Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 10. szám
1919, húsvét...
A falu már kezdett elcsendesedni. Csillapult a kutyaugatás, a felzaklatott ebek belefáradtak a katonák hasztalan ugatásába, mert sehogysem tudták megakadályozni, hogy az utcákon végigvonuljanak, beszállásolják magukat a félszerekbe és parasztszobákba. Csak az öregebbje bömbölt még bőszen valamely távoli faluszélen. A községháza felől oroszok elnyujtott, zsongó kardala hallatszott, meg ritmikus harmonikaszó. Ők nemrég vonultak be végtelen hosszú sorokban, vörös zászlók alatt, harmonika- és szájdoromb-szóval, négyhangon dalolva s most gúlákba rakták fegyvereiket az óriási alföldi piacon, tüzet gyujtottak s csoportokba verődve énekeltek, ettek, tréfálkoztak. Vidám morajlásuk mint távoli hullámverés ömlötte körül a nóta melódiáit.
A nagyanya, a nagynéni; meg a kamaszfiú a verandán ült. A cseléd eltakarította az edényeket, most békésen világított a sárga villanylámpa, a puszták felől erős földszagot terítgetett a hűvös esti szellő. A nagyanya is, a nagynéni is fáradt volt már, de ma senkinek sem volt kedve lefeküdni. Idegeikben érezték a felbolygatott falu minden izgalmát, a történelmi idők minden feszültségét, a bizonytalanság, a rettegés minden remegését. A fiú, - nyolcadikos gimnazista - ajkát rágta, kezei reszketve gyűrték az ujságot, melynek első oldalán a Forradalmi Kormányzótanács rendeletei harsogtak, szeme csillogott és füle szinte láthatóan itta a zürzavaros, távoli lármát. Ő egész nap az utcákat járta, nézte a bevonuló huszárokat, a telefonos katonákat, a tengerészeket, az orosz hadifoglyokból alakult ezredet, az osztrák önkénteseket, akik széles vörös szalagot hordtak a sapkájukon, élvezte a loholást, a parancsok háromféle nyelven harsogó s egymást keresztező lármáját, az ágyúk és szekerek dübörgő sorait, az egész lázas hadi képet, mely mint valami jól rendezett szinpadi tömegjelenet, forgott és forrott előtte. Közben öntudatlanul forradalmi dalokat dúdolt s vad fantáziája előtt minduntalan megjelent a saját alakja, katonaruhában, lapos sapkával, melyen vörös szalag, izzik, karabéllyal a vállán és övében súlyos kézigránátokkal. Így látta önmagát barrikádok tetején, mint Delacroix-képen a forradalom szellemét, füstben és vérben, lármában és fegyverropogásban, amint a szabadságért, egyenlőségért és testvériségért harcol, a proletariátusért, az elnyomottakért. Petőfi-versek fűtötték az agyát, versek, melyeket az iskola szűk padjaiban, álmos téli délelőttökön agyonmagyarázott a fogatlan tanár. Jelenetek keltek életre benne Carlyle könyvéből, melyet éjszakákon át falt, míg lakótársai az álom feneketlen mélységeiben cselédlányokkal ölelkeztek. És szakaszok ötlöttek fel benne elnyomhatatlanul Kropotkinnak a francia forradalomról írt művéből, szakaszok, amelyeket nem akart soha könyvnélkül bevágni s mégis jobban megragadtak benne, mint a gömbháromszögtan verejtékkel magolt tételei. S most úgy érezte, hogy ő mindent tud, mindent előre lát, hogy körülötte forog minden és ő irányítja az emberek ezreit és tízezreit. Beszélni, beszélni szeretett volna, érzések, lelkesedések s vágyak akartak omolni belőle gáttalanul. S mindenütt szeretett volna ott lenni s mindenkivel szeretett volna egyszerre beszélni. Ha mindenütt jelenvaló lehetett volna, mint az isten, akkor most kint ült volna egy tanyán a parasztok között a szalmatűz vörös fényében, járt-kelt volna valamely vasgyár pőrölyei s transzmissziói között, a pesti Dunapart lámpákkal kirakott misztikus házsorain, postahivatalban a kattogó távírógépek s zümmögő papírszalagok között, menetelő katonák soraiban énekelt volna és végül... végül mindig a barrikádra ért volna el. Némán ült ott a verandán a családi körben, abrosszal terített asztal mellett s valójában egészen más világban élt. Csak a teste volt ott, kissé előregörnyedt helyzetben s vékony arca a semmibe meredt.
