefelé keskenyedő fej, melyen a formák elegánsan mintha csak jelezve volnának: vékony, pisze orr, csöpp, ragyogó fekete szem, szégyenlősen elbuvó fülkagylók. Csak a szája széles kissé, de én szeretem ezt. Szép ez a hawaii leányzó, mondom halkan, és Myrka galambszürke turbánjában isteni volt.
A jazz-band újra szól és mi táncolni kezdünk. Myrkát egy órája ismerem, de remegek az örömtől, hogy kecses, gyöngéd alakját átfoghatom. Már nagy barátság van közöttünk. Vonzódunk egymáshoz, és ezt az első öt percben megállapítottuk, amint az első öt percben megállapítottam arról az emberről, akivel életem egyetlen párbaját vívtam, hogy soha nem tudnék jót gondolni róla.
- Dou-dou moi - súgja révedezve Myrka.
- Mi az? - kérdezem.
- Nálunk, az Antillák szigetén ez azt jelenti, mon chéri! drágaságom.
Magamhoz szorítom. Nem azért, mivel az első antilláki nő, akivel sorsom összehozott, nem mert ritkaság, mint a fecskefészek. Nem kíváncsiságból. De felkeltette a legtisztább és legkomplikáltabb érdeklődést, mit nő férfiban felkelthet. Midőn belépett a dancingba, először járása döbbentett meg. Lassan, parányi félkört leírva rakta egymás elé lábait, és hátamon hideg futott végig. Ruhája, igen drága kék selyem estélyi öltözet, egyszerű fínomságával elárulta, aki hordja, nem kokott. Barna karjai mezitelenek voltak. Arcbőrének sötétsége kellemesen simogatta szememet. Felkértem táncolni, azt mondta, később.
Később valóban táncoltunk, majd asztalához ültem s bemutatkoztam barátnőjének. Beszélgettünk. Myrka nagyon okos. Válaszai rövidek és ötletesek. Az ilyen nőkkel csak őszintén lehet beszélni. Nem is hazudtam, szót sem. De azután megdöbbentem: ez a lány nem mindennapi lény, kiváltja az emberből a jótulajdonságokat. Földrajzban hallatlan tájékozottságot árult el. Tudott még Montenegróról is és megmondta, Cettinje volt székhelye. Gratuláltam tudásához és elmondtam, hogy két nappal azelőtt egy amerikai egyetemi tanár nem akarta elhinni nekem, hogy Montenegró valóban létezett. Azután adomákat meséltem Nikitáról. Ellenben azt alig mertem bevallani, hogy magyar vagyok, attól féltem, megkérdezi, mikor hagytam el Bécset. Ehelyett nagyra nyitotta szemét, nevetni kezdett és azt mondta, nagyon örül. Nyolc hónapja van barátja. Fiatal, gazdag, főnemes: magyar. Nagyon szereti. Erőteljes és bőkezű. Most éppen Pesten van.
Egyre jobban összebarátkoztunk. Hangja, lehellete meleg és illatos volt. Minden szava, minden mozdulata ugyanabba a visszatartott, előkelő puhaságba burkolódzott bele. Cigarettával kínáltam. Nem dohányzik. Különös. Még ópiumot sem szív. Nincsen szenvedélye.
- Semmi? - kérdeztem.
- Semmi - azaz - a tánc. Táncosnő szeretnék lenni.
- És más, komolyabb?
- Ne kérdezzen, barátom. Nem is szabad egy órai ismeretség után ilyet kérdezni.
- A barátját szereti?
- Szeretem.
- Szenvedéllyel?
- Bennem egy szenvedély sem olyan erős, mint magában a kíváncsiság.
- Szeretem magát.
- Nőies fordulat.
- Szeretem magát.
- Mit mondana, ha cigány is volna itt?
- Cigány?!
- Igen, én nagyon szeretem. Egy orosz mulatóhelyen játszanak.
- Ha cigány volna itt, nem mondanék semmit. Elvenném hegedüjét játszanék magának, szemem megnedvesednék. Maga hirtelen felkelne, megérintené vállamat és azt mondaná: vigyen magához.
Hallgatunk. Dúdolni kezdek fájdalmasan: Volt nekem két ökröm... A szívemig megy a nóta. Myrka kérdi, mit éneklek. Mondom, igen régi, igen szép magyar nótát. Kér, fordítsam le és én meggyőződéssel eléneklem: Moi, j'avais deux boeufs... Myrka trillázva nevetni kezd. Hogyan lehet ezt énekelni, ezt szépnek találni. Nevetséges: Moi, j'avais deux boeufs... Deux boeufs!
Istenem, mit szólhatok. Sóhajtva igyekszem megértetni vele, hol itt a költészet, a lélek. Bizonytalanul, nehezen kezdi sejteni. De nevet.
Én szomorú vagyok. Myrka alapjában véve mégsem más, mint kitartott nő. Mily jogon viselkedik ennyire uras biztonsággal, jósággal, tisztasággal? Vágyat gyujtott bennem és én nem merek közeledni, úgy érzem magam, mintha nővérembe lennék szerelmes.
