Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 11. szám
Az új épület homlokzatán hivalkodva aranylott a tavaszi napsütésben: Székesfővárosi Beatrix Királyné Leánygimnázium.
- Pont háromnegyed! - fordult társnőjéhez egy hirtelennőtt szőke leány, mikor meglátta, hogy az iskolaszolga kitárja a kapu mindkét szárnyát.
- Akkor még mehetünk füzetet venni.
És balra, a papirkereskedés felé kanyarodtak.
Az iskola környéke percről percre mozgalmasabb lett. A téren át s a szomszédos utcákról rajokban özönlött a leánysereg. A gyalogjáró virított a sok világos ruhától és üde arcocskától. Olykor egy-egy autó állt meg a kapu előtt és komoly francia vagy angol kisasszonyok bekísértek egy-egy kényes, fehérruhás kis hölgyet az osztályajtóig. A szinesruhás lánykák szemében egy pillanatra fellobbant az irígység. Itt az utcán még öntudatlanul a világ mértékével mértek és gyűlölködő sóvárgással hajoltak meg a gazdagság előtt; ott a kapun túl volt egy más mértékük, mely elfeledtette emezt: ott a tudás állapította meg a szigorú rangsort.
A szőke leány kilépett a boltajtón és megállt tétován a kirakat előtt:
- Ne menjünk még be!
- Évi, megint Balázs kisasszonyt várod? - kérdezte társa visszafojtott mosollyal.
- Igen. Ma nyolcra jön. De ha félsz, te bemehetsz! - vágott vissza a szőke.
A kirakat előtt tolongás támadt. Mindenféle színű és alakú tollszárak, ceruzák, neteszek meg radírok: megannyi ellenállhatatlan csalétek, csábította a kis «gyüjtő»-ket. S az üveg mögött feljebb hosszú sorokban függtek a legújabb képeskártyák: nagy zeneszerzők árnyképei, híres képek és szobrok másai a nagyok számára és tréfás lapok a kicsinyeknek.
Egy kis pirossapkás elsőosztályos piszére nyomta orrát a kirakat üvegén.
- Hány radírod van? - szólította meg egyik osztálytársa.
- Harmincegy. De olyan háromszögletű rózsaszínű még nincs. Megveszem!
Szeme mohón megcsillant.
- Majd iskola után! - rántotta vissza a másik. - Késő lesz, ott jön Balázs kisasszony.
A sarkon nyulánk fiatal nőalak tünt fel. Aranyszőke feje mosolyogva viszonozta a sűrű köszöntéseket. Mire a kapun belépett, a gyorsnövésű szőke Orosz Éva már elérte a belső szélfogó ajtót és mély pirulással tárta ki előtte. Balázs kisasszony mosolyogva biccentett köszönetet.
- Milyen drága! - súgta utána Éva, hogy meghallja és mégse hallja meg.
- Új ruhája van, - nevetett rá Katona Sári a lépcsőn felmenet. - Megcsináltad az algebrát?
Éva arca elkedvetlenedett:
- Meg. De nem akart jól kijönni...
A folyosókon özönlöttek az osztályok felé. Buzgó «napos»-ok krétáért szaladtak, füzetcsomókat, térképeket cipeltek.
A második csengetés élesen, hosszan, szaladásra sürgette a későn érkezőket.
Egy perc alatt minden folyosó kiürült.
A tanári szoba ajtaja felnyílt s osztálykönyvvel hónuk alatt tanárok, tanárnők órára indultak.
Negyeddel nyolc után az igazgató végigment az elsőemeleti folyosón. A tornateremből felhallatszott az ütenyező egyenletes kattogása. A második emeletről egy zongora hangjával gyerekhangú ének szállt szerte. Egy-egy tanár erősebb hangja áttört az ajtón; másünnen szapora szavú, kissé éneklő «felelés» zsongott ki.
Mindenütt rend és tisztaság, mintahogy ilyen előkelő intézethez illik.
Az igazgató elégedetten vonult vissza irodájába.
*
Tizenegykor, az uzsonnára szánt hosszú «tízpercben», mely húsz percig tart, megtelt az iskola tágas udvara. Csak a két nyolcadik nem ment le, meg a hetedik á), melynek osztálya szintén a harmadik emeleten van. A hetedik á) ámuló tisztelettel nézi a nyolcadikosokat, kik már oly közel vannak az érettségihez, s bár vágyódik le az udvarra, megveti mégis a másodikemeleti hetedik b)-t, amért lejár a «gyerekek» közé.
A két nyolcadik csoportokba verődve sétál a derékszögbe megtörő folyosó két szárnyán. Hallgatólagos megállapodás, hogy kiki a maga osztálya tájékán marad. A két nyolcadik gyűlölködve versenyez és kölcsönösen lenézi egymást. Mert igaz ugyan, hogy az á) szorgalmasabb és jobb modorú, de a b) tehetségesebb. «Ezek nem tanulnak, mégis tudnak», - mondta egyszer Csaba tanár úr s mióta ez valahogyan fülükbe jutott, a nyolcadik b) úgy viseli ezt a kijelentést, mint valami érdemrendet. Tüntet a nemtanulással. A nyolcadik b) mindenre ráér: ők írják az önképzőköri dolgozatokat, ők rendezik az ünnepélyeket s azután éjjel tanulnak «az osztály becsületéért»...
Becsengetés után Orosz Évának a hetedik á)-ból hirtelen eszébe jutott, hogy a szivacsot ki kellene mosni matematika órára. Addig piszmogott vele a vízvezetéknél a folyosón, míg a lépesőn meg nem jelent Balázs kisasszony.
- Megint avval a ronda Csabával jön, - dühöngött magában Éva. És az osztályajtóból vágyódva nézett a boldog nyolcadik b) felé, ahol most Balázs kisasszonynak magyar órája lesz.
- Miért nincs a helyén? - szólt rá Csaba tanár úr.
- Én nem... kérem, én csak... - hebegte zavartan Éva, míg a szivacsot a tálkába tette, aztán hátrasietett a helyére.
Sohasem szerette a matematikát. De mióta Csaba tanár urat annyit látja együtt Balázs kisasszonnyal, már nemcsak únja, hanem gyűlöli is. És most azért sem fog figyelni...
- Mit rajzoltál? Nem féltél, hogy Csaba rajtakap? - kérdezte óra után a kövérkés, félénk Bodnár Lenke, aki mögötte ül.
- Balázs kisasszony új ruháját rajzoltam le.
- Megint utánoztatod? Már igazán...
- Igenis, utánoztatom! Ne félts te engem! - vonta a vállát dacosan Éva.
*
Keller Ágota, a nyolcadik b) egyik büszkesége, óvatosan kivett néhány lapot fizika-könyvéből.
