Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 12. szám
Hol van már az az éj, mikor ablakomon kihajolva
Hallgattam, hogy rínak alant a villamoskerekek,
S odafönt hogy suttognak titkosan a fekete terek,
S Istenre gondoltam, mint soselátott urára a jámbor rabszolga?
Hol van már az az éj, mikor szétválva s összebujva
Töltöttük az időt édesen néma vánkosaid között,
S mikor szép álmod jöttén, mely udvaros szemedre úgy szállt, mint holdra a köd,
Még soká csókoltam kezedet vigyázva, kivül és belül, ujra meg ujra?
S most ismét éjszaka van: a sötét vér lassu lüktetéssel dobban
szendergő föld ereiben... ágyában lomhán fordul a világ...
Fáj a szivem: mert rajt az Isten borus orcával suhan át,
S tagjaim zsibbadtak: mert régi kedvesem éled emlékező husomban