Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 10. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Fordítások

Gara László: MAGYAR IRODALOM FRANCIAORSZÁGBAN

Budapesti napilapokban egyre-másra jelennek meg cikkek magyar írók külföldi sikereiről. Ami Franciaországot, jobbanmondva Párist illeti, ujjongó, hasábos cikkeket láttunk a magyar drámairodalom diadalútjáról, Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc, sőt Fodor László lelkes, forró bemutatóiról, melyek egész Párist lázba hozták. Beszámolókat olvastunk Zilahy Lajos és Tormay Cécile francia fordításban megjelent regényeiről, melyek előtt tisztelettel hajtott fejet az egész párisi kritika. Adyt úgy szokás emlegetni, mint a modern költészet világszerte elismert herkulesét, Petőfit, mint a világirodalom egyik legnagyobb lírai lángelméjét, akit már az iskolában tanítanak. Sokan szívesen hiszik el nálunk, hogy a francia irodalmi kávéházak törzsvendégeinek nincs más dolguk, mint a magyar lélek félig európai, félig ázsiai titkait fürkészni, a magyar kultúra tragikus alternatíváit tanulmányozni.

Ez ellen a rokonszenves és megható elképzelés ellen semmi kifogásunk sincs azon az egyen kívül, hogy egy betű sem igaz belőle. A francia nagyközönség - l'homme de la rue - annyit sem tud a magyar irodalomról, mint mi az újgörög széppróza fejlődéséről. Azok, akik olvasták Coppée-t, már találkoztak Petőfi nevével, de ki olvassa manapság Coppée-t? A háború előtt a Mercure de France kiadta az Ember tragédiáját, óriási könyvsiker volt - majdnem ezerkétszáz példányban fogyott el. Néhány hivatásos kritikus, - személyes ismerőseitől - hallhatta Ady nevét.

Ami a magyar drámaírók párisi "diadalait" illeti, ezek a magyar napisajtó ártatlan magánügyei. Molnár Lilioma kétségkívül jó benyomást tett a kritikusokra, de a darabot mindössze vagy harmincszor adták. A többi - néma csend.

A helyzet ilyenformán szomorú, de nem kétségbeejtő. A kétségbeeséstől megkímél az, hogy a franciák a többi külföldi nagyságokat sem ismerik jobban, mint bennünket: egy nemzet litteraturája sem tudott mostanáig Párisban olyan mély gyökeret verni, mint nálunk az északi vagy az orosz - a németekről nem is beszélve. Ötvenezer példány francia írónak is elég ritka siker; idegennek elképzelhetetlen. Az orosz ballett diadala egy időre divatba hozta az orosz regényt, de a nagyközönség széles rétegei sohasem tudtak megbarátkozni vele. Quo vadis vagy Nyugaton a helyzet változatlan - melyek nem szorosan vett irodalmi sikerek - csak megerősítik a szabályt.

Az, alábbiakban igyekezni fogunk ennek a különös jelenségnek okaira rávilágítani.

*

Pár hónappal ezelőtt az Oeuvre folytatásokban közölte Stefan Zweig "24 óra egy asszony életéből" cimű kis regényét. A folytatások befejeztével körkérdéssel fordult az olvasókhoz - Franciaország legintelligensebb ujságpublikumához - és bírálatot kért.

A válaszokból kiderült, hogy az olvasók túlnyomó többsége nem értette meg - vagy félreértette - a regényt. Ez annál meglepőbb, mivel a «24 óra egy asszony életéből» belső felépítésében követi a francia analitikus regény - ahogy most mondani szokták: introskeptív regény - strukturáját. Hasonló elemekből összetevődött magyar közönség - azt hisszük, nyugodtan állíthatjuk - sokkal teljesebben tudta volna követni az író intencióit.

Szabad-e ebből a francia publikum inferioritására következtetni? Semmiesetre sem. A francia olvasó - kinek ízlése diákkorában klasszikus remekművek analizisén, nehéz "composition"-okon edződött, általában jóval figyelmesebben olvas, mint a magyar vagy a német és sokkal könyörtelenebb mesterségbeli balfogások, képzavar, kompozicióhiba iránt, mint mi: középeurópaiak. A mai francia közönség természeténél fogva kényelmes - gout sédentaire -; nem szeret utazni, még könyvekben sem. Valóban, könyvben és dohányban a francia csak a hazait kedveli; az illatos egyptomi cigarettánál többre becsüli a jó öreg Marylandot és az "exotikus" remekműveknél a hazailag előállított átlagtermést. Idegen tradiciók, a mindennapi élet országonkint változó különös szokásai nem csábítják, hanem visszataszítják és mindvégig bizalmatlan marad minden szokatlan életmegnyilvánulás iránt, melyet "bizarrnak" talál. Összegezzük a dolgot: a francia olvasót egy valóban szokatlan környezet apróságai - melyek a magyar publikumot épp ellenkezőleg, annyira vonzzák, inkább visszataszítják a munka teljes megértésétől: a fáktól nem látják az erdőt. Az exotikum természetesen más, az csemege, - de csak francia író csomagolásában. (Pierre Loti, Claude Farrére, Tharaud-fivérek, Paul Morand).