A nagyanya semmit sem hallott a sokat jelentő zajokból, semmit sem értett az ujság betűiből. Ő arra gondolt, hogy negyvennyolcban ágyúgolyót lőttek az apja házába s ez a golyó ott maradt, ott van még most is talán s hogy akkoriban a pénzt elégették és a szülei jajgattak kétségbeesésükben s a parasztoktól való félelmükben. A nagynéni arra gondolt, hogy a Kormányzótanács rendelete szerint minden föld és minden ingatlan az állam tulajdona, hogy ők most nem is a saját családi házukban ülnek, hanem az állam házában, mint lakók s majd lakbért kell fizetni, hogy a föld a Tilalmason immár állami föld s ő hiába szántatott és vettetett rajta, elrabolnak tőle mindent. A nagynéni orra piros volt a titkos sírásoktól, arca krétafehér, de uralkodott magán, nehogy az ősz öregasszony észrevegye szenvedéseit.
- Feküdj le, Mariskám! - motyogta az öregasszony. - Mért nem fekszel le mán?
- Nem vagyok álmos, mamám, - szólt erőltetett vidámsággal a nagynéni. - Inkább feküdj le te, neked nem jó ilyen sokáig fennlenni.
- Én még nem vagyok álmos! - tiltakozott a nagyanya is. - Hanem te már lefekhetnél, Sanyi.
A diák összerezzent, mikor a nevét hallotta.
- Tessék?
- Mért nem mégy aludni? Az én időmben este kilenckor ágyban volt a helye a gyereknek!
A diák gúnyosan elmosolyodott.
- Akkor még gyerek volt a tizennyolc éves ember! Ma pedig...
Azt akarta mondani, hogy a nagyanyja a gyerek, meg a nagynénje. De visszanyelte a gorombaságot, nem értenék meg, annyira gyerekek, hogy még azt sem értenék meg, hogy gyerekek. S nagyon érzékenyek, megsértődnének. Az öregasszony még sírva is fakadna. Egészen gyerekek...
- Azt mondják, két nap mulva itt lesznek a románok, - mondta a nagynéni halkan, hogy az öregasszony meg ne hallja.
- Mendemondák, - felelte épolyan halkan a fiú. - A történelemmel nem lehet szembeszállni.
- Ugyan micsoda ostobaság ez mán megint?! - fakadt ki a nagynéni s reszketett a fojtott dühtől és félelemtől. - Az történelem, hogy elveszik az ember házát, földjét? Hogy mindenét elrabolják?
- Ki rabolja el? Ki viszi el? Hogy hiheti el Mariska néni, hogy egy egész ország földjét, erdőjét, folyóját, hegyét-völgyét, minden épületét, gyárát el lehet rabolni? Ki vihetné el a rablott holmit, hová vihetné el; hogyan vihetné el?
Szembenéztek egymással. A diák arca veres volt az izgalomtól, a nagynénié a haragtól.
- Nahát... nahát... Nem is vagy te tisztességes ember! Gazember vagy!
A diák nyelt egyet. Vére az agyára tódult. Ökölbe facsarta a kezét. Pillanat alatt mérhetetlen messzeségbe zuhant a család, áthidalhatatlan szakadékok nyíltak meg az asztal körül. A nagynéni is érezte ezt, bosszusan elfordult és fájdalmasan felsóhajtott.
- Az embert az árulja el, aki a legközelebb áll hozzá, - mondta.
- Ne tessék így beszélni, - fakadt ki a diák ingerülten. - Érzelmi dolgokat nem lehet összekeverni értelmiekkel.
- Neked a mi érdekünket kell a szemed előtt tartanod! - kiáltotta ingerülten a nagynéni.
Erre már a nagyanya is odafigyelt.
- Miről vitatkoztok? Mi baj?
- Semmi, mamám, ne törődj vele, - mondta a nagynéni síró hangon és kibuggyantak a könnyei. - Kiderült, hogy kígyót neveltünk a keblünkön. Ilyen szégyen, ilyen szégyen!
Az öregasszony nem értett az egészből semmit. Csodálkozva forgatta a fejét, mintha rosszul hallana, de mikor látta, hogy a fiú makacsul összeszorított szájjal hallgat s a lánya felkel, hogy a szobába menjen, gyámoltalanul magába roskadt és németül motyogott valamit.
Ebben a pillanatban nyílt a kertkapu. A kutya, mint a nyíl, rohant a kapu felé. S a nagynéni kiváncsian visszaült.
Valaki dühösen megrúgta a kutyát. Aztán kemény, döngő lépések hangzottak a kövezeten. S a lámpa sárga fényében megjelent egy katona.
