Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 12. szám
Ádáz meleg ömlött a falura. Aki csak tehette, a patakra menekült. Már sokan hűsöltek és még többen jöttek. A túlsó parton négy fiú vágtatott a kabinok felé s mögöttük kényesen lépkedett két asszony, a napernyők védő sátra alatt. Időnkint kimérten biccentettek egyet, fogadták a köszöntéseket.
- Nézd, ez a feketesapkás az, - lökte meg a patikusné a doktorné könyökét és lopva a vízre mutatott, ahol egy nyúlánk szőke nő mellett a vendéglősné mártogatta őszinte kövérségét.
Arra villant a doktorné szeme s elkapta hirtelen.
- Gyorsan, gyerekek, egy-kettő, ne várassatok soká a napon - siettette fiait. Égette a ruha, a levegő, minden.
- Gyere be hozzám vetkőzni - hívta a patikusné -, minek várnál rájuk, megfájdul a fejed a melegtől. - S míg a lakattal vesződött, közben újra a szőkét nézte: - Bécsi asszony - súgta a doktornénak.
- Te, ez igazán szép. Ennek húzathatták.
- De hogy a te urad mindjárt mindent megszagol. Csak az este érkezett és ő már tudta.
Kis, gúnyos mosoly szaladt át a doktorné arcán:
- A te urad is ott volt.
- Ott, mert a doktor bejött érte.
- Kedvesem, az egyik tizenkilenc, a másik egy híjján húsz - és beléptek a kabinba, olyan egyetértéssel, mintha nem is ők szurkálták volna az elébb egymást.
Kint, az innenső parton is buzgón vetkőztek. Itt csak egyszerűen, kabinok nélkül, a szabad ég alatt. Még fa, vagy bokor sem akadt, ami rejtse őket. A mészárosné bőráncú szoknyája alá huzkodta már a fürdőbugyogót s a bokáig érő ing vállát jártas kézzel gombolgatta a fürdőruha felső része alatt. Vetkezett, öltözött egyszerre, mégsem láttatott semmit rengő kövérségéből.
Mind így. Beletanultak már, megszokták. Nem röstelte az sem, aki csinálta, az sem, aki látta.
És egyre jöttek még. Végignéztek a vízen, köszöngettek - kinek, hogy - és vetkőzéshez láttak. A fűszeresné is átvedlett már. Utoljára a cipőjét rugta le s kerek gumijával huzkodta le harisnyáját vaskos lábairól. Ott állt kövéren, könyékig érő ujjal, vádlit verő bugyogóban.
Tán húszéves is megvolt ez a ruha. De jó még, nem égette el a nap, jó erős vitorlavászon. Legföljebb, hogy évről-évre egy-egy tenyérnyit bővít rajta, mutatják is az elevenebb sávok. Ide ez is jó. Mások is csak ilyenben fürdenek. Az egy doktorné, meg patikusné páváskodik taftban.
Odébb a parasztasszonyok meg éppen szoknyában-rékliben fürödnek, sárga kendőkkel hátrakötött konttyal. Olyan is van, aki egy szál ingben fürdik. A legénykék meg kékfestő kötényt kanyarítanak az ágyékuk köré s úgyis jó nekik a vizet csapkodni s bukdácsolni a szétporzó babokban.
S tán a fűszeres szégyelli, hogy gatyából kurtították a fürdőnadrágját? Sárgára marta már a nap és meg sem látszik rajta, hogy valaha fehér volt. Itt minden póz nélkül való. Ahogy jólesik, ahogy egyszerűbb. Úsznak tanulatlan tempókkal, rúgnak, kapálóznak, frecskelik a vizet. S aki ennyit sem tud, összefogózkodva mártogatózik nyakig le, derékig föl, az is jó mulatság. S aki öreg hozzá, csak tenyérrel csurgatja kopasz koponyájára, vagy tertyedt mellére a hűsítő vizet. A gyereknép viháncolva vágtat az agyagos parton, nagyokat csusszannak, sikogatva kergetőznek, ugrálnak a vízbe, alányomják egymást, újból ki a partra csepegő tagokkal, szembelógó hajjal, prüszkölve, köpködve, itt minden szabad. Akinek nem tetszik, keressen jobb helyet.
A fűszeresék csak áztatják elkínzott lábukat. Nem okos dolog ilyen nagy melegből hirtelen menni a hidegbe. Kóstolgatják.
- Csak befelé, szomszédasszony, mit fél tőle, jobb hamar átesni! - nevet feléjük a vendéglősné s arra indulva, széles hullámokat ver. - Mi már régen kijöttünk a vendégemmel.
- Ó vendége is van? - és ünnepibb lett a fűszeresné mosolya. Mikor érkezett?
- Gestern Abend - dalolja a vendég lágyan.
- Nem beszél magyarul? Kár.
- Azért megérti. Bécsi asszony. Az ő ura is vendéglős és járnak hozzájuk magyarok. Barátnőm. Tudja, akinél tavaly voltam. Azóta ígérgeti, hogy jön, jön, az este meg is jött, de csak egy napra akar maradni. Abból ugyan semmi se lesz. Érdemes ide ilyen rövid időre jönni? Itt ez a jó víz, pénzbe sem kerül, ki kell használni. Nem igaz?
- Jakob Bedő, - mutatkozik be a fűszeres. - Wie gefällt es ihnen bei uns? - és észre sem veszi, hogy a hűs víz már a szőrös mellét nyalogatja.
- Sehr hübsch, ja, wirklich - és nevetgél.
A fűszeresné német tudománya nem több, mint a bécsi asszony magyarja. Érti, érti, de beszélni nem igen mer. Egy-két szó az egész. Magyar vidékről került az urához, ahol maguk voltak a faluban zsidók, mindég magyar szót hallott csak. Most szeretne ő is valami kellemeset mondani a vendégnek, de hiába kínozza agyát, csak egy mosoly lesz belőle.
- Nagyon szép, - mondja végre a vendéglősnének.
- És milyen fess. Nem hízott az el egy csöppet sem. Ki mondaná meg, hogy egyidősek vagyunk? - Hirtelen eszébe jut valami, szemével a kabinok felé vág és halkítja a hangját. - Látta volna az este a doktor urat!... Bejöttek a gyógyszerész urral, mi éppen vacsoráztunk, az uram, a vendégem, meg én. Mindjárt odajöttek az asztalunkhoz. Még cigányt is hozattak később.
- Akkor azt hallottuk... - húzza az érdeklődés a fűszeresnét is a vízbe. - Mondtam is az uramnak: te Jakab, odaát a Csillagban ugyancsak mulat valaki.
- Az. De még hogy. Gondolhatja, még én is táncoltam. Gréte fáradt volt az úttól, de az istennek se hagyták lefeküdni. És megígértették, hogy kijövünk fürödni, csudálom is, hogy még nincsenek kint. Ojjé, már üti a felet és délre otthon kell lennem. Gréte!... - kiált a bécsi asszony felé, aki már kissé eltávolodott a fűszeressel. - Ich hab schon ká Zeit!...
- Ugyan ne menjen még - marasztalja a fűszeresné, mert érzi, hogy még valamit hallhat. - Mi is maradunk még.
- Könnyű maguknak! Ott a Róza kisasszony, de az én uram mérges, ha a tálalásnál nem vagyok ott. És vendég lesz délre, két vigéc már bemondta magát. - Már kapaszkodik is ki a partra, szuszogva, kövéren, csöpögőn. - De ha hazakísérnék a vendégemet, ő még maradhatna.
- Szívesen, nagyon szívesen.
- Gréte!... - kiált vissza a vízbe, csipőre támasztott kézzel s a másikkal ellenzőt formálva a szeme elé - du kannst noch bleiben. Die Bedőischen werden dich nach Hause bringen.
- Schön... - mosolyog vissza a bécsi asszony és ugyanavval a mosollyal inti maga után a fűszerest. - Gehen wir zurück, soll die Arme nicht allein bleiben.
A fűszeresné csakugyan nagyon szerencsétlenül állt a vízben. Hogy a vendéglősné öltözni kezdett, háttal fordult és ő egyszerre magára maradt. Nem volt senki, akihez szóljon. A mészárosnéval sehogysem voltak. A doktornét már elébb üdvözölte merev biccentéssel. Csak nézte arcára fagyott mosollyal a közeledőket és mellén keresztbe font kézzel mártogatta magát.
