Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 11. szám
A közvélemény képzeletében, amely megteremtette a perfid Anglia, a pénzsóvár Amerika, a szerencselovag Spanyolország, a faj-fanatikus Japán fogalmát, Franciaország és a francia néplélek mindig nőies tulajdonságokkal szokott megjelenni. Hallunk a hisztérikus, a degenerált, a theatrális, a kicsinyes franciáról. A karrikaturisták különös előszeretettel rajzolják Franciaországot Mariannenak, míg Németország mint Deutscher Michel, Amerika mint Uncle Sam, Anglia mint John Bull díszíti az élclapok hasábjait.
Az ember szereti anthropomorphologikusnak látni a világot. Fantáziája a természet erőit emberi tulajdonságokkal látja el. Az ember saját képére teremtette isteneit. Az emberi test formáiba öltözteti a nemzet elvont fogalmát is. Korunk átlagemberének felfogásában civakodó vagy egymással rokonszenvező egyénekként élnek Európa népei. Lehet azonban az ilyenfajta sematizálásnak ezeken a természetes törekvéseken kívül még egy másik jelentősége is.
Az utóbbi évtizedben megint egyre gyakrabban lehet hallani olyan kisérletekről, amelyek a történelemírást azáltal kívánják új alapokra fektetni, hogy a természettudományos módszerek mindenhatóságát a történelemíróval is el akarják ismertetni. Számukra a történelem mozgató erői bizonyos törvényszerűségek rendszerébe foglalhatók össze és míg a klasszikus történetíró
Ezek a felfedezett, vagy felfedezettnek vélt törvényszerűségek többnyire biológiai analógiák képében jelennek meg, a kultúrákat élő organizmusokhoz hasonlítják (Spengler), a geopolitika megteremtette az államnak mint szerves lénynek a természetrajzát (Haushofer, Maull), Pinder és Ortega J. Gasset szerint nem az individuum a vitális atom, hanem a Generatiók, a «vitális ingerlékenység variációi» a történelem alaptényezői, hallani kultúrák haláláról, népek ifjúságáról, egyes kultúrtörténetekben olyan specifikus örökléstani kifejezésekkel találkozunk, mint például «Mutatio». Különös előszeretettel hivatkoznak ezek a rendszerek a Haeckel-féle biogenetikai alaptörvényre, amely szerint a törzstörténet megismétlődik az egyén fejlődéstörténetében, ahol a törzs szó helyébe az állam, vagy a kultúra, vagy akár a «Generatio» fogalmát helyettesítik be.
Mindezek az analógiák gyakran erőltetteknek és túlságosan keresetteknek tűnnek fel. Mégis tagadhatatlan, hogy ezek a kísérletek igen termékenyeknek bizonyultak. Minden ily biológiai methodusokkal operáló teóriának alaptétele a néplélek egyéniségének feltevése és így csak nagyon természetes, hogy minden ilyen rendszer leghevesebb ellenzéke az úgynevezett liberális történetírás táborából került ki. Ők azok, akik tagadják minden «nemzeti szellem», nemzeti individuum létezését, ők, akik következtetéseik során az érzésbeli mélységet illetőleg francia zeneszerzőket egy Bachhal, Mozarttal vagy Beethovennel egyértékűnek nyilvánítanak, vagy kiemelik egyes német képzőművészek «formaérzékét», hogy ne kelljen elismerniök a «népek szellemi ellentéteit».
Holott «egy egyéni néplélek» feltevésének a gondolata maga még nem «szítása a népek gyűlölködésének», különösen ami a francia-német kultúrtulajdonságokat illeti, kézenfekvő, hogy azok nem ellentétek, hanem inkább komplementer tulajdonságok. Egyáltalán nem tudjuk elképzelni, mit értsünk ellentétes kultúrkarakterek alatt. Kulturális ellentétek éppen úgy nem léteznek, mint ahogy a piros fény nem ellentéte a zöldnek, hanem kiegészítőszine. Fénynek az ellentéte csak a fekete lehet, ami már nem fény, a fény hiánya. Mint ahogy szoktak beszélni francia-német politikai Erosról és csakugyan a két nép története, kultúrtörténete hisztérikus gyűlölködéseivel és szenvedélyes egymásratalálásaival egy viharos szerelem történetére emlékeztet. És így a fentemlített, az organikus életből vett analógiák után egyáltalán nem hangzik abszurdnak, ha nőies vagy férfias néplélekről beszélünk. Ez nem több, de nem is kevesebb, mint «biológiai analógia».
