Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 10. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Fordítások
Magát a tényt, hogy az emigráns írónak legismertebb, még a régi termésből való (Moszkva, 1910) regénye helyet kapott az Athenaeum-könyvtár új sorozatában, csak megelégedéssel és örömmel lehet fogadnunk. Érdekes könyv. Az írót mintha teljesen lekötné az individuális téma, egy pincér életesorsa a legszűkösebb keretek között, mégis mikor letesszük a könyvet, az az érzésünk, hogy társadalmi regényt olvastunk az utolsó békeévek Oroszországáról. Nem kapunk részletes leírásokat a szociális rétegeződések bonyolult alakulatairól, a szereplők társadalmi hovatartozása is csak nagy vonalakban van felvázolva, mégis eleven levegő lengi át a sorokat, társadalmi problémáktól terhes levegő.
A fokozatosan drámaiasodó cselekménynek két színhelye van, a restaurant és a pincérlakás. Mindkettő tele jólmeglátott emberekkel. Az előkelő étterem folytonosan hullámzó vendégseregében minduntalan újabb és újabb arcok bukkannak elénk Az állami bürokrácia korifeusai, könnyed mozgású katonatisztek, újgazdagok, gyárosok, bankettező tanárok és gusztustalan szibériai kereskedők vonulnak fel a fényes parketten tarka összevisszaságban és igazán nem lehet rájuk fogni, hogy társadalmilag egyivásúak lennének vagy hogy ezt vagy azt az osztályt képviselnék. Nem, semmi közük egymáshoz. Mégis mikor belépnek az ajtón és helyet foglalnak a francia konyha inyencségeitől roskadozó asztaloknál, mindegyikük arcára kiül egy közös vonás, a felszínre jutottság, a beérkezettség vonása. Kinn az utcán, az életben talán küzködő, dolgozó emberek bizonyára sok-sok gonddal és igen kevés örömmel, idebenn azonban felöltik a maszkot, amely eltakarja az igazi vonásokat. A kiváltságosak maszkja ez, akik valami úton-módon beváltották magukat az élet gondtalan élvezetébe és most felülről lefelé nézik a világot. Ha nem is nagyon felülről de mindenesetre nagyon lefelé.
A restaurant fénye bántóan éles. Azonnal láthatóvá válnak benne az apró smucigságok és a kisebb-nagyobb emberi aljasságok, szembeötlenek, mint a pecsét a pincérfrakkon, amelyért dorgálás jár a maitre d'hotel-től. De még mielőtt megszokná szemünk a lokál ragyogását - záróra és máris kisérnünk kell a hőst úttalan sikátorokon át az albérlőkkel és gondokkal zsúfolt pincérlakásba. A fényözön után homály, amely egyre tragikusabban sötétedik egy lassan széthulló család sorsa fölött. Amott a fényes, fehér kockában csupa beérkezett, kiváltságos arc, legalább addig, amíg benn van, kiváltságos és beérkezett, itt a feketében csupa esett és esendő ember: a nélkülözésekben és házimunkában elnyűtt szívbajos feleség, a kicsapott diákfiú, aki politikai mozgalmakba sodródik, mielőtt még tudná, mi a politika és általában mi az élet, a gimnázista lány aki mindenáron ki akar szabadulni környezetéből, meg is adja az árat, amit kérnek tőle, de még mélyebbre zuhan vissza, mint ahonnan elkívánkozott, albérlők, kis és tört exisztenciák, akiket szintén csak egy esetlegesség kapcsol egymáshoz, a tömeglakás. Ezeken az arcokon is van egy közös vonás: a véglegesen lentmaradás és kivülrekedés bélyege, az élet legmélyéről reménytelenül felfelé irányzott tekintet.
Fényből az árnyba, árnyból a fénybe - ez a regény technikája.
Érdeme a könyvnek, hogy ez a fény és árny váltakozás cseppet sem erőszakolt. A téma adottságából önként következik. Smeljov nem él vissza vele, nem erőlteti. Mindvégig szenvtelenül vezet bennünket a fények és árnyak között és a hatás, amit kivált, inkább nyomasztó, mint izgató, vagy lázító. Majdnem azt mondhatnám, irányregényt ad tendencia nélkül. Mert ha magában a témában még van is némi tendencia, azontúl semmi. Egy szó, egy célzás se. Smeljov eszközei végig művésziek.
Mint ahogy stílusa is hibátlanul művészi. A pincér meséli el a történetet, az író még reflexiókkal sem szól közbe. A pincér gondolatai öltenek testet egy félművelt ember szótárából előkerült szavakban. A gondolatok alapja a félszeg naivitás és valami alázatos tisztelet. A fentlevőkről, a vendégekről még gondolkozni is csak udvarias többesszámban gondolkodó tisztelet. A szavak rakoncátlanok, nem engedelmeskednek gazdájuknak. Idegen szavak hibásan ejtve, választékos kifejezések, amelyek éppen választékosságukkal rikítanak ki a mondanivaló szimpla egyszerűségből - de mindez mértékkel, éppen csak annyi, amennyi az illuzió ébrentartásához elegendő.
Ezzel a komplikált stílussal kell megbírkóznia a fordítónak, ha művészi fordítást akar: Erre azonban a német fordító, Käthe Rosenberg sem vállalkozott. Azért említem éppen őt, mert a magyar fordítás nem az eredetiből, hanem németből (S. Fischer Verlag, Berlin) készült letagadhatatlanul.
Kiderül ez a ferdítésekből világosan. Az eredeti szöveg szerint előfordul a regényben egy bizonyos Strossz úr, akinek a magyar fordításban, nem tudni miért, Strausz a neve. A név megváltoztatására semmi oka a fordítónak, hacsak az nem, hogy a németben is Strausz szerepel. Ugyanúgy válik az eredeti szerb porcellánból sévres-i porcellán (Sevresgeschirr), a zakóból zsakett (Jackett), a gimnázium hetedik (legfelsőbb) osztályából első osztály (a németben helyesen erste Klasse) és Akszjonból Arjon. Különösen jellegzetes ez a legutóbb említett névferdítés, mert a gótbetűsor x-jét (
A magyar fordító az orosz szöveget nem is látta és így egész természetes, hogy ahol a német fordító vét a hűség ellen, ott a magyar is vele vétkezik. Sőt. Van például egy hely a regényben, ahol a pincér faggatja lányát, kérdezősködik állitólagos vőlegényéről és mikor a lány kitérő válaszokat ad, kifakad: «Majd megtudok én mindent. Holnap bemegyek a
Hibáiban hűségesen kitart a fordító német kollégája mellett, de erényeiben nem követi. A német fordítás - ha nem is művészi, de lelkiismeretes, becsületes munka. Néhány apróságtól eltekintve, hű és megbízható. Ezzel szemben a magyar fordító minduntalan kurtít, kihagy részleteket és szemmel láthatólag a német szöveggel is küzködik. Amellett felületes, sokszor nevetségesen felületes. Azt talán még meg lehetne bocsátani, hogy az Apfelsinenschale-t almahéjnak fordítja, hát istenem, az is Apfel-lel kezdődik és schale-vel végződik, de a Kopfwäsche-t már csak mégsem szabad Kopfschwächernek nézni és agyalágyulásra (Gehirnerweichung!) magyarítani!
Tulajdonképpen nem is a fordítót hibáztatom. A fordításért ilyen esetben a kiadót terheli a felelősség. Nem is értem, hogyan jelenhetett meg egy másodkézből való, gyatra fordítás az Athenaeum égisze alatt.