Valamit már kellene neki is szólni a bécsi asszonyhoz. Már éppen a vizet akarta dicsérni, mikor észrevette a doktor legényes lépteit a tulsó parton. A patikus mögötte szaporázott. Bizalmas integetéssel sietett felhívni a bécsi asszony figyelmét:
- Herr Doktor, Herr Apothek...
- Der Herr Doktor und der Herr Apotheker, - javította ki az ura.
- Úgyis megérti, - borult el hirtelen az iménti elégedettség a fűszeresné arcán. Egyszerre megharagudott az urára is, meg a bécsi asszonyra is. Igaz is. Mit szégyenit itt rá előtte!... Nem tud németül, hát nem tud. Az tán tud magyarul?...
Mérgében elfordult s a túlsó partot nézte. Észre sem vette elébb, hogy már a lódoktor is kint van. Ott áll a doktorné és patikusné között s körülöttük nyüzsög a doktorék négy fia. Hogy micsoda hancurozást csapnak s az anyjuk csak beszélget és rájuk sem hederít, akár a vízbe is ölhetnék egymást.
- Dönci bácsi! vigyázzon!... - kiált a legnagyobb s a másik már a hátára mászik. Úgy cicáznak vele, mintha gyerek volna. Az meg csak neveti, lespricceli őket s úgy rázza le a hátáról mint kutya a vizet. Most az apjuk elé futnak, de az félreugrik s rájuk ripakodik:
- Elmentek innen?... össze akarjátok kenni a ruhámat?... - kullognak is vissza. Nem is csoda, ha félti a fehér parádét, jól nézne ki ezektől az agyaggal, sárral összecsatakolt kölykektől.
A doktor csak éppen hogy köszön az asszonyoknak s odaveti a kérdést.
- Régen kint vannak? - s választ sem vár, már megy egyenesen a bécsi asszony felé és illeg a parton. Pálcájával a lábát verdesi és kellemkedik érthetetlen nyelven.
A bécsi asszony nevetése végig csengetyűzött a vizen, maga után vonva minden pillantást. Észre sem vette a figyelő szemeket. Karcsu nyakán kedvesen billent félre szőke feje s ahogy beszéd közben gázolt a part felé, egyre jobban kiemelkedett a vízből sudár alakja. Eddig csak a két meztelen karja látszott, most izmos mellén, csipőjén feszült a trikó.
- Te jó isten! - szörnyűködött magában a fűszeresné - micsoda szemérmetlenség!... - Hallott már a trikóról, de hogy egy asszony így emberek elé merjen menni, most látta először. Tekintete végigfutott a maga takargató ruháján s szinte belezavarodott a szégyenkezésbe. Akármilyen furcsának találta is, magát szégyelte, Csak most eszmélt az ósdi szabásra, a hosszú, bő ujjas. szűkkivágású, fakult holmira - pedig el sem merte magát trikóban képzelni.
Ennyi meztelenség!... még ha divat is!... Már bánta, hogy elvállalta a hazakisérést. Evvel menjen végig a falun? Milyen divatos lehet a ruhája, ha a fürdőruhája ilyen?... És az övé majd hogy néz ki mellette?...
Bosszankodott, botránkozott és nem tudta levenni róluk a szemét. Csak nézte, hogy beszélgetnek s közben a doktornét, hogy látja-e? De az csak nevetgélt az állatorvossal, meg a patikusnéval, mintha azok ott sem volnának. Hogy képes ezt tűrni?... Jött, hogy odamenjen és felnyissa a szemét. Pedig hát ők nem voltak beszédes viszonyban. Csak nagy ritkán ment a doktorné a boltba, leginkább a fiait szalasztotta át, vagy a cselédlányt. Az utcán, ha köszöntötték egymást, igazság szerint ő köszönt s a doktorné fogadta.
Most szörnyen érdekelte a doktorék dolga. Hogy ezek az urak milyen furcsán élnek. Ha nem tudná, gondolná-e, hogy amaz a felesége s ezt csak tegnap este látta legelőször? Na, ha az ő ura csinálná igy?...
- Hát te? - fordult a figyelme hirtelen az ura felé - mért nem úszkálsz? - Maga nem tudott, annál büszkébb volt az ura úszására. Szerette elnézni, amint fújva, prüszkölve, pirosan, felduzzadt arccal lökdöste magát előre.
A fűszeres zavartan pislogott. Észrevette volna, hogy a másikat lesi? Hogy várja a beszédük végét s menne megint vele kissé odébb?
- Dehogynem úszok, - mondta buzgón és ellendítette magát a fenéktől.
- Hát hazakísérik, úgy-e? - indult a vendéglősné.
- Szívesen, - ismételte a fűszeresné már meggyőződés nélkül.
- Wiedersehn!... - lengette a bécsi asszony búcsúzásra csepegő karját és fehér húsa világított a napfényben. Szép volt így, emelt karral, kinyúlva, fekete trikóban, fekete sapkában, még fehérebb, még szőkébb.
Nehezen is hagyta ott a doktor. De a patikus már kijött a kabinból s az asszonyokkal trécselt. Ment ő is vetkőzni.
- So hübsch ist hier. Wirklich, - lendült széles tempóval a fűszeresnéhez a bécsi asszony.
- Ja - és nagyot hallgattak. Csak mosolygott, mind a kettő céltalan.
- Wollen Sie schwimmen? - tért vissza a fűszeres, de az asszony nem ment:
- Aber nein. Bleiben wir lieber hier.
Alig beszéltek. A fűszeres próbálgatta, ide egy német szó, oda egy magyar, összefogni őket. Kurta, fanyalgó válaszokat kapott. Nem ment. A felesége merev arccal nézett el a híd felé, a bécsi asszony meg lopva a kabint leste. Unatkozott. Csak álltak és a forró nap tűzött a fejükre. Megmerített tenyérrel csurgatta a vizet sapkájára a bécsi asszony, de a fűszeresnének a napot is csak tűrni kellett.
- Also, gehen wir - gázolt közelükbe a doktor és a patikus.
A fűszeres pult mögötti udvariassággal hajlongott, de a felesége köszönésén kiütközött a sértődöttség. Éppen csak hogy visszaköszöntek, már vitték is a bécsi asszonyt. Közrefogva, a víz ellen.
- Oben bei der Mühle... - hallotta még a füszeresné s már csak a szőke fej forgását láthatta, amint jobbra, balra hintette mosolyát. S a nevetése hallott. Egyideig néztek utánuk, de hogy észrevette, hogy a doktorné is látja őt, rejtette volna a kiváncsiságát. Megint mártogatózott.
- Add csak a kezedet - fogta meg az uráét és kettesben buktak alá. Máskor ez jó mulatság volt, nevettek is hozzá, még locsolkodtak is, goromba, nagy hullámok sem vették el a kedvüket, csöpöghetett a haj, majd megszárad. De most semmi sem ízlett. Megint csak tétlenkedtek s a malom felé nézett az asszony:
- Ezek jól elmennek.
- Igen.
Hallgattak.
- Harangoztak már? - szólalt meg újból Bedőné.
- Lehet. Nem hallottam.
- Akkor jó lesz menni.
- És a bécsi asszony?
- Mikor érnek még azok vissza. Nem vagyok a dajkája.
- De a Csillagnénak megígérted.
- Tudhattam én, hogy majd gavallért fog?
Még vártak egy kicsit, de azok nem jöttek. A kanyarodó régen elnyelte őket, sehol senki.
- Én nem várok tovább, gyere.
- Csak öltözz föl elébb.
Igaz. Egy lepedőjük van. Az asszony kimászott, hátára terítette a foldozott, durva csalánvásznat és húzogatta lefelé a csurgó ruhát. Kicsit megtapogatta hátát, karját, lábszárát s már öltözött is a lepedő leple alatt. Dülöngőzve tépkedte föl lábára a harisnyát, de könnyen beletalált a kijárt cipőbe. Sietett, hogy az ura is minél előbb végezzen magával.
Most a fűszeres sem bánta, hogy nincs a közelben a bécsi asszony. Legalább nem látja, ahogy magára szedi a hetes fehérneműt. Bosszantotta a gyűrött ing, az otrombán stoppolt harisnya és a durva cipők.