Velünk szemben barátaim mennyivel vígabbak. Két fiatal lány ül velük az asztal mellett. Bruxellesi polgárlányok, átjöttek két hétre Párisba, és most «élni» akarnak. Az egyik majd kicsattan az egészségtől, féktelen és harapós. Mindannyiunkat végigcsókolt és közöttünk a legfiatalabb hirtelen eszményi szerelmet érez iránta. A másik lány, nyájas kis gömböc, újjaival simogatja magas, csinos, szőke barátom kezét. Ő pedig, aki eddig csak démonokért és rövidhajú, szívtelen görlökért lelkesedett, csodálatos módon szerényen megül a sarokban, összehúzza magát és a távolba néz. Szegény fiúk, úgy hatnak a vérmes, falánk lányok mellett, mint áldozatok, kiknek pók készül kiszívni gerincét.
Myrka nem sző hálót. Nyugodt, mosolygós. Egyszerű kedvteléseiről beszél. A langyos vízről, szagos szappanról. Egyetlen platina-karkötőjéről, bálokról, hol kéthavonként egyszer jelenik meg. Barátságról, tiszta, kedves barátságokról, mely őszinte és korrekt fiúkhoz fűzi őt. Kérem, vegye le turbánját. Megteszi. Egyszeriben átváltozik arca. Rövidre nyírott néger haja van. Fekete, rugalmas, kemény és nyugtalanul göndör, mint a rugó. Teljesen elvesztve európai jellegét, még kívánatosabbnak találom, de tiszteletem nem csökken. Elszomorodom. Hogyan van az, hogy mennél jobban kívánom, annál kevésbé van akarata vágyamnak?
- Myrka, - szólok halkan, - ha volt a Louvre-ban, látta Mona Lisát. Ez jut eszembe magáról. Pedig soha két nő nem hasonlított kevésbé egymáshoz, mint maguk ketten. De nem is ezért. Emlékszem, midőn megérkeztem Párisba, bizonytalanul éreztem magamat. Nem találtam helyemet. Lázas voltam és nyugtalan. Akkor elmentem egyszer a Louvreba. Megálltam Leonardo da Vinci képe előtt, mozogtam előre-hátra, jobbra- balra, keresve a legjobb beállítást. Most, ahogy visszagondolok a találkozásra, fel kell sóhajtanom. Ott, a kép előtt nem sóhajtottam. Talán mosolyogtam, mint új férj, ki először lépi át felesége hálószobáját. Forgattam kalapomat és a színek gyengédek voltak, gondolom, valaki aki nagyon szeret, megsimogatott. Én nem tudom, mi okozza ezt a földöntúli hatást, amit eddig megközelítően éreztem csak egy-két Rafael előtt. vagy Carpaccióval, igen Carpaccióval szemben állva a velencei Akadémiában. A firenzei San Lorenzóban éreztem ezt, e templomban, hol meg kellett tudnom, tökéletes kis világban járok, mert lelkem különvált testemtől és áttörve a mennyezetet, a kék olasz égbe emelkedett fel, mint pacsirta első tavasz napján. És talán Perugiában dobogott így a szívem, mikor lenéztem egy kőfalon, s Umbria kitárta előttem keblét, melynek egyik bimbóján, ködös távolból Assisi révedezett felém.
Mikor megálltam a Louvreban, hirtelen ismét mentsvárban, menedékben éreztem magamat. Heteken át szédültem. A világ sebesebben forog, mint a föld. Én nem értem, kinek van igaza. Én nem értem, miért gúnyolja a festett lány a nem festettet, ez miért veti meg azt. Egyik sem boldogabb a másiknál. Egyik úrnak bűn az, ami a másiknak kötelesség.
- Leonardo, az más. A Giocondához nem tehetek hozzá semmit, nem vehetek el belőle semmit. Ezek a zöldek, kérem, melynek szélén sejtelmes kék fut át, önálló világ. Oka, célja önmagában van. Itt nincs kétség. Ez így van, ennek odaadtam magamat, ebben feloldódtam. Ne vegye rossz néven, Messer da Vinci harcba szállt a teremtővel és a teremtő nem győzött sehol, hacsak Perugiában nem.
Közel hajoltam Myrkához, megfogtam kezét és lassan szemébe mondtam:
- És még valahol győzött a teremtő. Ott, ahol magát alkotta. Mi van magában, mily csodás erő, mely felhozza belőlem ezeket az élményeket? Maga éppen úgy hat rám, mint Madonna Elisabeta. Megnyugtat és még a hiányérzetet: a vágyat is édessé teszi. Befejezettnek és teljesnek látom magát. És a pillanatban ma este, amelyben szemeim előtt Gioconda mosolya megjelent, megértettem: szeretem magát.
Myrka rámnéz, a zene játszik, óriási csend van.