*
A két néplélek fejlődéstörténetében, philogéniájában a legfeltűnőbb jelenség a francia befolyás Németországban. A legkoraibb történelmi idők óta majdnem mathematikus pontossággal minden ötszáz évben megismétlődő nyugatról keletre irányuló nagy kultúráramlást állapíthatunk meg. A Krisztus előtti hatodik században a franciaországi kelták földjéről kerülnek a civilizáció első nagy felfedezései a germánokhoz, Krisztus születésének idején a mai Franciaország területéről terjed a római befolyás Németországba, fél évtizeddel később a Rajnán inneni frankok földjéről indulnak a térítő mozgalmak a pogány német törzsek közé, a tizennegyedik század végén a francia feudális lovagkultúra váltja fel a német nemzeti jellegű szerzetesi kultúrát, ötszáz évvel később a Grand siécle Versailles-ját szolgain utánozza le a sok német fejedelmi udvarocska, hogy azután a francia befolyás a tizennyolcadik században elérje tetőpontját. (Mindenesetre figyelemreméltó tény, hogy sem a franciaországi keltákat, sem az ottani rómaiakat, sem a frank népet nem azonosíthatjuk a francia néppel. Itt, úgy látszik, a francia föld maga mint kultúrtényező szerepel és jogosult rá a vitális tájék megjelölés.)
Ugyanakkor ez a befolyás már a legrégibb idők óta kettős reakciót váltott ki a német lélekből: a francia szellem feltétlen csodálatát egyrészről és annak túlsúlya elleni védekezést másrészről. Mennyire a ma német nacionalista polgárának a hangját véljük hallani, mikor Siegfried apát 1034-ban kelt levelében «a franciák szégyenletes szokásairól, mint például a szakáll levágása, meg a rövid ruha, amelyek oly kárhozatosak a szemnek és azokról a többi gyalázatos újításokról» ír, vagy nem Nietzsche majdnem ízléstelen frankomániájára emlékeztet Cäsarius von Heisterbach véleménye a XI századból, aki szerint «will man fragen nach den wisosten pfafen, die uf ertrich sint die vindet man ze Paris in der shuol.
Aki Németországban ma előkelősködni akar, az franciául kezd beszélni. A 30 éves háború után írta Leibnitz: «A münsteri és pyreneusi béke után a francia nyelv, mint a francia hatalom túlsúlyra került. Thomasius szerint a francia nyelv annyira elterjedt, hogy sokhelyütt suszterek és szabók, gyerekek és cselédek azt eléggé bírják már».
A német szuggerálható, utánzó és hivő. Makacs és ideges hatalomvágy jellemzi olykor - de nem a férfias önérzet s öntudat. Evvel függ össze, hogy kevés kivételtől eltekintve, a német szellem vezérei sohasem voltak igazán nacionalisták. Schiller, akinek hazafias történelmi drámái klasszikus iskolapéldái e műfajnak, nem talált ihlető momentumot a német nép történetében. Goethe a felszabadító háborúk idején elítéli a hadbavonuló diákokat. A mai német szellem vezérei közül elég, ha Hauptmannt, Thomas Mannt, Einsteint, Planck-ot említjük, akik az úgynevezett teljesítési politika hívei és a nemzetközi, elsősorban német-francia megértés leglelkesebb apostolai. Ugyanezt a francia nagyokról nem lehet elmondani.