- Estére frisset veszek - gondolta - csak eresszen az asszony, átnéznék a Csillagba egy sörre.
Ez motoszkált a fejében hazamenet is. Elmaradozva baktatott a felesége után, lomhán, lúdtalpasan lépkedve a forrón tűző napon. Újból megizzadtak. A bolt csengője riasztón csendült s áporodott, de hűs levegő ömlött velük szembe.
Róza orra lógott a késés miatt. Össze is pörölt a két testvér. Róza az apadt vénleány, morcosan csapta az asztalra a tálat s csak úgy a szék sarkán ülve, mintha köze se lenne a más kettőhöz, kanalazott. Szótlanul ettek, mindegyik a mérgén rágódott.
A lány, hogy neki csak a munka, az egész ház mocska, moshat, surolhat, főzhet, mosogathat s még a boltot is a nyakába varrják. A férfi, hogy haza kellett jönni s nem várhatta meg, amíg a bécsi asszony kijön a vízből. Az asszony, hogy lám, neki a doktor alig is köszön, ez meg csak jön s máris a nyomába veti magát. Némelyik asszony, az isten tudja miért, minden férfit meg tud bolondítani.
Hamar végeztek a kurta ebéddel. Már szunyókált Bedő, mikor az asszony az üzlet ajtaján át meglátta a doktorékat jönni. Elől a négy fiú, utánuk a két asszony az állatorvossal s jól mögöttük, nem összetartozón, a doktor és patikus közt a bécsi asszony. Látszott, hogy a feleségek tudomást sem vesznek róla.
Kurtára nyírt haja apró gyűrűkben röpködött az arca körül. Csak így, fürdősapka nélkül látszott, milyen nagyon szőke. Termetét a trikó sem titkolta, de hogy a szoknyája!... Rövid volt, na. És milyen lábakon járt! Karcsú, formás és ringva lépkedett.
- Mit szólsz, ez a bécsi asszony még csak most jön - kiáltott be az urának, hogy az felriadt.
- Egyedül?... és te megígérted a Csillagnénak...
- Szépen egyedül. Nézd csak meg, milyen egyedül megy szegény. Bedő kapott a híváson. De mire föltápászkodott és kiért a szobából, már elhaladtak és ki kellett lépnie az utcára. Megérte a fáradtságot. Mire a vendéglő elé értek, a másik két asszony már a patika előtt búcsúzott s a patikusné úgy ment be az ajtón, hogy vissza sem nézett az urára. A doktorné az állatorvossal ment tovább és ezek még egyre beszélgettek.
- Na, mit szólsz hozzá? - kérdezte Bedőné, de valamit láthatott az urán, mert az igazság diadalma egyszerre elkedvetlenedett az arcán. - Mit állsz ott a napon kalap nélkül?... Mit ereszted be a meleget?...
- Csinos asszony... gusztusos... - mondta volna a fűszeres, ha meri. Így szótfogadón visszafordult, betette az ajtót, még morgott is hozzá: - Ezért költöttél föl?...
Ez jól esett az asszonynak. Mióta kimentek fürdeni, ez volt az első kellemes perce. Milyen szerencse is, ha az embernek ilyen tisztességes ura van. Ez még tán akkor sem látna, ha felnyitnák a szemét. Most sem azt vette észre, amit észre vehetett volna... Megint megélénkült:
- Láttad? mint egy szélkakas! - és esetlenül utánozta - jobbra forog, balra forog, azt sem tudja, melyikhez legyen kedvesebb. Jóféle lehet.
- Azt nem lehet tudni - ment vissza kedvetlenül a lakószobába a fűszeres.
- Nem ám - beszélt utána az asszony. - Láttál már te engem így viselkedni? Nahát. Tisztességes asszony az aki az első látásra így tud kedveskedni? Hiszen veled is rögtön odébb ment a vízben, csak hogy egyedül lehessen. Az ilyennek mindegy, hogy kicsoda, ma ez, holnap az, láthattad, ahogy megjött a doktor, egyszerre az kellett. Úgy-e, akkor már nem akart veled úszni? várta, hogy azok jöjjenek. - Diadalmas hangon kezdte s a végén bosszús lett. Szinte ő érezte sértve magát, hogy a bécsi asszony az urát otthagyta.
Bosszús lett Bedő is. Mit emlegeti föl a kudarcát?... És mit méri magát a bécsi asszonyhoz?... Egy ilyen elhízott mer arról beszélni?...
Eddig észre sem vette, hogy mellette lassan-lassan hogyan elformátlanodott. Jóhúsú, jóképű, gusztusos nőnek tartotta, de a bécsi mellett?... S hogy ő nem viselkedett úgy... Csak próbálta volna!... Különben is, mi az, hogy: úgy viselkedik? . . Kedves. Semmi egyéb. Kedves. Egy ilyen szép asszony bátran lehet kedves. Jobb volna, ha nem a doktorhoz... az is milyen szemérmetlenül csinálja. Ott a felesége, mások is látják, mégis, mintha magukban volnának... Hiszen nem csoda, hogy olyan biztos a dolgában, frissen borotválva, frissen mosott. vasalt porcellán ruhában... ha ő úgy kifenné magát!...
Tudta Bedő, hogy nem valami daliás férfi, a doktor mellett meg ugyan kicsi legény, el is ment a kedve az esti sörözéstől. Mi a csudának menjen át?... Hiszen a doktor egészen biztosan ott lesz s őt akkor meg sem látja a bécsi asszony, nemhogy kedves lenne. A doktor mellett neki nem lehet reménye. Még ha a doktor nem volna ott?... ha most, amíg a doktorék ebédelnek...
Egyszerre megpendült. Miért ne nézhetne át most?... Bemegy feketére, leül, rendel, aztán úgy tesz, mintha akkor venné észre őket, odamegy köszönni, hellyel kínálják... Kitünő gondolat. De így nem mehet át. Meg kell borotválkozni, át kell öltözni és tiszta inget venni.
De mit mondjon a feleségének, hová keszülődik? Mit mondhatna, mikor máskor nyugodtan végigmegy a falun lisztes, foltos, kopott ruhájában, csámpás cipőjében? Mit találjon most ki?
Bánta is ő eddig, hogy a parasztok hogyan látják:
- Nem vehetek föl frakkot a boltba. Munkához az ember nem vesz
Közben lassan készülődött a borotválkozáshoz. Lábújjhegyen hozta be a vizet s úgy sötétben szappanozta az arcát. Még ritkára sem merte igazítani a zsalut, nehogy a zörgéssel fölkeltse az asszony figyelmét. De a borotvát meg kellett fenni. Óvatosan huzogatta le-föl a szíjon.
- Te... mit csinálsz te ott bent? - nézett be a felesége harcrakészen.
- Semmit. Gondoltam, most ráérek, megborotválkozom.
- Csütörtökön?... - ámult el a szokatlan dolgon.
- Nagyon kinőtt.
- Egyszerre kinőtt? Máskor még szombatra is lusta vagy rendbeszedni magad?... készülsz te valahová?
- Én?... nem tudnám, hová készülnék, - vágta el maga előtt a kivezető útat és most már dühösen fente tovább a beretvát. Minden lendülettel önmagát pofozta: - Te marha... jobban már el sem ronthattad volna... nem tudtad azt mondani, hogy dolgod van a faluban?... te állat, te... most aztán állj elő, hogy el akarsz menni... van tenálad nagyobb ökör? hogy fogsz öltözködni?...
Egyszerre, mintha megdermedt volna a keze, megállt a fenésben. Arca sunyi ráncokba szaladt a jókedvtől. Csücsörödött a szája, szinte füttyentett is: hű, micsoda ötlet!... hogy ez elébb nem jutott az eszébe.
- Te, - szólt ki a feleségére közönyösre fékezett hangon, - neked jó volna átmenni a Csillagba.
- Nekem?... A Csillagba?... Minek mennék én a Csillagba?
- Beszéld ki valahogy, hogy mért nem vártuk meg a bécsi asszonyt. Még majd megaprehendálnak. Minek az nekünk?
- Mondd már. Aprehendáljon meg. Amilyen jóban eddig voltunk...
- Mégis csak jó kuncsaft.