- Fizika... latin... történet... német, - számolta el magában a holnapi órarendet. A fizikalapokat történelemkönyvébe tette, néhány Tacitusból kiszedett lappal együtt, többi könyvét és füzetét pedig fiókjába zárta. Aztán a nyitott ablak tükröző szárnya előtt feltette kalapját. Fehér vászonruhájában még nagyobbnak és fejlettebbnek látszott. Fekete fürtök fogták körül a finom, hosszúkás kreol arcot, melyről üde bátorság, szenvedély és akaraterő sugárzott.
A kis Ajnár Vilma, kit hajlékony testének puha mozdulataiért Cicuskának nevezett az osztály, mellé settenkedett:
- Villanyoson?
Ágota megrázta szép fejét. És hátrafordulva halkan mondta:
- Harry vár.
- Együtt mehetünk a sarokig?
- Gyere!
- Cicuska megint Ágotának dorombol, - súgta a másik ablaknál Csatlós Irén, a nyolcadik b) másik csillaga.
- Egyszer lerajzolom őket így együtt, - nevetett Bárány Erzsi, az osztály karikatúra-rajzolója.
- Cicuska kikaparja a szemedet!... Sosem fogom megérteni, hogy lehetnek ezek ketten ilyen jóban.
- Mindenki szívesen hallgatja, ha imádkoznak hozzá. Figyeld meg, Cicuska milyen áhítattal néz fel Ágotára.
- De hogy Ágota nem únja!
- Hol találna ilyen hűséges alattvalót? Végül is; Cicuska kedves és nem ostoba. Azt hiszem, még az elemiből ismerik egymást.
Túl a hallástávolon Ajnár Vilma mégegyszer óvatosan körülnézett:
- Hol találkoztok?
- A Dunaparton.
- Mit csinálsz délután?
- Most fogjuk megbeszélni. Tegnap nálunk volt, hát ma másutt kell találkoznunk.
- És anyád?
- Azt fogom mondani, hogy nálad tanulunk... Úgy utálom ezt a bujkálást!...
- Ugyan!... Én tenniszezni megyek. Tegnap is voltam. Benda Gyuriékkal. Képzeld, Gyuri aztán hazakísért és a kapuban megcsókolt...
- De Vilma, hiszen a mult héten...
- Az a mult hét volt... Te ezt nem érted, - nevetett Vilma - ez játék, flirt; a te angol barátod megmagyarázhatná...
Ágota arca szigorú lett és hangja kihűlt:
- Én nem tudok játszani. Harry meg én szeretjük egymást.
- Igen. Mint anyám mondja, mikor példának idézt: te mindent komolyan és egészen csinálsz.
Ágota mélyen elpirulva hallgatott. Cicuska bocsánatkérőn hozzádörgölődzött:
- De ha engem mulattat ez a játék, kinek ártok vele?
- Magadnak.
- A cicának karmai vannak - ha kell. És mindég talpra esik!
Ágota elnevette magát. És nevetve fogtak kezet.
*
- A hetedik á), - mondta mosolyogva Szilárdné, mikor Balázs kisasszony karcsú száron lebegő hosszú csápú, rozsdavörös hímekben pompázó orchideával lépett be a tanáriba.
Az egész tanári szoba tudta már, hogy Balázs kisasszonyt a hetedik á)-ban minden óráján egy-egy gyönyörű virágszál várja a tanári asztalon.
Derkó István, a szikár, szemüveges természetrajztanár, óvatosan kezébe vette a fantasztikus délszaki pillangóra hasonlatos virágot:
- Oncidium papilio, - mormogta, inkább magának.
- Virágot a virágnak! - bókolt öregesen a kerek, kopasz, hájas fejű Menke Gusztáv, a kiugrott pap, aki még mindég nagy nőbarát.
Balázs kisasszony leült a helyére Szilárdné mellé és elővette uzsonnáját. Halkan kezdett beszélni:
- Most már biztos, hogy Orosz Éva. Egy hétig hiányzott és hiányzott a virág is. Ma itt van megint.
- Lehet. Orvosbarátnőm beszélte, hogy Orosz professzor nagy emberbarát, de talán még nagyobb barátja a virágoknak és hogy kertje egyike a legszebbeknek a Rózsadombon.
- Inkább törődnék többet a lányával... Nem egészséges dolog ez...
- Nem kell olyan komolyan venni. Majdnem minden fiatal lány átesik egy ilyen rajongáson.
- Az más. Az én diákkoromban is így volt. De...
- No látod! Olyan természetes, hogy egy diákleány első ideálja valamelyik tanára. Ártatlan mulatság. Szárnypróbálgatás a szerelemben.
- Vagy félresiklott szerelem.
- Hogy érted ezt?
- Hogy Évának az ő féktelen, szenvedélyes természetével...
Balázs kisasszony körülnézett és még halkabban folytatta:
- Azt hiszem, ha Évának lett volna alkalma megismerkedni egy hozzáillő fiúval, nem kapnám ezeket a virágokat. Éva nem engem szeret. Eljött az ideje, amikor szeretnie kell és ez az egész szenvedélyes sóvárgás, ami benne felhalmozódott, félresiklott és engem ért.
- Mindnyájunknak vannak «híveink».
- Nekem is. Azok legfeljebb jobban megtanulják a leckéjüket a kedvemért. De Éva bolondságokat csinál.
- Olgi mondja, hogy minden ruhádat utánoztatja.
- A haját is úgy vágatja. Azt mondják, hasonlít is rám. Azt hiszem, ha együtt mennénk valahová, húgomnak nézné mindenki. Mindezt nem bánnám, hiszen én szeretem őt. De újabban például órákig sétál az utcánkban. Pedig a Rózsadombról a Ligetig...
- És te?
- Eddig úgy tettem, mintha nem látnám. De már idegesít. Szinte úgy érzem, mintha a felügyelete alatt állanék. Hidd el, féltékeny rám. Néha féltem őt és - sajnálom is.
- Próbáld meg kissé távolabb tartani magadtól.
Balázs kisasszony idegesen nevetett:
- Hiszen én eddig se... Én nem kivételezek... Legjobban szeretném megüzenni az apjának...
- Mit?
- Hogy sürgősen szerettesse bele egy megfelelő ifjúba...
*
Szernye tanár úr vagy huszonöt évig fiúkat tanított. Megcsontosodott agglegény volt már és csöppet sem örült, mikor lányokhoz helyezték át. Ha az érettségi lakomán felmelegszik és beszélni kezd, minden évben elmondja, hogyan érezte magát, mikor először lépett be leányosztályba. Nem tudta elhinni, hogy ezek a bikficek tanulnak. Olyan furcsán hangozhat a latin ezekről a csacsogó, mosolygó ajkakról. Alig merte kérdezni őket. «Az ötödik declinatio?» - szörnyülködtek a hatodikosztályosok. «Hát ha nem tanulták még...» - nyugtatta meg őket. «De, tanár úr, mi réges régen túl vagyunk az egész alaktanon!» - És tudtak a libuskák. Egyre merészebben kérdezett. És mindent tudtak. Hiszen nem kell ide alacsonyabb mérték! Sőt!