- Auf dem Geben und Empfangen beruht der grösste Teil des geschichtlichen Lebens - mondja Treitschke. - Ami a francia-német viszonyt illeti, Németország kapott, Franciaország adott. A német léleknek éppen az idegen javak tárgyilagos értékelése és feldolgozásának a képessége a legkíválóbb tulajdonsága. Úgy a tudományok, mint a gazdasági élet terén az utolsó évszázadban a német nép az elsajátítás olyan képességét mutatja, melynek párját a világtörténelemben nem találjuk.
Lényegileg a férfi ad, a nő kap. Minden szellemi irányzat kezdeményezői férfiak voltak, de a nő szintén nagyon fontos szerepet játszott minden idők szellemtörténetében. Ők voltak mindig a legsimulékonyabbak, ők voltak legengedelmesebb húrjai idegen melódiáknak. Valamiben fentartás nélkül csak a nő tud hinni, míg akármennyire paradox is, minden alkotás alapja a szkepszis. Az a szkepszis, ami az Új Alkotásnak olyan ellensége, végeredményben vak bizodalom a régiben. Az igazi Alkotó szkeptikus a meglévővel szemben. Isten, vagy a Teremtő Erő, vagy a Haladás Szelleme, nevezzük, ahogyan akarjuk, szkeptikus és végtelenül pesszimista lény.
Minden francia kezdeményezésben eleve vigyorog a szkepszis ördöge. A kételkedés tette naggyá a francia szellemet, a kétely teremtette meg a központi királyságot, az abban való kételkedés a demokráciát, nem hitt Napoleon az elaggott Európában és győzelmesen lobogtak zászlai Olaszország és Németország csataterei felett, a fegyverek durva túlerejének mindenhatóságát vonta kétségbe Franciaország, mikor a világ lelkiismeretére hivatkozott a német betörés idején. A sedani csata másnapján egységesen fordult a közvélemény III. Napoleon ellen. Marne után négy évig hitt a német nép a dinasztia hódító politikájában és 10 évvel a versailles-i katasztrófa után 5 millió szavazat tett hitvallomást a monarchia mellett. Charlemagne álmát, a nyugatrómai császárságot egy évezredig őrizte hűséggel a német nép. Napoleon elgondolását a szuronyok impériumáról elfelejtették Franciaországban, II. Vilmos tehetségtelen utánzatát Németország nagy tiszteletben tartja.
Érdekes, hogy a francia ideálja a nőies, a német ideálja a férfias. A trubadur Dekobráig a nőt a francia irodalom mindig a férfi fantáziájának szemüvegén keresztül látja. A francia nem tekinti egyenjogúnak a nőt (ez abban is kifejezést nyer, hogy a nőnek Franciaországban nincs szavazati joga), - de trónra emelte. Már Tacitus megemlíti viszont, hogy a germán nők együtt vonultak hadba a férfiakkal és a werktätige Frau ma is német fogalom. A német lélek szemében a nő illuziómentesen jelenik meg, tenyerestalpasan, cvikkerrel, olyan józan, kép, mint ahogyan csak nő láthat nőt.
Ujabban azt szokták mondani, hogy az a fogalom, amit azelőtt mint szenvedélyes szerelmet jelöltek meg, ma már kihalóban van. Ez az állítás Franciaországra és Németországra vonatkoztatva, nem állja meg a helyét. A francia férfi megőrizte galantériáját. Egy nő miatt elpocsékolt családi vagyonok: tipikus francia história. Szörnyű féltékenységi tragédiák beszélnek a himszenvedélyről. A német nő hűsége, odaadó szerelme már Róma ideálja volt és mikor a hazájuktól elszakadt német Fräuleinek Franciaországban, vagy akár nálunk is, a holdvilágfaló, szentimentális szerelmes karrikatúrájaként jelennek meg az emberek képzeletében, akkor kiviláglik, mennyire idegen az aktív szerelmes nő lénye a francia vagy a mi gondolkozásunk számára, amely csak a férfi szerelmét ismeri a nő iránt.