- Attól még jó kuncsaft marad. Hol kap ilyen árut?
- Hát ne menj át. Tudod mit, ne menj.
Bedőné érezte, hogy az urának igaza van, ment is volna, ha a ruhára nem gondol. De a bécsi asszony olyan nagyon divatos és ő, van négy éve, nem varratott újat. Csak kérette magát, de most, hogy az ura ráhagyta, egyszerre hajlandóságot érzett a magyarázkodásra.
- Hát ha gondolod... - s már meg is lazította a zsalut, már tárta is a szekrényt. Választéka nem volt, az egy sötétkék. A többi még régibb s csak ház körül való. Lassan vetkezett is. Ahogy kigombolta s leeresztette a ruháját a földre és lehajolt, ingválla lecsuszott s fél melle tésztásan löttyedt ki a kivágáson.
Bedő a bécsi asszony kemény kis mellére gondolt és elkapta a szemét.
A ruha ósdi volt, most látta csak Bedőné, hogy közben a bécsi asszonyét is látta. Kedvetlenül nézegette a képnyi tükörben s hátra hajolva a hosszát vizsgálta:
- Na, az még megjárja - gondolta és eszébe jutott, hogy legutóbb, mikor a varrónő a boltban járt, egy szagosszappanért felhajtott belőle. Mégsem érezte benne otthonosan magát. A ritkán viselt ruhák ünnepélyességével merevítette és nem tudott a két kezével mit kezdeni. Tanácstalan lógatta és huzkodta a ruhát, fente az oldalát tenyerével, az övet igazgatta. De hogy a sárga-piros horgolt kendőt is a hátára kanyarította, egyszerre kibékült a helyzettel. Volt már mit fogdosni, igazgatni, széttárni, összevonni s a ruhára is valami élénkség terült. Most már szívesen ment.
- Meleged lesz - szólt utána az ura.
- Te csak ne izzadj helyettem, - borult el újból, hogy kifogást hallott.
Alig csendült utána a boltajtó, a fűszeres is sietni kezdett. Hányta le magáról a ruhát, kapkodta ki a szekrényből a tisztát, sietve huzkodta s már gyűrte is a szennyest a többi közé. Kapkodott a keze, akárcsak evésnél a szája a falatok után. Ugyancsak sürgős volt. Hamar kefélkőzött. Gyérülő haját a kopaszán keresztül, válláról a korpát, port a nadrágjáról s bőven nyálazva, a kabátról néhány régi pecsétet is. Mégegyszer a haját, mégegyszer a tükörbe nézni, még a gombokon igazgatott és kész.
- Róza fiam, - kedveskedett ki a konyhába, - Róza fiam, ügyelj a boltra. Egy kis dolgom akadt és Szerának is a Csillagba kellett menni.
- De jó sorotok van!... - pattogott Rózában még a déli méreg. - Délelőtt fürödni, délután lófrálni, jól megy nektek. Szeretném tudni, mit csinálnátok, ha én felfordulnék? Most: Róza fiam... mi? mert köllök. Máskor a vénboszorkány vagyok. Mert az isten is csak arra teremtett, hogy a barmotok legyek. Dolgozni, dolgozni rogyásig, ti meg urizáltok. Fürödni kell nekik, meg sétálni menni!...
Jó lett volna rámordulni, de magára haragítani mégsem.
- Mindjárt jövök, Róza fiam. Estig úgy sincs itt dolog. - És kisurrant a fülledt boltból a tikkadt levegőre. Az elébb még rabsága fojtotta, most a szabadsága. Hogyan használja ki? Hogy nem lesz feltűnő?...
- Csak menjetek - morgott utána Róza s kárpótlásul a prominclis üvegbe markolt. Teletömte száját, szopogatta, rágta, ropogtatta, csemcsegett és mérge is elolvadt. - Csak menjetek, - gondolta kárörömmel és újabb búfelejtőt tömött a szájába. Így szokta vámolni ha egyedül hagyták. Lúgtól lyukacsos ujjait hozzáfente csípőtlen oldalához s ment vissza a teknő mellé.
*
A Csillag-vendéglő ajtajában sokáig állt kísérőivel a bécsi asszony. A másik kettő már régen hazaért, az állatorvos is visszafelé tartott és zavartan köszönt.
Tulajdonképpen nem volt bemutatva, de ha már a barátaival van?... Meg valahogy hálát is érzett iránta. A doktorné már régen nem volt hozzá ilyen kedves, mint a mai napon és érezte, hogy neki köszönheti. Ha a doktor egész fürdés alatt nem evvel törődik, búcsúzásnál ő sem szorította volna meg a kezét. És feketére hívta. Máskor is ment, de ma hívta. Pedig az ura biztosan a Csillagba megy... Vagy talán éppen azért.
A bécsi asszony utána nézett, de a doktor nevetve elébe állt:
- Lieber schauen Sie mich...
Ezen nevetni kellett. Már tizedszer nyújtotta búcsúzóra a kezét s a doktor tizedszer ejtette rabul. Kötődve szorongatta és lehúzta a lépcsőről. Visszaszökkent csiklandó nevetéssel és élvezte a hódítást.
- Was ist?... - szólt ki a vendéglősné kicsit neheztelve, - aber komm doch Gréte, alles wird kalt - és a férfiakhoz: - Lesz máma szerencsénk?
- Már áztathatják is a subikszos kefét, jövünk feketére, - felelte nagy hangon a doktor és meglengetve fehér, tengernagyi sapkáját, végre elköszöntek. Mind a ketten kihúzták magukat és kakasléptekkel mentek hazafelé.
Az asszonyok egy pillantást vetettek utánuk és beperdültek a vendéglő ajtaján. Már üres volt az étterem, a vigécek elmentek, magukban ültek le a söntés melletti sarokban.
A vendéglős igen kínálgatott:
- Dass können Sie kosten - töltött sört, bőségesen szedett, halomra rakta tányérán az ételt s egy-egy jó falatot a bécsi asszony tányérára is tett.
A két asszony élénken beszélt. A vendéglősné mindent tudni akart, mi volt a fürdésnél, hogy ő eljött, ki? mit? hogyan csinált? mit beszélt? és kivel? A bécsi asszony nevetgélve felelt. Közben jó étvággyal evett, teli szájjal, egészséges falatokat. Villogó fehér fogai mohón rágtak. Alaposan megéhezett.
Még nagyban ettek, mikor a fűszeresné belépett. Beigazított arccal, elrendezett mosollyal, édeskés tekintettel:
- Úgy látom, rosszkor jöttem. Jó étvágyat kívánok.
De kiderült, hogy éppen jókor. A vendéglősné a rétesért ment, őt is kínálta, enni kellett. Szerénykedve, az asztal sarkán vagdosta, csaknem lefordította a tányért.
- Úgy röstellem, - kezdte, - hogy elébb kellett eljönnünk, de a kedves vendége olyan messzire ment, nem tudtuk visszavárni.
- Ja, wirklich, wir sind schön weit geschwommen - kacarászott.
A fűszeresné szabadkozott, de azért még egy rétest vállalt. Nagyon kedves szeretett volna lenni:
- Azt hiszem, a doktor úrnak nagyon tetszik - vágott a szemével a bécsi asszony felé.
- Csudálja? - nevetett a vendéglősné és belemerült a régi pletykák fölfrissitésébe. - Csak különb a molnárék lányánál?... meg hallott biztosan arról a komlósi menyecskéről is, akit injekcióra járatott magához. A bérlőnével is volt dolga. Kivel nem? Ez egy olyan ember. Ennek mindég kell valaki,
- Szegény felesége.
- Sose sajnálja. Neki is akad, aki vígasztalja. A plébános úr -
- Mondja már, szomszédasszony, volt valami köztük?
- Volt-e, nem volt-e, azt éppen nem tudom, de hogy beszéltek, annyi szent. Meg az is biztos, hogy akkor minden nap el tudott menni a hajnali misére, most bezzeg hét előtt nem kel föl. Hát én nem mondok semmit, de maga gondolhat, amit akar.
- Die Frau Doktor? - húzta közelebb a székét a bécsi asszony is.
- És most? csak nem a lódoktor? - de erre már nem kaphatott választ a fűszeresné kíváncsisága, mert nyílt az ajtó és belépett az ura.