- És azóta, tanár úr, mi a véleménye rólunk? - kérdezte egy-egy «érett» diákkisasszony.
- Hát, fiacskám, igazat megvallva, a fiúk java alaposabban dolgozik, de a lányok java gyorsabban «megérzi». Megérzi és ráhibázik a helyesre ahol a fiúk megértik és logikusan megcsinálják a dolgokat... Hát, fiacskám, így is jó... Mert a latinhoz nemcsak tudás kell, érzés is kell oda, - nevet bele torzonborz ősz szakállába.
Ezt a szakállt ismeri az egész városrész. Valójában haja, bajusza és szakálla úgy egybeolvad, hogy nem lehet köztük geográfiai határvonalat megállapítani. Ebből az őserdőből, mint kékvizű tó, jóságos szeme kicsillan.
- Szernye tanár úr nem esz, nem isz, csak olvasik és írik, - mondta a vékonydongájú öregúrra egy csintalan bikfic.
- És nem öltöz és nem borotválkoz, - vágta rá egy másik.
- Harminchárom noteszem van, - mondja olykor Szernye tanár úr olyan büszkén, mintha azt mondaná: nekem van a legérdekesebb könyvtáram a világon.
A harminchárom noteszből az utolsó nyolc csupa leánynévvel van tele, de ebből a sok-sok leányból soha egy sem volt szerelmes Szernye tanár úrba. Szernye tanár úrba senki sem szerelmes, de Szernye tanár urat még azok is szeretik, akik végleg nem tudnak megbarátkozni a consecutio temporummal.
Szernye tanár úr bejön, felakasztja kalapját, kicsit köszörüli a torkát s azután körülnéz: ki méltó rá, hogy Tacitusnak ezt a nehéz fejezetét fordítsa és magyarázza. Keller Ágotán akad meg szeme. Felhívja és kényelmesen hátradűl, mint akinek most nem lesz semmi dolga.
Ágota belefog. Az első mondat kissé vontatottan megy. A második is.
- Frissebben, fiacskám! Sokat kell végeznünk ma!
Ágota elpirul és belezavarodik a harmadik mondatba. Szernye tanár úr egy szavával jó útra tereli. Ágota elhallgat. Az osztály fészkelődik. Ez még nem történt. Ágota nem készült...
Szernye tanár úr egy pillanatig csodálkozva, tehetetlenül néz rá, aztán hirtelen észbe kap, menteni akarja az osztály büszkeségét és halkan mondja:
- Fiacskám, ha rosszul van, menjen ki egy kicsit a folyosóra.
És Keller Ágota köszönetet suttog, aztán összeszorított szájjal, felemelt fejjel, sáppadtan kivonul.
Harminc szempár kíséri.
Szernye tanár úr köhécselve köszörüli torkát:
- Folytassa... Bárány Erzsi...
Az osztály nyugalma helyreáll.
*
Május elsején, mikor Csaba tanár úr ebédután hazatért, háziasszonya mosolyogva üdvözölte:
- A doktor úr szobájába beköszöntött a tavasz!
Csaba tanár úr kérdőn nézett rá.
- No, csak menjen be, majd meglátja!
Csaba tanár úr szobájának asztalán egy kosár rózsa, csupa hamvas, sötétbíbor rózsa. Iróasztaláról pedig egy cserép nefelejts kéklett felé.
A kosár fülén aranyszálon kis levélboríték. Csaba tanár úr meghatottan bontotta le és nyitotta fel:
- Hálás szeretettel a hatodik á).
Egy pillanatra maga előtt látta a hatodik á)-t, a szőke-barna fejecskéket sor-sor után egymás mellett, amint matematikafüzetük fölé hajolva dolgoznak.
Még egyszer megnézte a kis aranyszélű kartonlapot. Farkas Terka írása. Biztosan neki jutott eszébe! Farkas Terka, aki Dancs Ilussal minden tízpercben a tanári előtt sétál, míg ő be nem megy.
- Édes kis bolondkák! - mosolygott magában és tekintete végigsimogatta a rózsákat.
Aztán körülvizsgálta a nefelejts-cserepet. Sehol semmi írás. És hirtelen Csobán Elzára kellett gondolnia, a szelíd kis szőkére, kinek nefelejtskék szeme a nyolcadik á) első padjából mindég olyan esdeklőn néz fel rá. Ez az ő üdvözlete. Rajongó kék pillantását küldötte ide. Szegényke...
Csaba tanár úr úgy érezte magát, mintha nem egyedül volna szobájában. Egy percig kinézett a napsugárba, aztán gyors mozdulattal, mint akinek hirtelen ötlete támad, becsengette a szobalányt és mosolyogva fordult hozzá:
- Kérem, ráérne később elvinni ezeket a virágokat Balázs kisasszonyhoz?
*
Szilárd Zoltánnét a háború első éve tette özveggyé. Azóta nem került le róla a fekete ruha. Bánattól-gondtól koránőszülő haját símán hátrafésüli, sötét szeme szomorúan néz a világba, de már az elsőosztályosok is tudják, hogy Szilárd tanárnő csak úgy tesz, mintha szigorú volna. Vagy még helyesebben: csak úgy akar tenni. Legszívesebben alsó osztályokban tanít; a kicsik között leolvad róla a szomorúság; gazdag anyai érzése, melyet egyetlen lányára nem tud egészen rápazarolni, itt szabadon kiélheti magát. Ha tízpercben a folyosón végigmegy, fürtökben tapadnak hozzá kis tanítványai.
Az elsők közül való, akik egyetemen tanulhattak. Az ő nemzedéke volt az úttörő, a «modern». Ők voltak az elsők, kiknek egész fiatalsága könyvek között telt el s akik - bármily kemény igába fogta őket aztán az élet - igazi életüket mégis a valóságtól távol, valahol a lelkük mélyén élik.
Szilárd Olga most a hetedikbe jár és Szilárdné sokszor csodálkozva néz lányára, kinek intelligenciája az övétől olyan különböző: a gyakorlati élet számára való; szeme a valóságra nyílik rá és okossága ösztönből, tapasztalatok nélkül is, az élethez alkalmazkodó gyakorlati okosság. «Apja lánya», - mondja magában és nagy egyedülvalóságában szinte támasznak érzi e gyermeket. «A mai generáció», - mondja máskor, ha végignéz Olga iskolatársnőim, kik szorgalmasan tanulnak ugyan, de könyveik mellett élni akarják a maguk fiatal életét.
Szilárd Olga is; szívesen tanul, de nem tölti ki életét az iskola. A régi csendes világ fenékig felkavarodott s a fiatalság akaratlanul is belesodródott a társadalmi, politikai és művészeti problémák örvényeibe. Szilárd Olgának minden iránt fogékony, a külső élet elé táruló intelligenciája igyekszik tájékozódni mind e kérdésekben, az élethez tartozónak érzi ezeket, de mindennél fontosabbnak érzi a maga életét. Őt nem fogja elsodorni az örvény, nincs benne tragikus elszántság, mely a mélységet keresné; megállja a helyét s derűs lénye úgy hozzáalakul a zűrzavaros időkhöz, mint ahogy kis változtatásokkal ruháit is a divat színvonalán tudja tartani.
