Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 11. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · NÉMET IRODALOM
A
Torre di Venere, olasz tengerpart, nemzetközi nyaraló közönség, napfényes, tikkasztó unalom, egy sereg apró bosszúság, míg aztán egyszerre csak itt van a megváltó szenzáció: Cipolla, a bűvész. Estére odasereglik az egész város. A bűvész hozzáfog szemfényvesztő mutatványaihoz. Az emberek úgy tesznek, mintha unatkoznának, fészkelődnek, fölényeskednek, védekezni próbálnak, de minden hiába, akaratuk megbénul, éberségük megtörik Cipolla irgalmatlanul hatalmába keríti őket. Folyton jő-megy, handabandázik, reagál minden ellenvetésre, minden közbeszólásra, hol ezzel az emberrel kezd ki, hol azt az embert teszi lóvá, nem fogy ki ravaszkodásaiból, főleg pedig a szóból, a végeérhetetlenül áradó olasz szóból. A szem még ellentállna, amikor a fül már megadja magát. A feszültség nőttön nő. A lélektani helyzet megért a katasztrófára. A bűvész egy Mario nevű pincérfiút szólít fel magához a dobogóra. Munkába veszi, faggatja, gyötri, elhiteti vele, hogy a kedvese áll előtte, s rábírja, hogy csókolja meg. Aztán hirtelen felébreszti önkívületéből. Mario lerohan, két lövést hallani, a bűvész holtan terül el a földön. - Az ember lélekzetvisszafojtva követte Mannt, s amikor beáll a katasztrófa, úgy érzi magát, mintha súlyos lidércnyomás alól szabadult volna fel. Szemfényvesztés, játék, tragédia. Minden pillanatban el lehetünk készülve rá, hogy a félelmetes irracionalitás betör az értelem oltalma és ellenőrzése alatt álló polgári életünkbe, feldúlja rendjét, kiforgatja sarkaiból. A költő azonban résen áll, nevet ád a névtelen erőnek, ironizálja s ezzel eltéríti útjából, ártalmatlanná teszi...