A francia a par excellence férfi, a német a par excellence nő Európában. Éppen ezáltal, hogy e két népet többnyire irodalma útján ismerjük, vagyunk hajlamosak félreértésekre. Így, ezen a kerülő úton jut el hozzánk a nőies francia és a férfias német hamis fogalma. Holott szem előtt kell tartani, hogy a művészet mindig a pihenésnek egy fajtája, ahogy a favágó pihenésképen nem fát vág, mint az angol miniszterelnök és a tennisztréner nem tenniszezik, mint a bankigazgató, úgy a művészet mindig az ember vakációja saját magától, menekülés az adottságokból, kipihenése a megszokottnak... Ideálhajhászás. Az a görög nép, amelyik egy Sokratest, vagy egy Anaxagorast meggyilkolt, mert erkölcstelenségeire rámutatott, amelyik már az antik időktől fogva mindig a világ kereskedő népe volt, mennyire nyugatiatlanul légiesen morális tud lenni drámáiban, a zsidó Jézus és a zsidó Marx taszították le a vagyont az erkölcsi piedesztálról, a francia darabokban milyen aranyosan könnyelműek a hősök, az osztrák operettben milyen gazdagok. És a francia irodalomban mennyire a nőies az ideál, a németben viszont a férfias. Siegfried, a Hős! Csak nő láthatja így a férfit. Héloďse alakja nem lehet nő fantáziájának szüleménye.
Brunhilde, a harcos lány! Majdnem homoszexuális jelenség, egy nőnek az eltévelyedett fantáziája. Lehet-e Abélar az ideálja a szerelmes nőnek?
Jeanne d'Arc, a csodatevő szűz lángra lobbantotta Franciaországot. Amikor a racionalizmus diplomáciai és katonai tehetségének tulajdonította győzelmeit, ez az új maszkulin Jeanne d'Arc nem ihlette meg többet a nőiesség kultuszának francia költészetét. Voltaire grimaszáért Schillernek kellett kárpótolnia a Harcos Szűz emlékét. A Rajna völgyében a Jeanne d'Arc-legendáknak ma is olyan részletei élnek elevenen, amelyeket sem a Loire, sem a Szajna nem őriztek meg. A diadalmas hódító, a királykoronázó Franciaország emlékében, mint liliomos, törékeny szűz él; a Niederwald-emlék harcias Germániája talán a Rajna emlékezése a lotharingiai leányra!?
Érdekes jelenség, hogy a francia befolyás idején mindig a nőies az ideál a német irodalomban. A nő mint imádat tárgya először a trubadurutánzó Minnesängerek dalaiban jelenik meg német földön, az ő «hövescheit»-jük a francia courtoisie fordítása. De hogy mennyire nem német jellegű volt ez a költészet, jellemző, hogy tele van francia szavakkal és az is az esztétikájukhoz tartozott, hogy a német szavakat franciás végződésekkel lássák el.
A Minnesängereket megelőző német nemzeti jellegű szerzetesi kultúra ízlését Steinhausen így jellemzi: Ezek germán szemekkel láttak. Csak a férfinak erőteljes és hibátlan növését magasztalták, a szépség nagyságból és erőből állott. A nő külsejére nem nagy súlyt fektettek, az többnyire pirospozsgásan, majdnem férfiasan jelenik meg szemükben.
Nagyon női szemek ezek!
Ezzel ellentétben a franciautánzó Minnesängerek a férfiakat nőiesnek látják. Tristan szépsége leírásánál így rajong a hős kezéért a költő: Weich und linde, kleine lanc. E kornak csupán egy költője tudja kivonni magát a francia hatás alól, nála nem találkozunk francia szavakkal és nőies férfi ideálokkal: Walter von der Vogelweide.
A Minnesänger-divat rövid virágzása után a hövisch szellem nyomtalanul eltünik; a tizennegyedik században a Minne szónak Németországban már körülbelül az az értelme, mint a mai Dirnének, amely szó egyes dialektusokban általában lányt jelent, a német Courtoisie nagyobb dicsőségére.