Anyja ezért idegenül, olykor félve, de szinte némi tisztelettel nézi. Legfőbb igyekezete, hogy lánya bizalmas barátnőnek érezze.
Szilárdnéra íróasztala mellett esteledett rá; belefáradt a dolgozatjavításba. s kilép pihenni a kis erkélyre.
- Ne rontsd a szemed, Olgi, - szól rá lányára, aki féllábát maga alá szedve, összegubbaszkodva olvas.
- Mindjárt, már csak pár oldal, - lapoz tovább Olga s pár perc mulva félreteszi a könyvet.
- Mit olvastál? - kérdezi Szilárdné, inkább megszokásból.
- Egy... Maupassant...
Szilárdné arca egy árnyalattal komolyabb lesz.
- Tudod, nem szeretem, ha a lányoktól kérsz könyveket. Én megszerzem neked, amit akarsz és amit...
- És amit anyus jónak lát.
- Igen. Még pár évig ráérsz Mau...
- Nem érek rá! Higyje el anyus, - vág közbe gyorsan Olga, aztán dacos elszántsággal folytatja:
- Ismernem kell azt az életet, melyet a társnőim élnek!
Szilárdné meglepődve néz rá:
- Hogy érted ezt?
Olga megfogja anyja kezét s izgatottan folytatja:
- Anyu, ti nem tudjátok, mi van most a lányokkal. Minden osztályban...
Olga elhallgat. Megijesztette anyja kezének akaratlan, ideges szorítása.
- Mi van minden osztályban?
- Vannak olyanok, akik így élnek...
- Hogy élnek?
Szilárdné nehezen lélekzik s kutató szeme a mélyülő homályban lánya arcából akar olvasni. Olga nem felel.
- Hogy élnek? - csattan fel még egyszer megkínzottan Szilárdné.
- Én erről már rég szerettem volna beszélni anyussal. Vannak olyanok, akiknek... barátjuk van.
Szilárdné megkönnyebbülve engedi el lánya kezét. Megsimítja égő homlokát:
- Fiatal lányoknak mindég udvaroltak fiatal emberek. Ha szüleik...
- Anyu nem akar megérteni. Itt nem udvarlásról van szó. Barátjuk van, mint... mint a... Nézze, anyu... kedvesük van.
Szilárdné fejét vérhullám önti el és szive körül nagy hidegség támad.
Lent kigyultak az utcai lámpák és a negyedik emeletre még vastagabb sötétség borul.
- Honnan tudod? - kérdezi végre, szinte suttogva. - Mi ezt tudjuk, egyik a másiktól...
- Hogy kezdődött ez?
- Még a háborúban. Mikor a fiúk szabadságra jöttek... Volt olyan, akivel megtörtént és... és elmondta a barátnőinek...
Szilárdnénak nem volt hangja. Úgy érezte, mintha lassan megdermedne benne minden.
- Volt olyan, aki szerelmes volt... És volt olyan, aki kíváncsi volt...
- Melyik osztályokban?
- Már a hatodikban is. Markos Tilda, aki tavaly kimaradt... És majdnem minden osztályban van néhány... És nemcsak nálunk. Nemcsak diáklány. Más lányok közt még többen. Azt mondják, külföldön még inkább, mindenütt... Ez most terjed...
Szilárdné összeszedte minden erejét:
- És ti?
- Mi?
- Ti többiek? Ti mit gondoltok? A te barátnőid? .
- Mi... én... Magda eugenikával foglalkozik s ő azt mondja... mi azt gondoljuk, inkább a férfiaknak is tisztábban kellene élniök...
- Nektek van igazatok, - lélekzett fel Szilárdné.
Hosszan maga elé nézett, le a megvilágított utcára, anélkül, hogy valamit is látott volna.
Meg kellene kérdezni Olgát, kik azok, - kavargott fejében - komolyan, őszintén beszélni velük. És komolyan beszélni Olgával is. Nagy lány és ő gyereknek nézte!...Össze kell szedni gondolatait; le kell küzdeni ezt a félénk szégyenkezést, ami most összeszorítja a száját...
A közeli toronyban nyolcat harangoztak.
- Ideje vacsorázni, - mondta felállva.
S bent, a felgyúló villanynál mindkettőjük arcára visszatért a megszokott bizalmas nyugalom.
*
Szilárdné álmatlanul hánykolódott. Úgy érezte, mintha valami szakadék nyílt volna fel előtte és ő most szédülő fejjel nem tudna elfordulni tőle. Azután lelke mélyén derengeni kezdett, hogy mindég tudott erről a szakadékról, csak jól behúnyta szemét, hogy ne lássa. És most a szakadék megbosszulta magát: még mélyebb lett és hirtelen elétátongott...
Ezek a gyerekek; akik most belerohannak, fejest ugranak az ismeretlen mélységbe... És a többiek, az ő lánya is, akik ott állanak és megzavarodva, de mégis bátor kíváncsisággal hajolnak fölé... Meg kellene fogni a kezüket és átvezetni őket... De hová, hogy lábuk előtt ne nyíljék fel újra a mélység?
Úgy érezte, olyan feladattal áll szemben, mely meghaladja az ő erejét... Kihez forduljon tanácsért?...
Lánya alvó lélekzete lassanként kissé lecsillapította. Nyugtalan hajnali álmában ismeretlen tájak vonultak el előtte, mint óriási mozgóképvásznon. Régi, visszatérő álma volt ez, mely mindég úgy folytatódott, hogy az ismeretlen tájak helyett kedves emlékeinek színhelyeit akarta látni: a kisvárosi utcát, hol gyermekéveit élte; régi szobákat, melyeknek lakói sem élnek már; parkokat, tengerpartot külföldi utazásainak napfényes óráiból... És jöttek és eltüntek az ismerős képek... Végül férjét akarta látni és tudta, hogy még erősebben be kell húnynia szemét és minden erejét össze kell szednie... Ilyenkor a nagy erőfeszítéstől mindég felébredt, de ma valóban elélépett férje. «Zoltán!» - mondta felujjongva s felé nyujtotta két karját. Férje csendesen szemébe nézett és régi hangján szólt: «Anna... de hiszen te Olga vagy» - Csodálkozva nézett Zoltánra, azután önmagára. Igaz, hiszen ő Olga is, de azért megmaradt a régi Anna. Zoltán nem látja ezt? Még egyszer felé nyujtotta kezét... Zoltán helyett most egy idegen férfi nézett szembe véle... Riadtan keresni kezdte férjét... és erős szívdobogással ébredt fel.