*

Manapság mintha kissé javulna a helyzet. A háború óta a francia olvasó több érdeklődést és különösen több megértést tanusít az idegen nemzetek sajátosságai iránt. Az «irodalmi köldöknézés» korszaka a végét járja és lehetséges, hogy egy nap Páris kapui mégis csak megnyílnak az idegen kultúrák előtt. A nagy kiadók több külföldi nyelven olvasó lektorokat szerződtetnek és Rieder, Albin Miohel, Grasset, N. R. F., Stock, Attinger egyremásra dobják piacra az idegen regényeket, melyek - ha relatíve kevés példányban is - de fogynak. Az idegen irodalmak diplomatái igyekeznek tőlük telhetően kihasználni a kedvező «konjunkturát»; így a csehek Grasset-vel szerződést kötöttek egy cseh regénysorozat megindítása ügyében, mely - politikai pártokra való tekintet nélkül - preciz és összefoglaló képet akar adni a mai cseh irodalomról. A sorozat első három kötete már meg is jelent. Az északiak és az olaszok szintén erősen mozgolódnak. A német írókat a német kiadók és a követség vállvetve támogatják. Csak magyar részről nem találkozunk szervezett propagandával.

Erre pedig nekünk különösen szükségünk volna. Író és kiadó között minden komoly tárgyalás alapja a kiadó számára megközelíthető szöveg. A német, angol, orosz vagy skandináv újdonságokat a nagy cégek lektorai sorra elolvassák, de a magyar könyvek felfedezése - magyarul tudó lektor hiányában - a fordítóra hárul, akinek azonban már az előre lefordított munkát kell benyújtania. Sajnos, erre a sokszor hónapokig tartó, fáradságos - és esetleg bizonytalan - munkára még a legnagyobb áldozatokra kész fordító sem mindig vállalkozhat. Be kell tehát vallanunk - és ez nem szégyen, - hogy amíg itt egypár magyar könyvnek, vagy egy magyar írónak sikere fel nem hívja ránk a figyelmet, a magyar irodalom franciaországi népszerűsítése jelentős részben pénzkérdés marad. A mostani körülmények mellett azonban kétséges, hogy vajjon eljuthat-e, ügyesen megszervezett irodalmi kampány nélkül (ami alatt nem értünk szükségszerűen hivatalos, adminisztrációs akciót), kellőszámú és kellősulyú magyar könyv a francia kiadók és - közvetve - a közönség elé.

*

A legjobban előkészített propaganda is hatástalan maradhat azonban, ha azt egyoldalúan, a párisi közönség alapos ismerete nélkül intézzük.

Versekkel például ma nehezen tudnók a francia publikumot megközelíteni. Ennek két oka van. Az egyik irodalmi: a francia prozódia nem tűri az idegen formákat és a fordítót ritmikus prózára szorítja. Láttunk már remek fordításokat ritmikus prózában, gondoljunk csak Mallermé Poe fordítására. A vers különös harmóniája, lüktetése azonban ilyen esetben menthetetlenül elvész. A másik oknak kevés köze van a tiszta irodalomhoz: idegen költők iránt nincs érdeklődés, még céhbeliek között sem.

Novellákkal szintén kevéssé időszerű próbálkoznunk. A francia novella, mint irodalmi műfaj haldoklik: megölte az ujságnovella. Beérkezett francia írók képtelenek ma elbeszéléseiket kötetben kiadatni és ha mégis sikerül, a kiadó regénynek maszkirozza a könyvet és óvakodik a műfajt a címlapon jelezni

Minden tisztelet konzervatív regényirodalmunk értékeinek, de ezek ma nem igen számíthatnak sikerre.

A Nyugat «nagy generációjának» és a fiataloknak a regényei között kell tehát keresnünk olyanokat, amelyeknek mondanivalója elég súlyos és magyarságuk elég emberi, hogy a francia olvasó felfigyeljen szavukra. Az olyan írásokra gondolunk elsősorban, mint a «Légy jó mindhalálig», a «Gólyakalifa», «Édes Anna», «Kakuk Marci», «Kivilágos kivirradtig», «A Pál-utcai fiúk» - hogy csak találomra említsünk meg egyet-kettőt, vagy a fiatal generáció néhány érdekes, nyugtalan regényére.

*

Fölösleges és káros volna tehát továbbra is illuziókban ringatnunk magunkat. A franciák nemcsak, hogy nem várnak bennünket tárt karokkal, de még csak nem is kíváncsiak ránk. A nagyközönséget aligha hódíthatjuk meg egyhamar, sőt még az is kérdéses, hogy valaha eljutunk-e hozzá. Kárpótolhat azonban bennünket az elit megbecsülése, amely több, ha kevesebb is mint Páris. Franciául nemcsak franciák olvasnak és Párison keresztül az egész világ hozzáértő közönségének tudatába bekerülhetünk.

(Páris)