- Gondoltam mindjárt, hogy még itt kaplak - akadozott, pedig könnyed szeretett volna lenni. Sorra köszöngetett, félszegen kezelt s a szomszéd asztaltól átemelt egy széket a bécsi asszony mellé. Rápillantott a feleségére, hogy nézi-e, hová ül és magyarázkodott még. - Elszaladtam a Móric bácsihoz, mert azt izente, beszéde van velem és gondoltam, megnézlek, itt vagy-e még?
- Egyszer én is kimozdulhatok - sértődött meg a fűszeresné és összehúzott szemmel mustrálta az urát. A tisztát rögtön észrevette s az ünneplő ruhát is és tudta, hogy nem a Móric bácsi miatt. De valahogy most nem is bánta. Még örült is neki. Mit lássa ez az asszony piszkosan? Csak az boszantotta, hogy megszakadt a jól indult beszélgetés. Most nem bánta volna, ha a bécsi asszony jobban lefoglalja s közben tovább kérdezhetné a vendéglősnét. De az hirtelen a homlokára ütött:
- Jesszusom! a feketét meg majd elfelejtettem, - fölugrott és rengő csípőit sietve vitte a konyha felé.
A vendéglős szundikált. Már régebben elnyomta az álom s az egyhangú kerepelésben jóízűn hortyogott. A fűszeresné most már magára maradt. Hullattak neki is morzsát a beszédből, de az nem volt az igazi.
Megint nem találta a helyét, megint sok baja volt a kendőjével. Melege is volt s a legyek zümmögése, az idegen beszéd unalma, a nehéz söntésszag, a horkolás mellette, csaknem elaltatta. Meg-megfordult előtte a világ, kicsit biccent kövér nyakán nagykontyos feje, de sűrű pislogással éberre erőltette tekintetét. Egy kicsit figyelt és megint elúszott minden a szeme elől. Küzdött még, de a bambuló mosoly mindegyre visszatért arcára. S a vendéglősné csak nem jött.
*
Mikor a bécsi asszonytól elköszöntek, a két férfi egyszerre sietni kezdett. A doktor csak megszokásból, de a patikus lépteit a félsz gyorsította. Megint rákezdi majd az asszony. És ő megint a doktorra fog mindent. Ahogy szokta.
Ezt forgatta már a fejében akkor is mikor közös ostromra indultak. Ettől csendesedett el a szava, hogy csak a doktor hangját lehetett hallani. Ő csak nézett, mély, szédült pillantással, ahogy szokta. A doktor csak hadd galoppozzon előre, csak beszéltessen magáról, ő majd szépen, lassan, suttyomban, ahogy szokta.
Bevált ez a módszer mindig. Ismeri már a nőket. Ezért húzatta az este is, szórta a pénzt a cigányra, borra. Felfigyelnek a nők a pénz útjára, ahogy teli kézből könnyen hullik. S hogy mégis a doktor táncolt vele?... ez is hozzátartozik a hadműveletekhez. Mindenki azt hiszi, csak strómannak van ott s a doktort pletykálják.
Most majd jön a második lépés: fínom parfőm, szappan, púder, krémek - ahogy szokta. Ez is elvégzi a magáét. Az asszony mind egyforma. Egy kis suttogás még, szép szó, titkos pillantások, kézszorítás - és kész. Csak mosolygott magában a doktor erőlködésén:
- Strapálhatod magad, öregem, - gondolta elégedetten, - csak nekem vesződsz. Úgy lesz megint, mint a molnáréknál, meg a bérlőnével. Téged pletykál a falu és én ülök a nyeregben. Marha vagy te, pajtás...
A doktor sem gondolt sokkal hízelgőbbet a barátjáról:
- Igazi mulya fráter. Csak meregeti a szemét, alig szól, azt hiszi, ha a pénzt szórja előttük, meg azokat a patikai vacakokat küldi, mindjárt a karjába szédülnek. Ismerni kell a nőket. Minden asszony szereti látni, hogy tetszik, örül a hódításnak s maga is behódol... Ez csak jár mellettem s az istennek sem tanul. Pedig láthatná, hogy biztos a módszerem. Igazi mulya fráter...
Amikor a patika előtt kezet szorítottak, őszintén sajnálták egymást.
- Bejössz majd feketére? - intett fejével a doktor a Csillag felé.
- Hát persze, hogy persze, - viccelt a patikus, pedig semmi kedve sem volt hozzá, a közeli viharra gondolt. Tovább nem is vesztegette az időt, sietve belépett.
*
A doktor, alig hogy bekapta az ebédet, bekopogott a patika ablakán. Belülről az asszony hangja hallatszott. Lenyomta a kilincset és beszólt:
- Mi lesz, pajtás?... Megyünk? - s hogy nem kapott választ, egészen belépett. - Tessék már küldeni ezt az embert, elepedek egy kis kávé után.
- Mert maguknak már nem is jó az itthoni, azt a komisz kocsmait kell inni - fordította a doktorra haragját a patikusné. - Az ebéd összeposhad, az asszony várhat, csak az a fontos, hogy maguk mulassanak.
- Az hát. A teremtés koronája élvezze az életet.
- Az, a teremtés koronája!... majd mit mondtam, micsoda.
- Mondja ki, na, mondja, ha meri. Fogadok, hogy valami disznóság.
Erre már a patikusné is elnevette magát.
- Menjen már maga is. Maga is csak arra való, hogy a más urát rontsa.
- Arra hát, hogy magának legyen mit javítani. Mit csinálna, ha én nem volnék?... Na, gyere már, pajtás, nem látod, hogy útban vagy? Csókolom a kezét, jövünk mindjárt. Addig csinosítsa ki magát, mert udvarolni akarok. Tudja - és közel hajolt, kuncogva súgni valamit.
A patikusné nevetett is, duzzogott is és ellökte magától:
- Az is bolond, aki azt mondja, hogy maga nem az. - De már megbékélt. A kötődés helyrebillentette. Már jókedvűn nevetett, mikor kikísérte őket: - Aztán nehogy megint az este vesse magukat haza!... Én tudom istenem, el nem izenek, ha receptet hoznak, hanem kiadok egy jó csomó patkánymérget, akkor legalább lecsukják s megül egy helyben - mondta az urának s még intett is utánuk.
- Ezt ügyesen csináltad, pajtás - ismerte el a patikus.
- Érteni kell az asszonyhoz - felelte a doktor elégedetten.
A Csillagban még az álmosság terjengett. Ahogy beléptek, a konyha felől jött a vendéglősné:
- Éppen jókor tetszik jönni, - fogadta nagy hangon - ebben a pillanatban csurgott le a kávé. Már hozom is. - És szaladt vissza buzgón.
A vendéglős kialudta magát, a beszédre pislogva ébredt s a szája szélén kicsurrant nyálat sietve törülgette. Titkon megnyújtózott:
- Egy kis borocskát? - kérdezte kézdörzsölőn.
- Jöhet a tegnapi - rendelkezett a patikus és amint kezet csókolt, megint szépen nézett a bécsi asszonyra. A fűszereséket csak éppen hogy köszöntötte. Mégsem akart barátságtalan lenni, megkérdezte: - Hogy megy az üzlet Bedő úr?
- Köszönöm kérdését, gyógyszerész úr, megy, megy, mendegél. Ha nem csurran, csöppen. Nincs mit panaszkodni.
A fűszeresné sem akart kimaradni a beszélgetésből:
- Estefelé mindég megindul. Akkor jobban ráér a nép, jönnek - és az urára nézett. - Talán mennénk is már.
Bedőt zavarta az urak jelenléte, sietve felállt és búcsúzni kezdett. A doktorék még nem ültek le, mindenki álldogált. Bedőék elkezeltek és mégsem tudtak indulni. Érezték, hogy fölöslegesek, de topogtak még tehetetlenül.
- Hát maguk? már mennek? - hozta a két feketét a vendéglősné.
- Bizony, úgyis kicsit nagyon itt felejtettük magunkat. Köszönjük a szíves vendéglátást - kezelt zavarában mégegyszer a fűszeresné. - Legyen nekünk is szerencsénk. Remélem, áthozza a vendégét, szomszédasszony.
- Danke schön. Aber mein Mann kommt heute nach mir.
