Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 10. szám
már az első hajnali fuvallat zihálva
lefordul a vasravert völgy fölé s a vad ezüst
fenyők zúgva lövöldöznek nyilaikkal
bomló csokrai s a sötétség bozótjából
im, égő torkát tátva kitör a nap és hosszú
sörényét megrázva széttekint: ott lenn
alatta, az úton, mely a magányba vezet,
a csillagtalan térbe - oda, hol fáklya
nem világit, csont nem zörög, elfagy a virág
- te neveltél fel! - rohanj aranyszőrű anyám!
Ki csattogó fogakkal vivódom idelenn
s a tompa csordából magamat kimartam
mely dögszagon hizik s ebszivek lármájától
hangos, ahol az utolsó remény is
elbukott: az óllá szükült világot elhagyom,
Homlokomon sebek vörös koszoruja
s meredező nyilakból nyakam körül
farkasörvemet csörgetem. - Sötét a világ.