Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 12. szám
Ősszel megindul,
a barázda mentén lépeget a magvető,
erős karját kinyújtja gyakran: szórva életet
s a nap még-meleg szaván búza tápászkodik,
a tél hóban füröszti sarjú szárait,
aztán szagos esővel szoptatja a tavasz,
az ember, ki magot vetett
gyámoltalan, ha ver a jég, fekete felhő megfakad
villan és reszket,
a junius sárga, szépséges nyár,
imhol pacsirta énekel, lobbanván pipacs-tüzek,
az ember, ki magot vetett, gőgös
és arat,
a Tisza fennen forgatja a malom kerekét,
síma a víz
alkonyat fülik, lila zivatar,
a molnár csak ül, néz és pipázgat,
az asszony karja meztelen,
dagaszt,
fiak éhes száját érzi mellein
és mosolyog,
szakajtja, altatja kenyerét;
nyögvén ágyán
nem hiába szült im gyermeket,
most boldog,
Úrangyalát kondítván a harang
kenyér terül az asztalon,
mindenki szivében éhség
és áhítat,
az ember, ki magot vetett
kezébe veszi,
elméláz egy pillanatig,
azután megszegi.