- Szó se róla, nem eresztjük, - hangoskodott a vendéglősné. - Úgy-e, doktor úr, itt kell neki maradni.
A bécsi asszony édesdeden nevetett és a doktorhoz fordult:
- Denken Sie nur, Herr Doktor. Mein Mann kann nicht ohne seine Weibi Leben. So was.
- Ein Mann ist kein Mann. Wir sind mehr. Und wir können auch nicht ohne Sie leben.
- Ide se jövök vissza estére - gondolta távoztában Bedő.
A doktor sem maradt adós. Csak jöjjön az a Manni, majd ő megmutatja neki, hogy kit vigyen haza, de meg ám. Innen pedig nem lehet elmenni. Ha ő egyszer nem engedi, hát nem is mehet el. Azt hiszi, az csak úgy megy, megbolondítani itt a férfiszíveket, elcsavarni a fejeket és adieu?... Hogyisne!... Elszedik a csomagját, rázárják az ajtót, felrobbantják a síneket, amit akar, de nem eresztik el.
A bécsi asszony búgva nevetett és nem lehetett tudni, hogy mit gondol. Csóválta a fejét, hamiskásan hunyorgott a szeme, meg is fenyegette a doktort, de kacagott. Úgy látszott, csak kéreti magát.
Kérték is eleget. A doktor egyik oldalról élénk és sok szóval, másikról a patikus esdeklő nézéssel. A vendéglős is leadta a véleményét töltögetés közben:
- Nem megy az úgy, mondtam én is, hogy csak megmutatja magát és mire gusztust csinál, már megy is. Igaz-e, doktor úr?
Megint nyílt az ajtó. Derült mosolyával, jóságos, rengő pocakjával a plébános jött be.
- Téged kereslek, doktor. Tudtam, hogy szépasszonynál talállak. Jó orrom van nekem. - Megállt az asztalnál. - Légy szíves bemutatni őnagyságának.
- Es freut mich sehr, - nyújtotta kezét a bécsi asszony, de a plébános kicsit lehűlt a német szótól. Azért csak letelepedett a patikus mellé és nézegette az asszonyt, miközben törülközött:
- Kutya meleg van kint, - és amíg töltött és ivott, összeállította fejében a mondókáját: - Gnädige Frau, kommen Morgen in Kirche. Ja?
- Morgen?... - nevetett vidáman. - Ojjé, wo werde ich schon Morgen sein!...
- Warum? In Kirche nicht kommen?
- Úgy-e, hogy nem mehet még el, plébános úr? - apellált a vendéglősné rá is. - Mondom én is neki, hogy nem eresztjük.
- Aber, lári-fári.
És előlről kezdődött megint az alkudozás, hogy de igen, de nem, de igen, de azértsem.
A plébános úr kövér lábaszárán nyugtatta a kezét és őszintén izzadt.
- Grosse Hitze, - mondta és előlről kezdte a törülközést. Telt arcán mindegyre végigszántott zsebkendője s a kopaszát is szárogatni kellett.
A vendéglősné még egyre beszélt:
- Dehogy hagyjuk elmenni. Az urak is olyan kedvesek, azt is meg kell becsülni. Nem igaz?
- Angyal kukorékol magából, Csillag néni! - koccintott a doktor és megint visszatért a suttogáshoz: - Aber ja... - jelentőségteljesen mondta a halk szókat és hipnotizáló szemmel. - Ex auf meinen Gedanken! - És fölhajtotta borát.
A bécsi asszony is kiitta és fölfordítva poharát, a doktor szemébe nevetett:
- Und was haben Sie gedacht? - és a többi megint suttogásba fulladt.
Fúrta a kíváncsiság a patikust, de jobban már nem figyelhetett. Egy-egy szót sikerült csak elfogni, feltűnően mégsem csinálhatta. A plébános úr is figyelt. Ha hallja, sem ért meg mindent, de így még jobban elnémította a hallgatózás. Titokban, mintha nem is vennék észre a forrósodó levegőt, mind arra lestek. Csak ez a játék érdekelte őket. Éppen a forma kedvéért szóltak egyet-egyet.
- Doktor úr kérem, - robbant be az ajtón a doktorék cselédlánya - tessék hazajönni, beteget hoztak.
A doktor sietve állt föl, de nem bosszúság nélkül:
- Ki bolond ilyenkor megbetegedni?
- Komlósról jöttek. A Peti Kovács gyereket hozták be. Eltörött a lába.
- Hű, a kiskésit, ezt már nem szeretem - vakarta a fejét. - Ott van még a Dönci úr? - Remélte, hogy ott van. Ha feketére ment, azok még most is beszélgetnek.
Senkisem mosolygott, hogy az állatorvost kérdi. Tudott dolog volt, hogy sokban segít neki. Érti az az emberi betegségeket is, az ilyesmit meg mindég csak együtt csinálják.
- Már be is vitte a rendelőbe.
- Mondd csak, hogy jövök már. - Sietve búcsúzott. - Auf Wiedersehn. Und Sie wissen schon... - a levegőbe emelte újját, hunyorított, közel hajolt. - Mondscheinpartie... - súgta a bécsi asszonynak és a patikust hívta: - Gyere te is. Hátha kell tőled valami. Már ment is sebesen, ahogy szokta.
- Hát rám nem lesz szükség? - indult a plébános is. Kurta német tudományával már nem mert maradni.
- Jaj, ne is tessék ilyet mondani. plébános úr kérem, - sápítozott a vendéglősné. - Csak nem lesz még odáig a szegény?...
- Maga is mindjárt a legrosszabbra gondol. Miért? Hát a pap csak temet? - És mégegyszer visszanézve a bécsi asszonyra, ment a többi után.
*
A törött lábbal sokáig bajlódtak. Este lett, mire végeztek vele. A vacsorát türelmetlenül ette végig a doktor, alig várta, hogy a Csillagba mehessen. Megint bezörgetett a patikusék ablakán. Elébb nem is akart, sietett volna, minek tartsa fel még ez az asszony is? De aztán meggondolta. Szüksége van egy társra, aki a vendéglősnét lefoglalja, különben folyton odafigyel és semmire sem megy a bécsi asszonnyal.
Pedig érezte, hogy közel a siker. Ha akkor haza nem hívják... Az asszony nevetésében már izgatottság vibrált s ahogy a térde az asztal alatt hozzáért, a remegését is jól érezte. Csak még okoskodik. Hát most elaltatja benne azt a csekélyke ellentállást is.
A Mondscheinpartiet kitünő ötletnek találta. Ha kijön a kertek alá egyedül, nagyszerű de ha kényeskedik és kísérőt akar, jöhet a patikus is a vendéglősnével. Lemehetnek a patakra, a füzek alatt, a túlsó parton, akár a malomig. Szép út az ilyenkor, holdvilágos estén, a nappali hőség után. Ettől ábrándos lesz minden asszony.
Kár, hogy német, magyarul könnyebben szavalhatna neki. Egyéb nem igen jut eszébe a Loreleinél s azt sem biztos, hogy még hiba nélkül tudja.
- «Ich weiss nicht, was soll es bedeuten... - és -
und singt ein Lied dabei,
Das hat eine wundersame gewaltige Melodei...» - élesztgette iskolás emlékeit, de hamar abbahagyta. Sorok csak, töredékek, amik eszébe jutnak, ennyivel nem érdemes elkezdeni. Ámbár, ha a bécsi asszony is bele-bele segít?...
Zörgetett a hátra nyitott zsalun, nem jött senki. Úgy látszik, nem hallják. Egy kicsit hátrált, ágaskodott, hogy belásson a tárt ablakon, sehol senki. A patika zárva, a kapura került.
- Hé, te... - kiáltott a kútnál hajladozó cselédlányra, - hol a gazdád?
- A tekintetes úr? elment a Csillagba. A tekintetes asszony meg haragszik, hátra ment a kertbe, alighanem sír.
- Elment a Csillagba? - gondolta hirtelen pulykaméreggel és a többit már alig is hallotta. - Ez már szemtelenség!... Nem tudott megvárni?... Na megállj!...