Csodálkozva láttam Elsassban, hogy a leglelkesebb franciabarátok a nők. Az ottani jómodor kis kátéjához tartozik, hogy az ember ne beszéljen hölgytársaságban németül. Az autonomista hazafias egyletekben nincsenek nők, ezek gyűlölnek mindent, ami egy kicsit is német. Pedig Németország a nőknek minden jogot megadott a szavazati jogtól kezdve a kapukulcsig, Franciaországban pedig mint a Kelet lányai vannak elzárva. Németország egyenjogúsította a nőt, Franciaország a szerelmes férfi oltárára emelte, vagy nászágyába dobta.
Tipikus női jellemvonás a német Sachlichkeit. A Sachlichkeit végeredményben nem egyéb, mint a személyiség teljes hiánya. A világ a sachlich-ember szemében sematizmusok rendszere, amely rendszer mögött a dolgok mint másodrendü valami bújnak meg. A német szellem leghatalmasabb alkotása, Kant filozófiája, gigászi kísérlet a dolgok lényegének megismerése felé. Az idő és tér formasémái megett elérhetetlen a valóság. Az egyén meghasonlása a sachlichhal: Faust és Siegfried tragikuma.
A sachlich-ember a dolgokat nem a saját racionalizmusával értékeli, az ő számára a séma függetlenül saját énjéhez való vonatkozásaitól. Erre a Sachlichkeitra vezethető vissza a német politika irreális mivolta. Eszmei, univerzális karaktere volt a Szent Római Birodalomnak és ez az irreális, irracionális séma államformája a német népnek ezer éven át. Vagy hogy harminc éven keresztül emésztette a nemzet erőit egy vallási elvekért vívott háborúban.
Egyáltalában a sokat emlegetett német rendszeretetben van valami öncélúság, mint a nőknek a rendszeretetében, akik számára a rend nem csupán kényelmi berendezkedés, hanem valami az élet mindennapos kicsinységein felül álló eszme. Franciaország látszólagos rendszertelenségével, vasuti szerencsétlenségeivel, bürokráciamentes közigazgatásával nem férjuramra emlékeztet-e, aki a sarokba vágja a mellényét vetkezésnél és a cigarettahamuval a szőnyegre szemetel? És ha az a szemét, az a rendetlenség egy Voltaire, vagy egy Anatole France is.
A képzőművészetekben a németek a Handwerkben voltak a legerősebbek. Szeretné az ember úgy lefordítani: a kézimunkában. Akkor, amikor a francia ízlés mindenben irányadó volt, Pompadour a német Meissent utánozta le a sévresi porcellángyár megalapitásakor. Dürer, vagy Holbein nagy képeiben sincs monumentalitás, a kézimunkát csak a részletek érdeklik. A német tudomány legnagyobb diadalait a konyha- és pepecselés-jellegű szintétikus kémiában vívta meg.
Ami a theatralitást illeti, az csakugyan női tulajdonság, hiszen a személyiség háttérbe szorulása a jellemző benne. A francia történelem tele van theatralitással, a forradalom dramatizálójának nem kell a hatásos felvonásvégeket fantáziájára bíznia. De ez a theatralitás nem utánzáson alapszik, a francia nép a szerző és a rendező volt a francia történelem színjátékában. A franciákra minden rosszat rá lehet fogni, kicsinyesek vagy pazarlók, erkölcstelenek vagy prüdek, félvilágiak vagy spiessek, vakbuzgók vagy hitetlenek, csak egyet nem, hogy unalmasak lennének. Napoleon szerző volt, megálmodta a Francia Császárságot, Napoleon rendező volt, aki Európa színpadára vitte ezt az álmot, II. Vilmos, ki a világ előtt peckesen járt-kélt, maszkírozva a rettenthetetlen hőst, kendőzve béna karját, a színész volt, az utánzó, más ötletét megjátszó. A francia theatralitás nem majom-komédia, hanem a szerző és rendező, a férfi invenciója.
Hogy a német lélek miszticizmusa és bensőségessége női tulajdonságok, épen olyan evidens, mint ahogy a német ember szélescsípőjűsége és zsirosodásra való hajlama feminin jellegre vall.