Húnyt szempillája mögött hosszan elgondolkozva őrizte álmát. Olga és ő egyek és mégis oly különbözők; különbözők és mégis oly egyek asszonyi sorsuknak törvényszerűségében...
*
Szívében a tegnapesti nyugtalansággal, nehéz, fájós fejjel ment be első órájára az egyik hatodikba. Gépiesen írta be az osztálykönyvbe az óra tananyagát: «A homéroszi kérdés.» Azután széjjelnézett: kivel mondassa el a mult órán tanultakat... Tekintete egy fáradt arcocskán akadt meg; a még fejletlen kislányos arcból furcsán kiütközött a sötéten körülárkolt szempár. «Ez az egyik!» - gondolta riadtan Szilárdné, míg egy szempillantásig farkasszemet néztek; aztán szinte félve fordult el és egyre nyugtalanabbul nézett körül...
Egyszerre úgy rémlett néki, mintha e fiatal féliggyermekarcokról valami álarc hullana le és a megszokott figyelő nyugalom helyett döbbenet, kíváncsiság, kín, fájdalom, irtózat és mohó életöröm nézne szembe véle...
Szédülve hajtotta kezére fejét. E lánysereget, útban a gyermekkortól a nagylánysághoz, elkapta az idők vihara. Talán nincs az életnek kérdése, melynek csirája ne lenne már köztük elhintve. A ma kérdései, az eleven élet véres kérdései erjednek bennük... Csordultig telve önnön életükkel hogyan lehetne bennük igazi érdeklődés és megértés régmult idők papirossá száradt élete iránt... «A homéroszi kérdés» meredt rá gúnyosan a nyitott osztálykönyvből. Egyszerre nevetségesen összeférhetetlennek és fölöslegesnek érezte mindazt, amiről a mai órán beszélni akart...
Nagy gyengeség lepte meg; homlokán kiütközött a verejték. A várakozó csendben lassan, szaggatottan mondta:
- Rosszul vagyok... Valaki jelentse az igazgató úrnak... És csendben maradjanak...
Támolyogva ment át a betegszobába.
Elmondja kollégáinak? De mit? Mi biztosat tud? És min segíthetnek és min változtathatnak? A szülőket kellene figyelmeztetni, óvatosan? És ha nem igaz?... És ha igaz?...
Beszéljen az igazgatóval?... Képzeletben látta a meginduló vizsgálatot, kínos kihallgatásokat, sírástól eltorzult arcocskákat, a gyászos konferenciát, mely kitiltó végzéseket hoz... Az élet megy a maga útján s a csendes küzdelem ellene talán éppoly hiábavaló, mint a hangos botrány...
Felszabadulni... Ő és társnői lélekben akartak felszabadulni... Milyen messze vannak azok az idők és milyen messze vannak, milyen furcsák ezek a szavak is... Ezek a gyerekek most testben akarják felszabadítani magukat... És hová jutnak?... Ez lenne a szabadulás?...
Feje lüktetve fájt s agyában örökmozgó motollán egyetlen gondolatszál tekeredett fel-le, fel-le: Szabad-e most hallgatni? szabad-e beszélni? szabad-e hallgatni?...
*
Balázs kisasszony tizenegytől tizenkettőig dolgozatot iratott a hetedik á)-ban. Egy órakor a hetedik á) osztályfőnöke, az ideges, szeszélyes Kónyáné, kit még tulajdon osztálya sem szeret, féltékenységtől ingerült hangon fordult Balázs kisasszonyhoz:
- Mi történt ma az osztályomban?
Balázs kisasszony csodálkozva nézett rá:
- Semmi.
- Az egész osztály fel volt dúlva!
- Dolgozatot írtak. Ez mindég valami izgalmat vált ki.
- Orosz Évának sírógörcse volt. Át kellett kísértetnem a betegszobába.
- Mi az? Mi történt?... - kíváncsiskodott köréjük gyűlve néhány tanár.
- Egy szót sem szóltam neki, - mondta bosszusan Balázs kisasszony s a tükör előtt feltette kalapját.
- Látod, nem boldogulok vele, - fordult a lépcsőn lemenet Szilárdnéhoz. - Magam hoztam le a füzeteket és ott hagytam az asztalon a virágját, mintha ott felejtettem volna. És ilyen komédiát csinál nekem...
*
Történelem óra után a nyolcadik b) kint sétált a folyosón. Mindenik kis csoport arról suttogott, hogy Keller Ágota mai felelete «fiatal» volt. Nem mintha Ágota rosszul felelt volna, ahhoz ő nagyon is sokat tud, de egészben mégis hiányzott az a biztosság és könnyedség, az iskolán kívül szerzett tájékozottságnak az az egyéni módon való felhasználása, ami feleleteit máskor oly magasan társnőié fölé emelte. Az osztály csodálkozott. Az osztály bizalma megrendült.
Ágota a folyosó utolsó ablakánál szótlanul nézett le az udvarra. A kis Ajnár mellészegődött, de nem merte megszólítani. Egy szó sem jutott el hozzájuk a sok suttogásból, de Ágota érezte, hogy a «gyerekek» róla beszélnek s mintha száz meg száz tűszúrás érte volna érzékeny bőrét.
- Csak már vége lenne! - tört ki végre.
- A délelőttnek?
- Az iskolának. Az érettséginek. Az egésznek. Nem birom el. Nem tudok most tanulni!
Cicuska hozzásímult és átkarolta:
- Ágota, mi van veled? Napok óta olyan... olyan furcsa vagy...
- A szüleim nem akarnak beleegyezni. Hogy az egyetlen lányuk olyan messzire menjen. Harry most szabadságot kért. És otthon elmondja a családjának.
- De ha a te szüleid nem akarják?
Ágota kiegyenesedett:
- Majd fogják akarni... Ha mindent megtudnak... Legjobban szeretnék velemenni. Itt hagyni mindent. Harry nem akart várni... Harry meg én szeretjük egymást, egészen...
Eszébe jutott multkori beszélgetésük és arca kigyúlt. Ajnár Vilma pedig nem mert felnézni Ágotára. A következő pillanatban azt hitte, talán rosszul értette. Aztán egyszerre olyan kicsinek érezte magát Ágota mellett. Száz kérdés zsibongott fejében és nem tudott kimondani egyet sem. Csak még melegebben hozzásímult.
- És az érettségi? - dadogta végre ijedten.
Ágota komoly arcán különös, mély, boldog mosoly hullámzott át:
- Olyan messze vagyok én már innen...
S a csengő hangjára, mint aki álomból ébredt fel, idegenül és tétován indult az osztály felé.
*
Orosz Éva a sírógörcs óta hiányzott. Harmadnap estefelé egy hordár levéllel és ragyogó rózsacsokorral csengetett be Balázs kisasszonyék lakásán. A borítékról önnön írása nézett Balázs kisasszonyra. Kísérteties pillanat volt, de döbbenete hirtelen elmult, amint ráeszmélt, hogy a levelet Orosz Éva írhatta.