Nagyokat lépett, dühösen, szaporán. Vitte a kétféle indulat. Az ajtót is szélesre tárta s harciasan hordozta körül a tekintetét:
- Hát persze, hogy a bécsi asszony mellett ül már - állapította meg magában - és a patikai vacakokat is elhozta már... A másik oldalán meg a plébános terpeszkedik... de nagyon siettek, hogy elvegyék a helyét! Most már csakazértis megmutatja nekik!... Mindjárt végét veti a lapos pislogásoknak, s a suttogásnak is, mindjárt nem lesz a patikus úr olyan nagy legény!...
Minden mérgét fölemésztette a hirtelen káröröm.
- Fogod te még a fogad is szívni! - gondolta vidáman és sorra kezelt az asztalnál. - Jóestét Csillag néni. Szervusz plébános úr. Szervusz, - lépett a patikus mellé és szándékosan hagyta utolsónak a bécsi asszonyt. - Küsse die Hände der schönsten Frau, - hajolt a kezére s a széke mögé állva s az asztalon heverő csomagra sandítva, valamit súgott a fülébe.
A bécsi asszony búgva fölnevetett, igent integetett a feje és kacagástól göcögött a hangja:
- Ja, wirklich, ja, aber von wo wissen Sie schon das?
A doktor úgy állt, hogy az asszony felnézve rá, a patikusnak csaknem hátat fordított. Ennek külön örült.
- Von wo?... Ich weiss alles, - mondta diadallal és megint suttogott. Jó volt közben a patikust látni, hirtelen lehervadását és bánatos pislogását. - No pajtás, most üsd a vasat, ha tudod!... - ingerelte még jobban.
- Was? Was soll er schlagen?
Tette, hogy nagy titok, a bécsi asszony annál inkább faggatta.
Megint lehetett suttogni, közben huncutkodni, nevettetni a bécsi asszonyt és bosszantani a másik két gavallért. A doktor pompásan érezte már magát. A banda is előkerült. Húzatta a magyar nótákat és magas kedvében mindenáron meg akarta tanítani az asszonyt a csárdásra. Dirigálta a cigányt, dirigálta az asszonyt és majd elnyelte a szeme a boldogságtól, hogy a keze között szorongathatja.
- Aber bitte Herr Doktor, nicht so fest.
- Das muss man so tanzen.
- Aber das ist nicht fein - duzzogott, le akart ülni, de a doktor elkapta, megforgatta. Szelídebb tempóba lendült aztán, kettő jobbra, kettő balra, szinte öregesen:
- Ist jetzt besser.
- Aber natürlich.
Szerette volna elragadni a rábámuló szemek elől, ki, ki az udvarba, el a lámpák fényéből. Ott majd megmutatná!... Elfeledkezve magáról megint megszorította.
- Ich bin schon müde, wirklich.
De a doktor nem hagyta abba. Csak azért is járta, hadd meredjen a patikus szeme, hadd nézzen irígykedve a plébános, hadd olvadozzon a vendéglősné. Még a primás is feléjük hajladozott, a banda szeme is rajtuk legelt.
- Aber Herr Doktor, ich kann schon nicht weiter.
- Polka auch nicht?
- Das ist was anderes - nevetett vidáman.
- Polkát a szépasszonynak!... - rikkantotta a doktor és derékon kapta. Forgatta, röpítette, jó bécsies szökkenéssel és végig sasírozta vele a termet.
- Schön war es - törülgette az arcát és lihegett a bécsi asszony és kiszáradt torkán hirtelen leöntötte borát.
- Aber Gréte! - óvta a vendéglősné - du wirst krank sein.
- Ich?... - nevetett - nie im Leben.
- Pezsgőt a magyarnak! - kiáltott a patikus és közelebb rándította székét. Majd ő megmutatja mindjárt, mi az igazi mulatás. A doktor akar valamit? no mindjárt meglátjuk, hogy ki táncol jobban?... - Tanzen wir? - nézett megint mámorosan a bécsi asszonyra, de az még lihegett, még legyezte magát, s közben a doktorra mosolyogva mondta:
- Ein bisschen später, gut?
A patikus megint csak elborult és bánatosan nézegette az asszony hátát. A doktor egészen elvette tőle. Jó lett volna kiütni a nyeregből, de ennyi erőszakkal hogyan versenyezzen? Mondja neki, hogy álljon a másik oldalra? vagy vegye a székét és ő üljön át? ott meg a plébános, az sem lehetséges. De legalább nem tud mellé ülni, az is valami. Itt állhat, ha mellette akar lenni és támaszkodhat a székére, de helye, az nincsen. Sovány vigasz, de legalább valami mégis.
A doktornak hirtelen eszébe jutott a délutáni beszélgetés:
- Was ist?... und ihr Mann? - és megint vitatni lehetett, hogy marad-e, vagy sem?
A bécsi asszony csak tanácstalan vonogatta a vállát. Ez még nem történt meg. Ha az ő ura mond valamit, az akkor szentírás. És azt mondta, érte jön estére. Igaz, a vonat már régen megjött, csakugyan nem érti. Valami közbejött...
- Und noch etwas wird da zwischen kommen - kereste az asszony kezét az asztal alatt, de maga is megijedt a plébános figyelő szemétől.
Az alig beszélt eddig, csak ült, nézdelődött, ivott, nem igen volt kivel, kedve sem, mert a doktor egészen lefoglalta a szép szomszédot. Mire összeszedett fejében egy mondatra a valót, már a bécsi asszony megint a másikkal merült beszélgetésbe. Annál jobban figyelt. Elkapott egy-egy szót, de mire megértette, már a másikon rágódhatott. Addig volt csak jó, míg a doktor nem volt itt. De ahogy jött, kisajátította a bécsi asszonyt s azóta kettesben nevetgélnek és suttognak, ők, többiek, akár itt sem volnának. A patikus sem szól.
A sugdosás vége vidám nevetés lett:
- Sehr schön!... - tapsolt a bécsi asszony és felpattant helyéről. - Ein, zwei, drei... alle sollen aufstehen!... Vorwärts, direktion... wohin? - nézett a doktorra.
- Majd én vezetek, csak gyertek - szólt a társaságnak.
Mind álltak az asztal körül, vitatták az irányt. Már az is jó volt, hogy fölállhattak és kilendülhettek a tespedtségből. Mindenki örült a sétának.
- De a poharak, uraim! - kiáltott a patikus, mert bosszantotta, hogy a doktor a pezsgője elől viszi el a bécsi asszonyt. - Hoch lebe Österreich! Hoch, die schöne Frauen! - és koccintott, bánatos tekintettel keresve a bécsi asszony pillantását.
A koccintás, nevetés, széktologatás lármájában meg sem hallották a kocsi zörgését. Még az ajtónyitást sem. Csak a bécsi asszony állt arccal az ajtó felé, ő látta meg a nagy darab embert.
- Ach, mein Manni! - kiáltott fel örvendezőn s már szaladt is feléje. - Mein Manni! - ölelte át a nyakát. - Mein Manni! - cuppantott hangosat az arcára. Fejét a mellére hajtotta, úgy nézett föl rá. - Aber wo warst du denn?
A hatalmas szőke ember mellett babává törpült a szép szál asszony. Csak nézett le rá, isteni derűvel, mint kedves játékszerre és megveregette az arcát. Hosszan magyarázott, hogy nem vonattal jött, hogy kocsin érkezett a szomszéd faluból és nem lehetett előbb, mert a borkóstolás, az üzlet, meg minden. De itt van úgy-e, amint mondta, mert órát nem mondott, csak napot. Igaz-e.
Aztán balkezével átölelve a feleségét, már meg is kezdte a köszöngetést. A vendéglős kezét soká rázta és nevetve gurgulázott, amíg a vendéglősnét dícsérte, hogy pompás színben van, igazán, nagyszerűen néz ki, örül, nagyon örül.
A vendéglős sürgölődött, hogy az urakkal is összeismertesse, nagy hangon kezelt velük is:
- Hans Schröder... Hans Schröder... Hans Schröder... ja, tész pin i' - tette hozzá a végén, nevetve.
Állt ő is az asztal mellett, ahol a többiek álltak, mikor indulni akartak. Jókedvével és hangjával betöltötte a termet. Igazi bécsi vendéglős. Piros arca ragyogott, kék szeme csillogott, melle fiatalon feszült, karja büszkén ölelte asszonyát, olyan volt, mint az elégedettség szobra.
