Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 11. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM · / · BARTA JÁNOS: FENT ÉS LENT
Úgylátszik tehát, hogy a magyar társadalom rétegeződésében a kultúra maga szinte semmi szerepet nem visz. Ez önmagában még nem volna olyan rettenetes fogyatkozás. A műveltségnek ilyen irányú befolyása, azt hisszük, mindenütt csak másodlagos, közvetett. Mint valódi rétegező, vagy a már meglévő rétegeket befolyásoló erő csak azután jut szóhoz, amikor ez a rétegeződés egyéb erők hatása alatt nagyjából már készen van. A legfőbb irányító tényező pedig e tekintetben a természettől, a kauzális világtól való függés mértéke. Lent a mélyben teljes megkötöttség, a fizikai életkörülményekhez való kényszerű hozzátapadás; felfelé növekvő szabadság, amelynek legértékesebb következménye az egyéni életalakítás, az eszmei organizálás fejlődő lehetősége. Csak ezen a lehetőségen át juthat szóhoz a kultúra maga. Elvben tehát mindig a társadalom legfelső rétege áll a kultúrális teremtés élén, s nála egyenlíti ki az alkotó erőt a legnagyobb fogékonyság.
A természeti-gazdasági rétegeződés függvénye tehát a kultúrális. Azt látjuk, hogy a természeti vagy gazdasági szabadság csökkenésével mindig velejár a kultúra iránti fogékonyság, sőt sokszor az alkotó erő csökkenése is. Amelyik osztály a természeti-gazdasági ranglétrán bármilyen okból lejjebb szállt, az nemcsak az anyagi lehetőséget, de hamarosan a lelki készséget is elveszti a műveltséggel szemben; állandóbb erőforrásokat csak ott találunk, ahol a helyzet hosszabb ideje szilárd vagy éppen emelkedő. A természettel való küzdés, akár kint, akár önmagunk nyers egyéniségében, összeszűkíti a látókört éppen erre a küzdelemre magára; az ilyen állapot örökös megoldatlansága meggátolja a léleknek idegen elemekkel való gazdagodását.
A magyarság maga valahogy máig sem jött rendbe az őt környező természettel. Nemcsak gazdaságilag, lelkileg is értjük ezt; nemzeti közlélek és fizikai országtest ezer éven át sem tudtak egymással arányba jönni. A megoldatlanságból tipikus magyar hiba következik: az igazi fogékonyság hiánya. Csak klasszikusainknál, nemzetünk legnagyobbjainál járt együtt alkotás és fogékonyság; a nemzet nagy számánál mindig erősebb saját különállásának érzése, mint a képesség idegen javak átélésére.
Weis, aki elvi dolgokban eléggé beburkolódzik s csak néha, elszólásszerűen mutat meg mélyebb összefüggéseket, néhány jó adatot nyujt, amelyek fejtegetéseinket igazolják. Fogékonyság hiánya pl. az, hogy az egyes társadalmi osztályok ridegen elzárkóznak a maguk világába s ellene vannak az alulról-kiegészülés elvének. Ez a zárkózottság anyagi okokból magyarázható, mint ahogy a falusi parasztság és kispolgárság példája mutatja.
Mélyen idevág azonban Weisnek egy csakugyan elszólásszerü elvi kijelentése. «A magyar természettől asszociatív, egyesület: életet nem él.» A hirhedt magyar individualizmus, a «visszavonás», «széthúzás» kérdése ez, - amely ilyen formában nem is tipikusan magyar. Ha a németek nagyon ostorozni akarják magukat, szintén «Eigenbrödlerei»-t vetnek fajuk szemére s a «deutsche Zwietracht» náluk is közmondás. A különbség ott van, hogy a germán individualizmus elsősorban törekvő, alkotó jellegű, a magyar pedig voltaképen nem más, mint az említett fogékonysághiánynak egyik esete. A magyar túlnyomó részben azért individualista, mert idegen lelkiségek s idegen struktúrák iránt érzéke nincsen; ez pedig azért nincs, mert, amint mondottuk, az egész faj nem számolt le még az őt környező természeti országtesttel, annak valódi korlátaival és lehetőségeivel.
[+]