Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 11. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM · / · BARTA JÁNOS: FENT ÉS LENT
A politika szerepe mindig sorsdöntő volt a magyar kultúrában. Ez a szerep nemzeti életünk klasszikus elgondolásában meg is illette. Széchenyi, akitől a legátfogóbb ilyen elgondolás származik, maga is úgy gondolta, hogy a gazdasági és művelődési rétegeződés egyúttal politikai hatalmi rendet is jelentsen; az a réteg, amely ma a politikai helyzet ura, legyen vezető kultúrában és gazdaságban is, s adjon a hármas tagozódás bizonyos párhuzamosságot. Sohasem tudott belenyugodni abba, hogy a magyarság gazdasági-természeti és művelődési kérdéseinek megoldását a politikai rend megbolygatásával kezdjék; ezért épített szinte mindent a kormányra és arisztokráciára s ezért érezte a köznemesség Kossuth-vezette mozgalmát illetéktelen beavatkozásnak.
Megvan-e ez a párhuzamosság a jelenben? Jelent-e a tényleges hatalom egyúttal művelődési termékenységet, s együttjár-e ez a kettő a gazdasági alapokkal? Weis adatai ritkák, óvatosak, annyit azonban föltétlen meggyőzödéssel ki lehet belőlük olvasni, hogy a háromnak a mai Magyarországon egymáshoz szinte semmi köze. Más a gazdasági rend és tehetősség rangsora, más a politikai hatalomé és ismét más a kultúráé.
Nem akarjuk ismételni az arisztokráciáról felhozott adatokat. Az országgyűlésről, a politikai hatalom letéteményeséről ezt olvassuk: «A dunaparti kupola nem veri már vissza a magyar vezetőrétegnek és a magyar léleknek minden sugarát, és főleg nem gyüjti egybe ezeket a sugarakat.» A sokkal fogékonyabb és emelkedettebb felsőházról: «A második kamarának világszerte csökkenő befolyása és a felsőház tagjainak előkelő zárkózottsága megakadályozza azt, hogy ez a magasabbrendű világ: és életszemlélet, az osztályönzéstől ment osztálytudat lefelé vagy a végrehajtó hatalomra komolyan hasson.» Az irodalmi és tudományos téren bizonyos hatalmat gyakorló vezető társaságokat már fentebb érintettük; s magunk is emlékezhetünk rá, mint kerülte el még a közelmúlt időkben is a tényleges hatalmat az igazi, termékeny irodalmi élet.
Összegezzük a mondottakat, s előttünk áll egy széthulló nemzeti kultúra képe. Ebben a kultúrában három erő keresi századok óta egymást, a művelődés három tényezője, amelyek azonban nálunk egyensúly helyett majdnem mindig egymás ellen dolgoztak. Ez a három erő a teremtés, fogékonyság és szervezés. Klasszikus kultúra csak ott állhat elő, ahol ezek egyensúlyban vannak. Az első adja a nemzeti talajból kinövő alkotóerőt, a második az adott korhoz és idegen kultúrához való símulást, a harmadik pedig főleg alkotó és befogadó rétegek tudatos összenevelkedését. Nálunk ez a három szinte sohasem találkozik. Az alkotóknak nincs természetes közönségük, a szervezők nem értik meg az alkotót, az alkotók nem értik meg a közönséget és egymást. Egymás nélkül, egymás ellenére egyik sem tud kibontakozni.
Száz évvel ezelőtt abban állt ez az összhangtalanság, hogy a teremtőerő, az élre kerülve, nagyon előresietett s elrohant természeti feltételei s természetes közönsége elől. Nem annyira Széchenyi műve ez, aki az első évtizedek irama után 1840-től kezdve már világosan érzi a veszedelmet; inkább Kossuthé; őt fanatikussá teszi ennek az erőnek az érzete s egyre követeli mindennemű szellemi és gazdasági korlát azonnali teljes ledöntését:
Azóta nagyot fordult a világ. Visszahatásként jött a kiegyezés után a másik összhangtalanság, amely valóban nagyméretűvé Trianon óta bontakozott ki: a túlszervezés, a szervezeti elemek túlsúlya művelődésünkben, fogékonyság nélkül, a teremtőerő elnyomásával. Weis könyve is sokat tud erről beszélni. Itt van pl. a szabadoktatási mozgalom szemmellátható túlszervezése. Ha a különböző tanfolyamokat vizsgáljuk, «önkéntelenül az a gyanú merül fel bennünk, hogy lassankint elvész a mozgalomnak az egyéni tetterőből és az érdeklődők szükségérzetéből fakadó lendülete.» A hivatalos politika ugyanezen az úton jár; az állam lassankint minden viszonylatban háttérbe szorítja a társadalmat. «A végrehajtóhatalom, a közigazgatás mind erősebben érvényesül a törvényhozás rovására is.» A társadalom alkotóerejének legbiztosabb jele: az önkormányzat «az utolsó évtizedekben rohamosan veszítette a teret; ma komoly önkormányzatról sem a területi, sem az élethivatási önkormányzatban nem beszélhetünk.» Weis példái: a vármegye, a községek, mezőgazdasági és iparkamarák, társadalombiztosítás. Nem tudni, hogy az iskolaügyet nem joggal lehetett volna-e idesorolni. A következmény: «a társadalom szabad elemeinek meggyengülése, a még életképességet mutató elemeknek vagy alulról feltörekvő egyéneknek a közügyektől távoltartása», azaz: a teremtőerő elfojtása. A kultúra ügyének más oldalról, de ugyanilyen mértékben árt a tudománypolitika olynemű túlszervezése, amely a tudományos kutatást és termelést fejleszti egyoldalúan, a befogadó rétegek megfelelő támogatása nélkül. Az állami túlszervezés rovására írandó az is, hogy a középosztály nálunk mindeddig nem tett szert igazi művelődési fogékonyságra. Weis az eltartottak nélkül 300.000-re teszi az ehhez az osztályhoz tartozók számát, s a 300.000 háromnegyede köz- vagy magánalkalmazott, azaz hivatalnok; élethivatása szerint tehát inkább «szervező» s nem alkotó vagy befogadó elem az ország testében, s ez a szervezőtevékenység üti rá szellemére az elzárkózás bélyegét.
[+]