- Aber essen will ich, Frau Kádár. Ein Kalb wird mir nicht zuviel sein!... - nevetett ő is, mindenen, mint az asszonya, jószívvel, nagy hangon.
A bécsi asszony se látott, se hallott, már csak az urával törődött. Igazította már a széket, hogy leüljön, elsimította előtte az abroszt, a szomszéd asztalról tiszta terítéket tett elébe, a pohár sört, amit Kádár úr hozott, közelebb húzta a kezeügyébe.
A férfiak még mindég elébbi helyükön álltak, egycsomóban, mint a megzavart boly. Nem igen beszéltek, az asszonyt tartották szemmel. A plébános jólesőn legeltette szemét a két pompás emberpéldányon:
- Milyen összeillő pár ez - gondolta.
A doktor értetlenül nézte, hogyan kiesett a kegyből és milyen egykettőre vette birtokába az ő kiszemelt zsákmányát ez a mahomet ember.
A patikus nem is bánta, hogy így bepottyant. Legalább a doktor is megjárta. Legalább nem ülhet mellette és nem suttoghat többet. És a Mondscheinpartieja is fényesen sikerült. Úgy kell neki.
A vendéglősné kint sürgött a konyhán csak Kádár úr nyugtalankodott a vendégei miatt. A doktor már a cigányt is leintette, csak nem akarnak menni?
- Plébános úr kérem... doktor úr... parancsoljanak... - invitálta vissza az asztalhoz széles mozdulattal, hogy a bécsi ember is megértette, miről van szó:
- Aber meine Herren... - harsogott derülten és ő is biztatni kezdte őket a leülésre. Csak nem zavar talán? Igazán sajnálná, ha rontaná a mulatságukat. Hiszen amikor jött, az utcára is kihallatszott a jókedvük, most meg le sem ülnek. Az egész úgy néz ki, mintha ő alkalmatlan volna.
És ahogy beszéd közben az asszonyra nézett, az már nem is öntudat volt, hanem önteltség. Olyan birtokba vevése a maga portékájának, ahogy az ember kedvelt ruháján simít végig, ami testén feszül. Rajta van, az övé, kinek juthatna eszébe elvenni tőle?
A doktor valósággal dühbe gurult, ahogy elnézte ezt a nyugalmas hússzobrot. Jött, hogy megbízgassa kicsit.
- Mi lesz, hát nem iszunk? - töltött, megfogta ki-ki a poharát, csak a bécsi asszonyé nem volt közelében. A doktor vitte hozzá s széke mögé állva, hogy a férj is hallja, most már nem suttogva, mondta kedveskedve: - Auf dem, was ich denke. Ja? Also ex.
- Bravo, bravo, bravo, - tapsolt a férj és feleségére nevetett, hogy az utolsó csöppig kiitta - bravo Weibi, bravo.
A vacsora is beérkezett. Evett. Szélesen elterpeszkedve, valósággal nekifeküdt. Egész lélekkel és egész pocakkal. Evett. Nem mohón, kapkodva; nem nekirugaszkodva, hogy hamar kifúljon, csak jó, nagy, komoly falatokkal, ahogy az igazi turista indul a hegynek, kiadós léptekkel, kitartón. Győzte is, legyőzte a tálat. Csakugyan úgy látszott, egy borjú nem lenne sok neki.
Az asszonya nézte, gyönyörködött s a szemével segített jóllakni. Hol az egyik, hol a másik tálat húzta közelebb s a poharára ügyelt, még biztatta is:
- Hier kocht man wunderbar.
- Ja, hier kocht man sehr gut, nur wenig. - Szeme hamiskásan vágott Kádárnéra, a feleségére, megint a vendéglősnére, várta, hogy elismerjék, milyen jót is mondott. Ez csak meglepő válasz volt?... És hogy Kádárné buzgón indult is már újabb tálért a konyhába, jóízűn nevetett a sikerült viccen. Na ja, ő mindjárt mondta, hogy éhes. Őt még nem ismerik. Ha ő éhes, akkor eszik, már elkezdte, de ez még nem evés, majd ő megmutatja, mi az enni!...
Két ökle a tányér két oldalán, háta a szék hátának feszült, nézett körül, a hatást lesve. Lelkileg nekigyűrkőzve várta az újabb feladatot. Közben kóstolgatta a bort, csettintve ízlelte, csámcsogott hozzá, nem is becsülte le, de el kellett mondania, hogy ő milyent vett és hol, menynyit, mennyiért.
- Hollári hó!... - üdvözli az érkező tálat - dass ist schon was!
A vendéglősné húshegyet és salátahalmot hoz, akkora mennyiséget, hogy mind ehetnének. A plébános étvágya éledezni is kezd, de Schröder úr gyanútlan arccal húzza maga elé. Már neki is lát, buzgóbban, mint elébb.
Mindenki elnémult már, csak az evést nézték. Egy-kettőre ürült ki a tányér és gondolkozás nélkül szedte tele újra. Respektussal nézték, ahogy olyasmit nézhet az ember, amiről be kell vallani, hogy maga nem tudná. Schröder meg is érdemelte ezt a csodálatot, amit produkált, az már erőmutatvány volt. És könnyedén tudta csinálni, nem fulladt ki belé, nem izzadt meg tőle, ki sem vörösödött, éppen csak hogy még derültebben nézett.
A bécsi asszony hízott mellette, egészen elolvadt a nagy gyönyörködésben. Ülhetett a másik oldalán a doktor, most úgy nem vette észre, mint azelőtt a patikust. Még csak mosolya sem volt a számára, nem hogy nevetgélt, vagy beszélgetett volna. Csak az ura! Csak őt nézte, legföljebb a tekintetét követte a szeme. Most is, hogy a tányéráról a vendéglősnére nézett:
- Wann geht der Zug in der Früh?
- Aber Herr Schröder, fragen Sie nicht so was! - méltatlankodott.
De Schröder úr nem hagyta magát. Az nem úgy megy, nagyon jól tudhatják, hogy a vendéglő nem maradhat gazda nélkül.
De legalább Grétét hagyja itt pár napra.
Hohohó, ő a Weibi nélkül nem tesz egy lépést sem. Reggel utazni kell, otthon is megmondta s amit ő egyszer mond...
Mindenki fölöslegesnek érezte magát. Már nem is beszéltek, csak lehervadt reményeiket temették. Reggel elutaznak, nincs semmi kilátás. Mire várnak még itt? Már nem is ittak. Csak nézzék, hogy a bécsi asszony hogy bújik az urához? hogy duruzsol neki? hogy hízelgi körül? szinte felkínálja magát itt a szemük előtt...
A doktor fel is kelt, átment az asztal másik oldalára és megállt a patikus mögött:
- Hogyan gondolkozol pajtás, a hazamenést illetőleg? - már megint a régi jó barátok lettek, kiütötték közülük a válaszfalat.
- A csikók készen állnak, - mozgatta meg a patikus is a lábait. A plébános is feltápászkodott, levették kalapjaikat a fali fogasról és búcsúzkodni kezdtek.
- Also, ich küsse die Hände... ich habe mich sehr gefreut, Herr Schröder... gute Reise... - meghajolt, kezelt Kádárékkal is és vissza sem nézett, ahogy kiment.
Jött már a patikus, meg a plébános is.
- Derék egy bőr, - ingatta fejét elismerően a plébános.
- A bécsi asszonyt gondolod? - ásított a patikus.
- Nem, nem, dehogy, az urát.
- Jócskán eshetett feléjük. De eszik is, a szeme istenit a hasának, láttátok, mit bezabált? - töltötte ki mérgét a férjen a doktor.
- Ekkora kazánhoz kell is fűtőanyag.
- Fűt neki az asszony is, - de a patikus szava nem talált visszhangra. A bécsi asszonyról nem akartak nyilatkozni. Arról csak hallgatni lehetett.
- Hát szervusztok - állt meg a keresztútnál a plébános és elkezeltek.
- Te - kezdte a doktor, hogy magukban maradtak, de meggondolta.
- Szervusz - álltak meg a patika előtt is és most sem mondtak többet.
- A fene a németjét!... - gondolta kilobbanó haraggal a doktor és dördülve csapta be maga után a kaput.