Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 10. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · ANGOL IRODALOM
«Megint egy háborús könyv», kiált fel a közönség, amikor meglátja Tomlinson új könyvét, az
Mintha egyszerre mindenki felszabadult volna attól a nyomástól, amit a háborúutáni tíz szomorú év rakott az emberekre, mintha mindenkinek eszébejutott volna, hogy neki is van háborús emléke, amit meg kell írnia és el kell mondania.
Egy kicsit már sok is volt talán. A közönség már valamennyire fáradt is a háborús könyvektől.
Tomlinson könyve nem háborús regény, vagy legalább is nem csupán háborús könyv és nem is regény, ha az igazságra törekszünk. Ez a könyv történelem, vagy ha úgy tetszik, hát legyen történelmi regény. Történelem ötszáznegyven oldalon keresztül, ami húsz évet ölel fel: ezerkilencszáztól, a búr-háború idejétől ezerkilencszáztizenkilencig, a háborút követő esztendőig. Az a történetíró, aki meg akarja írni ennek a húsz esztendőnek a történetét, okvetlen el kell olvassa ezt a könyvet.
Nem tudom, miért írta meg regényformában Tomlinson ezt a könyvet. Talán azért, mert ő regényíró és soha még történelmi könyvet nem írt, de ez a könyv vagy nem regény, vagy nem mérhető az átlagos regény mértékével. Egészen újszerű. Nincs főszereplője, mert ez a könyv nem annak a Jim Maynardnak a története, aki végigvonul az öt fejezeten, hanem embereké, egy egész társadalomé.
A stílusa, a felfogása is a történetíróé. Lassú, leíró epikus, élő emberek szerepelnek benne, ujságok szerkesztői, ismert politikusok. Folyton képeket ad és leírásokat. Lassan, gondosan készít elő a háborúra, először egy ismert világot fest... meglehetősen új és szokatlan színekkel és meglátásokkal, a londoni East Endet, a piszkos, szürkevizű Temzét, ahol útjárabocsátják az első Dreadnaught-ot, ami mintha előrevetné a háború árnyékát ebben a látszólag nyugodt és békés világban. Aztán megjelenik a Fleet Street, az ujságok világa és egy élő és szereplő alak, Northcliffe, a modern ujságírás megteremtője. Nem jelenik meg a lapokon, csak a szava hallatszik a színfalak mögül és a rotációsok dübörgése között. Fordul a színpad, egy exotikus vidék: Novobambia van előtérben, valahol Afrikában és egy roppant folyó, de ez már nyolc évvel később van, a búr-háború kora. Aztán megint London és már ott vagyunk a háború küszöbén.
A háborús részek leírásában is új. Nem a háború borzalmait írja le, mint divatos kortársai, nem süllyed egyoldalú végletekbe és nem igyekszik pacifista propagandát csinálni, hanem a háborúban is meglátja a szépséget. Mert művész.
Mint stiliszta, tanult Conradtól, de nem vált a Conrad utánzójává. Modernebb egy árnyalattal de talán nem mondhatnók, hogy felülmulta Conradot, Conrad unique és egyedülálló a maga nemében, Tomlinson már egy másik irányban jelent továbbhaladást.
Tomlinson olyan érzékeny a külvilág benyomásai iránt, mint az eolhárfa, amit a legenyhébb zefir is megszólaltat. Kis dolgok ragadják meg a figyelmét, amilyeneket mindenki lát naponta többször is anélkül hogy figyelemre méltatná azokat. Egészen kis dolgok, amelyek azonban olyan sokat számítanak.
Festő is. Felrajzolja egy nagy történelmi festmény hátterét, aztán az alakokat. Csupa jólismert londoni figura és éppen abban van a Tomlinson művészete, hogy újat tud róluk mondani és eredetit.
Ezt a könyvet, amely új és eredeti, nem szabad úgy olvasni, mint egy regényt, egyfolytában és gyorsan, követve az elbeszélés menetét. Itt nincs mese, amit követni kellene, a konstrukció szétesik, lazának mondható. De hát nem is szabad regénynek tekinteni. Lassan kell olvasni és apránkint, mint egy breviáriumot, kis kortyokban szürcsölve, mint a régi jó édes vermuthot szokás.
(London)