Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 10. szám · / ·
Az «oroszoknak» nagyon tetszett az új «parancsnok».
Óvatosan jöttek előre.
A kapitány jelt adott és erre vadul megrohanták a zászlós dekkungját. Még égett a gyertya az asztalon. Úgylátszik, olvasott a zászlós elalvás előtt.
- Hore ruki! (Fel a kezekkel) - szakadt ki belőlük az ordítás.
A zászlós felriadt álmából és fuldokló lélekzéssel meredt rájuk. Torkát összeszorította valami mondhatatlan érzés.
- Sudá panye! - ordították kórusban.
- Sudá, sudá! - kiabálta rekedten a kapitány.
A zászlós lejött az ágyról. Felöltözve aludt ma benne.
A kapitány, aki oldalt, külön állt, hátrahökkent.
- Használt volna a lecke? - szaladt át az agyán.
A zászlós most háttal állt a társaságnak. Valaki elfujta a gyertyát. Az ágya melletti szekrényen motoszkált a sötétben.
A bőrtárcája hevert ott.
Most valaki meggyujtotta a zseblámpát. Talán csak véletlenül.
- Hore ruki! - zúdult feléje az «oroszok» kiáltása.
Erre a zászlós megfordult és villámgyors mozdulattal rálőtt a parancsnokra, aki egy lélekzetre állt előtte.
Halálos dermedés nyügözte őket egy pillanatra.
- Bátor gyerek vagy, Páczay... bekommst nagyezüst... - villant át a kapitány agyán, de hirtelen lerogyott és nyelve már csak a dekkung padlóját harapta. Fehér fogsora most tompa fénnyel villant, mint egy hallgatásra ítélt zongora billentyűzete.
- Jézus Mária, mi lesz most? - ordította el magát az őrmester.
- Meghal a kapitány úr! - kiáltott fel Orrondi.
- Segítség! Jaj, segítség! - őrült kavargás dühöngött.
- Úristen, mi lesz most? - jajongtak a különböző megrettent hangok.
- Fendrik úr Páczay meglűtte kapitány úr Geffertet! - hangzott kint a futóárokban Orrondi kiáltása, mely jajveszékelve és lihegve lobogott, mint valami fekete zászló.
A zászlóssal forgott a dekkung.
- Ezek magyarul beszélnek? - rohant át az agyán. - Hisz akkor ez egy kegyetlen tréfa, kelepce, őrült, gonosz kelepce!
Ránézett az őrmesterre. Ez tombolni kezdett. Nagynehezen tudták lefogni. Érezte, hogy a tréfa forrásából halál buggyant ki és vérrel fröcskölte be lelkiismeretét.
A szanitécek futva jöttek és már vitték a kapitányt.
Élet nem volt már benne, de az arcán még ott derült vérbefagyva az a meglepett mosoly, melyet a lövés hívott utolsó életre.
A zászlós egyedül ült a dekkungban.
Nem tudta mért, de úgy érezte, hogy nem egy «oroszt», de nem is a kapitányát ölte meg. Csak valami előítéletet. Mikor az ezredes a segédtiszt társaságában megjelent a dekkungban, Páczay zászlós lefordult az ágyról.
Jegyzőkönyvet se tudtak felvenni.
Elájult.