Kelletlenül bontotta fel. Orosz Éva bocsánatot kér, amiért az iskolában alkalmatlankodott virágaival. Legyen szabad ezentúl a lakására küldenie egy-egy csokrot. Azt szeretné, ha állandóan lenne Balázs kisasszony körül valami jele az ő végtelen és örökkévaló szeretetének... A szenvedélyes rajongás szavai fájdalmas szemrehányásokon át ünnepélyes fogadalomban folytatódtak és palástolt fenyegetések után hevesen kitörő könyörgésben végződtek.
Balázs kisasszony fokozódó idegességgel olvasta végig ezt a furcsa szerelmeslevelet, aztán kedvetlenül, tanácstalanul nézett maga elé. Szánalom, szégyenkezés, harag és önvád kavarodtak benne: az a sajgó érzés, ami olyanokkal szemben fog el, kiknek meg nem érdemelt szeretetét nem tudjuk szívünkbe fogadni, mert nem tudjuk szívünkből viszonozni.
Mikor az előszobából Csaba tanár úr hangja hallatszott be, a levelet hirtelen íróasztalába temette. Arca felderült.
- Tudja-e, Ilonka, - mondta később Csaba - hogy a villanyosból megint láttam Orosz Évát? A tulsó sarkon fordult be. Mit csinál az a kislány mindég errefelé?
Balázs kisasszony, maga sem tudta miért, egy szót sem szólt Éva leveléről.
*
Csaba tanár úr megtartotta ígéretét: az utolsó órák egyikén még egyszer alkalmat adott a leggyöngébbeknek, hogy javíthassanak.
Míg a hórihorgas Danner Jolán a táblánál izzadt s olykor lopva esdeklőn az osztály felé fordult, hol vele «drukkoló» barátnői kéz- és arcjátékkal igyekeztek a helyes útra terelni, az osztály nagyobb része - Csaba tanár úrral együtt - halálra únta az annyiszor megrágott dolgoknak ezt az újabb megrágását.
Csaba tanár úr nem akarta meglátni, hogy vannak, akik a pad alatt olvasnak s vannak, akik a következő órákra készülnek, míg az első padok kénytelen megadással «figyelnek» s közben zárt szájjal ásítoznak. Meg kell adni: a nyolcadik b) a tökéletességig tud mozdulatlan arccal súgni és zárt szájjal ásítani.
Az osztály egy percre felébredt, mikor Csaba tanár úr kijelentette, hogy Danner «megúszta» és előlről kezdődött a drukkolás a kis Kovács Etáért.
Keller Ágota több eredménytelen kisérlet után belátta, nagyon is hátul ül ahhoz, hogy ennek a kis csacsinak sikeresen súghasson. Unalmában firkálni kezdett az előtte fekvő üres lapra. Előbb a maga nevét írta le néhányszor. Majd gépiesen az osztály névsorába fogott: Ajnár, Bárány, Berg, Csatlós, Danner, Fazekas... Milyen hosszú egy ilyen óra! Pár pillanatig ismét figyelt. Talán átcsúszik, - gondolta; ismét felvette ceruzáját és gondosan, szinte rajzolva leírta: Henry Lollard. Tudná-e utánozni az aláírását? Harmadszorra, negyedszerre majdnem sikerült. Azután sűrű sorokban mindenféle formáju irott és nyomtatott betűkkel még vagy húszszor leírta a fiatal angol tiszt nevét, akit egy év előtt szolgálattételre Budapestre osztottak be. Newport és Budapest... Ágota úgy érezte, a sors különös kegyelme volt, hogy megismerkedhettek... Most ott ül egy gyorsvonatban, mely végigrohan Európán és holnap Angliában lesz... És rá gondol. Talán e percben írja neki útjáról az első üdvözletet...
A lap betelt. Ágota megfordította s másik felére lassan, gondolkozva bonyolúlt kettős monogrammot tervezett, melyben a H. L. betűk átölelték a K. Á, betűket...
Csengetés után az osztály Bárány Erzsi köré gyűlt, aki elkészült aznapi karikaturájával: Csaba tanár úr kényelmesen pöfékel egy folyó partján, az árban pedig kétségbeesetten erőlködnek a part felé Danner, Kovács meg a többiek.
- Meg kellene mutatni neki, - lihegi Danner, mikor végre levegőhöz jut a nevetéstől.
- Harry tegnap szabadságra ment, - mondja halkan Ágota, mikor a folyosón Cicuska hozzásímul.
*
A város napok óta fuldoklott a korai hőségben. A tanári szoba energiasorvasztó, pállott levegőjében a tanári kar hősiesen küzdött önmagával, hogy az alkalomhoz illő éber figyelemmel s kimerült idegeik ellenére szinte személytelen nyugalommal folytassák le a nyolcadikosok osztályozó értekezletét.
Hét óra tájban áttértek a nyolcadik b)-re. Az igazgató Balázs kisasszony felé fordult:
- Felkérem a nyolcadik b) főnökét, tegyen általános jelentést osztályáról!
Balázs kisasszony kedvetlenül nézett körül. Ujjai idegesen táncoltak a nyolcadik b) osztályozó-könyvén.
- Három éven át, mialatt ez osztály főnöke voltam, minden értekezletünkön azt jelenthettem, hogy osztályom magaviselete kifogástalan és előmenetele jó. Annál rosszabbúl esik nékem, hogy most, az utolsó percben, nem ismételhetem ezt meg. Nem hallgathatom el, hogy a kartársak közül többen panasszal fordultak hozzám -
Néhány tanár és tanárnő közbebólintott.
- hogy az utóbbi időben nincs meg az osztályban az a rendszeres munkálkodás és hatványozott szorgalom, melyet ilyen intelligens osztálytól éppen az érettségi küszöbén méltán elvárhattunk volna.
Az igazgató idegesen nézett végig a tanári karon:
- Mi a tisztelt kollegák véleménye?
- Meg kell még mondanom, - folytatta Balázs kisasszony - hogy véleményem szerint itt nem hanyagságról van szó, nem szándékos hanyatlásról. Az én benyomásom az, hogy valami nagy idegesség fogta el az osztályt. Éppen ezért én a kollegák panaszára inkább bátorítani és megnyugtatni igyekeztem a gyerekeket.
Balázs kisasszony elhallgatott. S most minden felől röpködtek a megjegyzések, vádolók és védők:
- Mindig olyan exaltált osztály volt!
- Majd kihúzzák magukat!
- Tömeghisztéria!
- Bizony közöny és hanyagság!
- Nagyon elkényeztették őket! - jelentette ki Kónyáné és szúrosan nézett Balázs kisasszonyra.
