Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 10. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · ANGOL IRODALOM
Robert Bridges szelleme, mely annyi évtizeden át lengett Oxford porló tornyai körül, megtért poraikhoz. Oxfordi ember, diák vagy tanár számára, aki késő téli délutánokon könyvei vagy kompániája felé igyekezett, a nevelő helység privilégiumainak egyike volt: megpillantani őt. Robert Bridges elhúnyt április 21-én házában, melynek kilátása az egyetemi város látképére nyilt. Utolsó óráját kényelmesen, ahogy élt, s az önrendelkezés úri szabadságával, addig halasztotta, míg megérett s elkészült. Természeténél fogva akadémikus, igazi oxfordi volt erudiciójában, s ahogyan az élet sugalmaira sietség és izgalom nélkül reagált. Mint gyermek és ifjú, huszonkét évig tanult különböző mestereknél. Megjárta Etont (ezt a legzártkörűbb iskolát) s a Corpus Christi College tagja volt Oxfordban. Londonban orvosdoktor lett s egy darabig mint mentőorvos szolgált. Robert Bridges majdnem hetven éves volt már, mikor
Nyolcvanöt évig érlelve írta meg végre életének leghosszabb és legmélyebb költeményét. A «Szépség Testamentuma» Bridges világlátásának szintézise, s éppenséggel nem könnyű olvasni. Vagy négyezer verssor, laza versmértékben, mely egyformán képes pompázatosságra és valami különös szárazságra is. Tartalma felöleli a század intellektuális kincskészletének jórészét. Bridges, mint a kor szellemiránya azt kívánni látszik, elegyíti a tudományos és irodalmi erudíciót. De a specialistákhoz nincs köze s megveti azt a szokást, hogy valaki kiválasztja a Tudománynak egy kis szögletét s azon gubbaszt egész életében. A «Testamentum» ritmusa a Szépség és Bölcseség «két kitartott félhangja» közt himbál, Szinte zavaró e költemény gazdagsága: bölcselmi harc Spinozával és Leibniz-cal, magas természet-líra, egy város tornyai, amint lassan eltünnek az estében, a biológia elemei, sőt a chaldaeai ásatások, hol «szépség és bölcseség» roncsai hevernek eltemetve a «homokjáró tevék lomha léptei» alatt.
A híres «Shorter Poems» - Robert Bridges kisebb költeményei - 1873-tól kezdve jelentek meg 1898-ig, új s új kötetekben, melyeket 1912-ben egy gyüjteményes kiadás követett, mintegy megkoronázva Bridges életművét. Közben a költő drámákat is írt, amiket sohsem adtak elő - drámákat, tele lírai szépséggel, s jeges tisztaságú képzeletből metszve, de melegség nélkül; amolyan irodalmi csendéleteket. Szerencsésebb volt a kritika terén. Miltón prozódiájáról és Keatsről írt művei az angol ritmus mélyelméjű kutatóját revelálják. S a saját versei közt alig akad egy is, amely ne lenne eredeti vagy érdekes kísérlete a hangok kezelésének. Lírájának csúcsai az olyanféle versek, mint amik így kezdődnek: «Hová, pompás hajó?» s «Ébredj fel, szivem, hadd szeressenek!» és «Ezüst Themzénél egy dombocska áll» vagy a «Londoni hó», a szuggesztív hangok e csodája.
Robert Bridges mindig meglehetősen ismeretlen volt a nagyközönség előtt. Úgy nevezték őt: «a néma Laureatus». 1913-tól kezdve (amikor Poeta Laureatus lett) alig írt valamit egész a «Szépség Testamentumáig». A «tanulószoba költőjének» csúfolták a kritikusok. Én így fogalmaznám véleményemet: a «Testamentum»-ot nem lehet a «legnagyobb angol versek egyikének» mondani; de benne van az anyag, amiből lehetett volna az. A gondolat sokszor finom és éles, de nem született a nyelv varázslatának bélyegével, mely az örökkévalóság számára elpecsételné. A «Testamentum» stíljének valósággal ellentéte a Nagy Költészet lényegi célbatalálása, a shakespearei szólam, a kikerülhetetlenül elevenretapintó kép, mely a legpartikulárisabb esetet is magasabb érvényesség szférájába emeli. Ily mágia hatása alatt úgy nézünk át az Időn, mint egy üvegfalon. Igazságtalan volna elhallgatni, hogy kisebb verseinek némelyikében Bridges is eléri a művészetnek ezt a magaslatát, túlhágva méltóságteljességének s hallgatag tömörségének otthonosabb erényein.
Az angol literatúrában dr. Bridges majdnem utolsó élő tagja annak a nagyszerű írócsoportnak, mely az 1840 körül születettekből megmaradt még a háború-utánra: Frederic Harrison, a pozitivasta, John Morley, a kritikus, Sir George Otto Trevelyan, a történetíró, Thomas Hardy, a regényíró, W. H. Hudson természettudós, C. M. Doughty keleti utazó és költő, Edward Carpenter, a szocialista. Az egész csoportból már csak talán Professor Saintsbury, az irodalomtörténész van életben.