Egy bíboros, kissé széles száj megnyílik, nedves fényű fehér fogsor csillan meg, rózsaszínű nyelvecske tűnik elő pillanatra.
- Barátom, annak ellenére, hogy szépen beszél, maga őszinte is. Mégis, rosszul tette, hogy megszólalt. Ahhoz, hogy ilyeneket mondjon, idegenek vagyunk. És maga pazarló. Nem gondolt még soha senkire, akire vár, akire vágyik, aki a magáé lesz és boldoggá teszi magát azzal, hogy elfogad mindent magától?
- Nem gondolt még a jövendő feleségére?
- Figyeljen rám: őrizze magát. Elkopik. Mindennap megcsalja őt, mert mindennap mást vesz észre valakiben, amit egyedül csak őbenne lenne szabad megtalálnia. Egy nő több, mint a többi együttvéve.
- Kedvesem, - kérdezem lesujtva, - az Antillák szigetén monogámia uralkodik? Nem is tudtam. És ha nem is, mit bánom én. Imádom magát, bírni akarom, és a maga szíve bocsánatot kér az én jövendő feleségemtől, aki talán nem is él még.
Könnyek fojtogatták torkomat, úgy láttam, minden hiába. Elkeseredve kiáltottam fülébe:
- Vegye tudomásul, hogy hozományvadász vagyok és a házasság csak ennyiben érdekel.
Hat órára járt az idő. A főpincér sorbajárt a fizetségért. Barátaim már rég eltüntek a bruxellesi lányokkal, csak egy maradt velem, a legidősebb és a leggyorsabban beszélő. Első elemi óta külügyminiszternek készült, frakkja gyűretlen volt és magyarul halkan tüzelt: ki a farbával!
Nem volt merszem. Félórás körülíró mondatokat használtam, lesütöttem szememet, óvatosan, ügyetlen nyájassággal húszméteres köröket írtam le középponti célom köré. Mindenki nevetett. Végül nem bírtam tovább, és száraz torokkal, rekedten, szinte durván rászóltam:
- Myrka, most eljön a szobámba.
Ebben a pillanatban éreztem, hogy otthagy.
Nem hagyott ott.
Szeme derüsen rámvillant, megcirógatta arcomat:
- Nem megyek. Autót veszünk, és hazamegyek. Ha nagyon akarja, megkapja telefonszámomat és egyszer majd elbeszélgetünk.
Az utcán fázósan húzta össze világoskék bársony-keppjét.
- Átkozott divat, - dörmögtem, - még karon se foghatom.
A taxi előállott, beszálltunk. Négyen összepréselődtünk a kocsiban. A Myrka térdei két combom között találtak helyet.
Fulladoztam. Csak egyszer megsímogathatnám csupasz barna lábait! Bele voltam őrülve Myrkába és tehetetlen voltam.
- Myrka, dou-dou moi, legyünk egyek! Csak egyszer váljék eggyé vérem zúgása, fantáziám heve a te barna-galamb lelkeddel, termékeny és elkeserítő jóságoddal. Csak egyszer, ha csak csókban is. Az ajkadat...
Soha még nem feszült ennyire egy irányba hitem, vérem agyam, jóságom. Nem volt más a világon, mint egy vágy: én és egy cél: ő.
Myrka féloldalra fordította arcát:
- Ide, egy tiszta, baráti csókot.
Értelmetlenül bámultam rá. Valamit motyogtam, elkeseredett szédülés fogott el, elkaptam combjaimat két lába mellől, felrántottam az ajtót és kiugrottam a száguldó kocsiból.
Egy perc mulva eltünt az automobil és én magamra voltam a hajnalodó, friss reggelben. Elindultam hazafelé, gondolat nélkül. Egyszerre csak valami mozdult bennem. Valami kirepült belőlem és én egyre könnyebbnek éreztem magamat, végtelenül könnyűnek. A szívemet, a fejemet, a lábaimat. Határtalan jóérzés fogott el, olyan, amilyet tökéletes, gyönyörű kielégülés csak sok évben egyszer hoz. «Most nincs testem». mondottam magamnak.
A Pont Saint Michelen jártam. Szombatra virradt s ez a nap a virágvásár napja. A híd két oldala színes, szagos virágerdővé változott át. Az illatok szárnyukra vettek, a magasba emeltek s átrepülték velem a hidat, anélkül, hogy egy szirmot megillettem volna. A túlsó parton megfordultam, s hálásan megemeltem kalapomat:
«Köszönöm néktek zöld füvek, piros tulipánok, nefelejcsek, árvácskák, szekfűk és ismeretlen, cserepes francia virágok.»
Hirtelen eszembe jutott, hogy édesanyámnak van ma a születése napja. Verseket kezdtem mondani magamnak. A verssorok nagyon tetszettek s csak később vettem észre, hogy én írtam őket.
Kitártam karomat és nevetni kezdtem:
- Myrka, virágok, anyám, versek. Szép az élet, gyönyörű. Végtelenül boldog voltam.
(Páris)