- Azt hiszem, közös tapasztalatunk, - kezdte az igazgató - hogy a döntő pillanatban gyakran éppen a legjobb tanulók, akiktől legtöbbet várunk, mélyen a maguk színvonala alatt maradnak. És így van ez néha egész osztályokkal. Mintha belefáradtak volna a hosszú erőfeszítésbe s idegrendszerük az utolsó percben felmondaná a szolgálatot: megtorpannak egy lépéssel a cél előtt. De mert lányokról van szó, - folytatta elmosolyodva - bízom beszélőképességükben s remélem, hogy az érettségin fényesen rácáfolnak a kollégák aggodalmaira.
- Feltünőbb esetekben érintkezésbe kellett volna lépni a szülőkkel - kezdte ismét Kónyáné.
- Például? - fordult felé harciasan Balázs kisasszony.
- Például Kellernél. Az utolsó hetekben feltünően hanyatlott.
- Az a nyugodt, öntudatos lány, mintha kicserélték volna! - sóhajtja Szernye tanár úr.
- Ilyen nagy lányoknál vigyázni kell, nehogy a büszkeségüket megsértse az ember, - siet Balázs kisasszony segítségére Csaba tanár úr. Szilárdné lehajtott fejjel szótlanul ül.
- Talán nem egészséges; rossz színben van mostanában, - védekezik Balázs kisasszony. - És mit mondhattam volna az anyjának? Hiszen az átlaghoz képest Keller ma is kitünő!
- Az én véleményem mégis az, - kardoskodik Kónyáné - hogy alaposan meg kellett volna vizsgálni a dolgot.
Szilárdné - mintha nagyon fájna a feje - két kezére támasztja homlokát.
- Bizzuk a dolgot az osztályfőnök tapintatára és térjünk át az egyes tanulók előmenetelének megbeszélésére, - zárta be a vitát az igazgató.
Balázs kisasszony kinyitotta az osztályozó-könyvet és hangsúlytalanúl olvasni kezdte:
- Ajnár Vilma. Vallástan: jeles. Magyar irodalom: jó. Latin...
*
Az írásbeli érettségi első reggelén a két nyolcadik a nagy rajzteremben gyűlt össze, hogy megkapja a magyar tételt.
Mikor pont nyolckor a tanári kar, élén az igazgatóval, bevonúlt, dermedt csend nehezedett a teremre. Az a csend, melyen érződik, hogy nem a nyugalom csendje, hanem a végletekig feszített izgalomé, melyben hatvan szív ijedt várakozásban kalapál.
Az igazgató felolvassa az írásbelire vonatkozó szabályzatot s ünnepélyesen figyelmeztet mindenkit, hogy az ügy komolyságához, az intézet hírnevéhez és önmagához méltón viselkedjék. A csend pillanatról pillanatra dermedtebb s ott a néma padsorokban egyszerre mindenki úgy érzi, hogy az igazgató úr röntgenszeme látja az összes «puskákat» a számukra rögtönzött rejtekhelyeken. Reménytelen szorongás fog el mindenkit. Csobán Elza nefelejts szeme esdeklőn néz fel Csaba tanár úrra.
A két magyar tanár: Balázs kisasszony és Menke Gusztáv az igazgató mellett jobbról és balról áll. Mintha egy óra mult volna el, pedig még nyolc óra tíz percet sem csengettek. Végre, végre az igazgató kezébe veszi és felmutatja a pecsétes levelet. És átnyujtja Balázs kisasszonynak.
Balázs kisasszony szokatlanúl sápadt s kicsit remeg is a keze, mikor felszakítja. Négy-öt tanári fej összehajol a levél felett. Balázs kisasszony elmosolyodik s mintha gonosz varázslat tört volna meg, sorról sorra minden arcon végigfut halkan, bizonytalanúl a Balázs kisasszony mosolyának visszfénye.
Balázs kisasszony veszi a krétát és erős, egyenes betűivel írni kezd a táblán: «Petőfi
Nem állja meg, hogy egy szempillantásra hátra ne forduljon. Megnyugodó derülés minden arcon.
Tovább írja: elbeszélő költeményei.»
Mikor leteszi a krétát, csupa szélesen mosolygó arccal néz szembe.
Menke tanár úr a dobogó szélére lép, mintha e komoly pillanatban a szép stílus követelményeire nézve akarna még egy utolsó példát adni:
- Fonjanak koszorút halhatatlan költőnk költészetének örökéletű virágaiból!
Balázs kisasszony pedig azt mondja:
- A tétel könnyű és még könnyebbnek látszik. Elvárjuk, hogy mindenki elmélyedő szeretettel dolgozza ki.
Szernye tanár úr átvezeti a maga tizes csoportját a szomszéd terembe és a tanári asztal mellé ül «felügyelni». Mikor suttogás hallatszik, halkan köhécsel. S mikor papirgolyók röpülnek, a nyitott ablakon át buzgón figyeli a vonuló felhőket.
Ha Szernye tanár úr fiatalosan öreg szeme láthatná a tanítványai körül rajzó gondolatokat, látná, mint népesül be a terem. Látná a szemérmetes Erzsókot Fejenagy urammal, Kukoricza Jancsit Iluskájával a patak partján, a Kompolti-fivéreket, Szilaj Pistát a csónakban, a páncélos Széchy Máriát és Szilveszter lázas, apostoli homlokát.
És látná, hogy Keller Ágota álmatlanságtól égő szeme üresen mered maga elé s körötte a nagy ürességben mintha tüzes betűkkel ott táncolna:
- Nem ír. Miért nem ír? Istenem, miért nem ír?...
*
Az írásbeli és szóbeli közötti hetekben Ágota egyre ezt a levelet várta. Minden este bizonyos volt benne, hogy másnap és minden reggel érezte, hogy hiába. Egyre nehezebb szívvel csak úgy lézengett szótlanúl, hogy múljék az idő; el-elnézett az iskolába, hogy hátha, mire hazajön s mikor felment a lépcsőn, már előre tudta, hogy nem várja semmi. Várakozását, kezdetben oly boldog, biztos várakozását egyre türelmetlenebb, egyre kínzóbb izgalom váltotta fel.
S mikor végre a szóbeli előtt egy nappal Henry Lollard levelét kezében tartotta, öröm helyett rémület fojtogatta és minden erejét össze kellett szednie, hogy felbonthassa.
A szíve megdermedt, mire végigolvasta. S mintha nem értette volna meg, előlről kezdte újra. Könnyein át táncoltak és összefolytak a sorok. Szavak, félmondatok bukkantak fel s tekergőztek előtte, mint fekete kígyók: hogy az ő szülei is ellenzik házasságukat... Mondjanak le róla... Már nem is jön vissza Pestre... Indiába megy, talán már pár nap mulva... Nagyon köszöni ezt a néhány szép hónapot... Mindig boldogan fog gondolni rá... Reméli, Ágota is
Heves zokogás rázta, rázta Ágotát és összetört benne mindent: szerelmet, hitet, vágyat, multat és jövőt. Mire könnyei elálltak, semmije sem maradt.
Mintha egy vasmarok nyúlt volna felé távol országokon át és könyörtelenűl összeroppantotta volna szívét. Egyre markolja és többé nem eresztheti el. Szívfájdalom? Hát fájdalmában igazán fáj az ember szíve? . .
