Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 11. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
A Nemzeti Szinház Szent Imre-millenniumi darabjának szerzője úgylátszik nem tudott önmagában dönteni: misztériumnak fogja-e fel feladatát, vagy történelmi tragédiának. A kettőt valamiképen egyesíteni akarta, de a végén egyik se lett belőle. A Szent Imre-legenda maga nem ad elég anyagot egy misztériumra, hozzákölteni meg nem lehetett már csak az ünnepi alkalomra való tekintettel sem, - ezért kénytelen volt a történelemhez s annak politikai anyagához is folyamodni, viszont a legenda vonásait is bele kellett szőnie a történelembe, amiből olyan kettősség, egyenetlenség és logikai bizonytalanság származott, hogy az egész struktura állandóan ingadozik, mint a nem egészen szabatos alaprajzra épített épület. Ehhez hozzájárul még az író szoros megkötöttsége is: a témával szemben való írói attitude szigorúan adva van az alkalomból folyólag s ez is nehezítette szabad mozgását. De az író maga is megkötötte magát azzal, hogy nem szabadította fel fantáziáját és invencióját a régebbi magyar történeti dráma már szinte közhellyé vált reminiszcenciától. Az egymással szemben álló pártok az egyes alakok, sőt egyes jelenetek koncepciója s részben kivitele is folyton eszünkbe idézi a Bánk bán nyomán induló egykori történelmi drámák eszmei és kép-anyagát. Jobbról a bölcs, erős, méltóságteljes király, balról heves, mindig felindult állapotban mutatkozó öccse, középen a lírai reflektorral világított szűz királyfi, mögöttük az alvezérek, papok, fegyveres vitézek és a köznép csapatai - ezeket mind kivétel nélkül nem egyszer láttuk többé-kevésbé dekoratív ruhákban a színpadon, egyházi énektől zengő templom előtti téren vagy királyi termek fáklyavilágánál. Valamennyi olyan típus amely a sok használattól kissé megkopva s enyhe naftalin-illatot árasztva került ki a történelmi dráma ruhatárából. Egy leleménye mégis van az írónak: a pogány Sámán és erdei hívei, akiknek a királyfi a kezébe kerül. Ez a darab legérdekesebb részlete, hozzáértve az Imrét megmentő mirákulumot is. Itt azt a megfigyelést tesszük, hogy a színpadon történő csoda, ha jól van előkészítve, hatásosabb, mint a valószerűnek beállított politikai vita. Még hatásosabb volna, ha az író próbára merte volna tenni a néző hitét, ha a mirákulumot végigviszi és a Boldogasszony megjelenését az ős fa odvában nem Imre víziójaként állítja be, hanem valóságként, hogy a pogányok is lássák. Pedig ezzel megtakaríthatta volna a jelenet lármásan hatástalan befejezését a királyi katonák fegyveres beavatkozásával.
Imre királyfi alakjának rajzában, amely a darab magva kell hogy legyen, de csak néha az, mert máskor István király meg Vazul kerülnek a középpontba, túlzását érezzük a szűziességnek: Legtöbbször már alig tudjuk, valóban férfi-e a királyfi, vagy pedig elvont fogalom s állandóan az az érzésünk van, Gellért püspök nevelő munkája túlságosan is sikerült: olyan szentté nevelődött a királyfi, hogy emiatt alkalmatlanná vált királyi hivatására, a kereszténység érdekében való harcra. Itt bosszúlja meg magát a cikkem elején említett kettősség: a legenda légies királyfija a történelem, a politikai harc realitásaiba kerül s a kettő oly messze van egymástól, hogy nem lehet őket összeharmonizálni.
A rendezés és előadás is a történelmi dráma-előadások hagyománya szerint való. El kell azonban ismerni, hogy a tömegjelenetek mozgalmasan, érdekesen vannak rendezve. Az előadásban feltünést keltett az egészen fiatal