Menekülni! Menekülni ettől a kíntól, ettől a levéltől, ettől az ürességtől, amelybe beleveszett minden. Tegnapelőtti, tegnapi álmatlan éjszakája, a bizonytalanság fojtó álmatlansága most távoli elveszett boldogságnak látszott. Aludni tompán, öntudatlanúl, felejteni, pár órára legalább, a felejthetetlent!
- A fejem fáj, - mondta anyjának, mikor vacsorázni hívták. - Inkább beveszek egy aspirint.
- Milyen sápadt vagy! - ijedezett anyja s buzgólkodva adta kezébe a kis házipatika kulcsát. Apja szemüvege mögül fejcsóválva nézett utána és dörmögve szidta az érettségit.
Ágota szívdobogva kereste a szekrénykében a kis üvegcsövet, melyből lábadozó anyja pár hó előtt luminált szedett... Hogyan segítsen magán, ha nincs meg?... Végre! A kis csőben még három tabletta: egy éjszakai alvás a kezében...
Most egy negyedóra, vagy egy félóra s aztán jön a csend...
A percek a végtelenségbe nyúltak, negyedről negyedre áthallatszott az ebédlő órájának pendülése; a szörnyű izgalom, mely a fiatal test minden sejtjében remegett, nem engedelmeskedett az altatónak. Kábult agyában konokul kavarogtak a szavak, melyeket egymásnak mondtak, egy évnek minden emléke a gyilkos levél foszlányaival együtt: «szeretni egy életen át» és «köszönöm ezt a néhány szép hónapot»... Soha többé nem fogja látni... «mindig boldogan fog gondolni rá»... Az egész életét odaadta s neki csak ennyi volt, átlépett rajta... és holnap talán Indiába... Nem sirni, most már többé nem sirni!... - Ki volt ez az ember, aki ezt tehette vele?... «Anyámmal együtt a szívemben»... és játszott avval, ami neki halálosan komoly volt... «Köszönöm ezt a néhány szép hónapot!»... Nem, magát sem szabad siratnia... A falba verni a fejét, amiért ilyen hittel szerette... Keller Ágota, Keller Ágota! és néhány szép hónap és most vége mindennek...
Kint szürkül. Nem ér semmit a luminál. "Maga az első leány és soha, más»... «a szeme olyan, mint anyámé»... és vége. És ezek az utolsó hónapok... a büszke bátorság, amellyel odaajándékozta magát... Egész teste szégyentől égett... «Mindég boldogan fog gondolni rá!»... Megfürödni, lemosni magáról mindent... Ha a bőrét is levethetné...
- Hét óra! - kopogott be félénken anyja.
És Ágota tompa aggyal, kietlen szívvel, megtört akarattal indult az érettségire.
*
Fehér ruha, csupa fehér ruha az iskola környékén, a folyosókon, a zsibongó osztályokban, hol a záróünnepélyre gyülekeznek.
Vidám várakozás, vakációs levegő, sok rózsa szerte, csak a harmadik emelet csendes. A nyolcadik b)-be úgy nyit be mindeki, olyan óvatosan nyomva le a kilincset, mint ahol nagy beteg van. A padokon szerte néhány ujság és két-három megdöbbent, kisírt arc olykor összeborul, hogy újra elolvassa a hihetetlent, ami ott áll mégis kis hideg betükkel a napihírek közömbös sorában:
Valahányszor az ajtó nyilt, Ajnár Vilmát várta az osztály, mintha általa megérthetnék a történteket és akkor megnyugodhatnának. De Ajnár Vilma nem jött. Végre Csatlós Irén fellépett a dobogóra és a halkan suttogó csoportok elnémultak.
- Azt hiszem, gyerekek, - hangja remegve elfult - azt hiszem, mindnyájan úgy érezzük, hogy nem tudunk résztvenni a záróünnepélyen. Kérjük meg Balázs kisasszonyt -
- Igen, igen! - szóltak közbe minden oldalról.
- Menjetek le, Csatlós és -
- Csatlós és Bárány! - inditványozta valaki.
Csatlós és Bárány, mint a kislányok szokták, megfogták egymás kezét. Balázs kisasszony kisírt szemmel érkezett az iskolába. A tanáriban körülfogták és mindenki egyszerre beszélt.
- Ki hitte volna! - csóválta szomorún bozontos fejét Szernye tanár úr.
- A mai generáció! Nincs bennük ellenállóképesség! - jelentette ki Kónyáné.
- Pillanatnyi elmezavar! - magyarázta Menke.
Szilárdné átölelte Balázs kisasszonyt:
- Szegény kis lány, szegény kis lány! - hajtogatta izgatottan.
- Fel kellene menni az osztályba! - sohajtotta Balázs kisasszony.
-Az intézet jó hirneve - kezdte az igazgató.
Egy szolga jött be:
- Két növendék kéri Balázs kisasszonyt.
Mindenki némán ült a helyén, mikor Balázs kisasszony belépett. Amint végignézett az osztályon, szeméből kibuggyantak a könnyek. Az egész osztály csukladozva sírni kezdett. Végül Balázs kisasszony összeszedte magát:
- Mi, akik itt vagyunk, nagyon szerettük és becsültük Ágotát... Nem értjük, miért tette, de mi nem ítélhetünk felette... Mi mindég szeretettel fogunk gondolni rá...
Néhányan hangosan felzokogtak.
- Beszélek az igazgató úrral. Azt hiszem, beleegyezik kérésükbe... Majd később felhozom a bizonyítványukat.
Az ajtó bezárult Balázs kisasszony mögött.
*
Katona Sári hozta a hirt; hogy Csaba tanár úr eljegyezte Balázs kisasszonyt.
- Nem igaz!... Nem lehet... - hebegte Orosz Éva,
- De igaz. Nagy Magda mondta a b)-ből. Ő pedig Szilárd Olgától tudja!
Orosz Éva elsápadt. Az egész záróünnepélyen merőn nézte Balázs kisasszonyt s aztán, mikor Csaba tanár úrral távozott az iskolából, nagy távolságból óvatosan követte. Egyszerre, mint akit fejbekólintottak, megtántordott. Csaba tanár úr karonfogta Balázs kisasszonyt.
Orosz Éva arca eltorzult a szenvedélyes gyűlölettől. Szédült, mint aki körül hirtelen nagy üresség támadt. Egy hirdetőoszlopnak támaszkodott. Mélyen szembehúzott kalapja alatt peregtek a könnyek.
Aztán összeszorított szájjal nekivágott a Dunapartnak.
Otthon, még kalapban, elővette titkos kincsét, Balázs kisasszony arcképét, melyet oly nehezen szerzett meg. Hosszu, ideges ujjai mohón tépték parányi darabakra. S mélyen kihajolva az ablakból égő szemmel nézte, mint hinti szét a szél szerte az utca porában.