Megállt a tornác bejáratánál, lapos sapkájához emelte a kezét s fáradtan összeütötte a sarkait. Vállán rövid karabély lógott. Mögötte újabb katonasapkás fejek bukkantak elő a sötétből és fegyvercsörgés hallatszott.
- Bocsássanak meg a zavarásért, - szólt a katona udvariasan s közelebb jött.
- Jesszuskám, ezek értünk jönnek, elhurcolnak, - suttogta a nagynéni halottsápadtan s megmerevedett ültében.
- Dehogy, dehogy! - súgta bosszúsan a diák. - Jóestét, - mondta aztán vidáman s felállt, a katona elé ment s kezet nyujtott neki. - Tessék beljebb kerülni! Mit kíván?
Most titokban reménykedett, hogy őt akarják elvinni, beöltöztetik, fejébe lapos sapkát nyomnak, vörös szalagot tűznek rá, karabélyt akasztanak a vállára s felavatják a forradalom katonájává. Legalább nem kell összevesznie a rokonaival. Olyan látszata lesz a dolognak, hogy kényszerűségből ment, nem tehet róla, nem hibás benne. Erőszaknak engedelmeskedett.
A katona erősen megszorította a kezét s az asztalhoz ment. Csodálkozva nézte a két nőt. Borostás, fáradt arcán gúnyos mosoly suhant át.
- Elvtársnő, - mondta, - ne tessék haragudni. Fáradtak vagyunk, egész nap meneteltünk, gázoltuk ezt az istenverte alföldi agyagot. Alig tudtuk a bőrünket megmenteni a románoktól. Nincs már hely az egész faluban, minden odu tele van katonákkal. Vannak már önöknél katonák?
- Nem, még nincsenek, istennek hála, - bökte ki a nagynéni akaratlanul. De aztán megdöbbent, a szájára ütött s elhallgatott:
- Hát akkor megkérem, - folytatta a katona, észre sem véve a vénlány zavarát, - engedje meg, hogy az istállóban, kocsiszínben aludhassanak az embereim. Szalma van?
- Nincs, - vágta ki gyorsan a nagynéni.
- Kár. Majd keresünk valahol. Bizonyosan van itt a szomszédban szalma. Utalvánnyal fizetünk, holnap reggel a községházán be lehet váltani az utalványt.
- Talán lesz még nekünk is fölösleges szalmánk, - javította ki magát Mariska néni gyorsan.
- No, akkor jó. Hé, szakaszparancsnok elvtárs! - kiáltott ki a sötétbe. - Menjenek hátra az udvarba, ott van istálló, kocsiszín, tanyázzanak le. Van szalma is.
A katonák nagy fegyvercsörgés közben elindultak a sötét udvaron. Beszélgetésük, vitatkozásuk egyszerre felverte a csendet. A kutya reszketve lapult a veranda sarkában.
- Hát akkor rendben volnánk, - sóhajtott a katona. - Én meg majd a zászlóaljnál alszom. Szalmát hordtunk az iskolába, ott a zászlóaljam egy része. Ha lehetne itt az asztalnál... kitölteném az utalványt... - mondta tétován.
- Mit akar ez a katona? - fortyant fel a nagyanya dühösen. - Mit keres itt?
A nagynéni oldalba bökte és kacsingatott rá, de az öregasszony naivan félreértette a mozdulatait és ráförmedt:
- Miért taszigálsz? Mi bajotok, mi történik itt?
- Minden rendben van, mamám, - kiabálta a nagynéni dühösen s reszketve izgalmában. - Katonák jöttek, az istállóban akarnak aludni! Megfizetik a szalmát!
- Mindig ez a háború, mindig a háború, minek csinálnak az emberek háborút, - jajgatott a nagymama keserűen.
- Hát mit tegyünk, - dörmögte a katona s leült az asztal mellé, elővette a jegyzőkönyvét és plajbászát. - Azok a büdös román imperialisták meg akarnak bennünket fojtani. Verekedni kék velük.
S akkurátusan megnyálazta a ceruzát, lassan, nehézkesen írni kezdett. - Szabad a becses nevét? - kérdezte.
A nagynéni megmondta.
- Elvtárs hová való? - kérdezte a diák, mert nem állhatta meg már szó nélkül. Leste az alkalmat, hogy «elvtárs»-nak szólíthassa ezt a borotválatlan, sáros, nehéz embert, akit olyan tisztelettel bámult, mintha az apja lett volna. Bízott benne, hogy észreveszi, megkérdi tőle, miért nem katona ő is és miért nem ontja vérét a forradalomért. S akkor úgy alakulhat a helyzet, hogy elviszik...
- Én szolnoki vagyok, - felelte írás közben a katona. Nagy aláírást kanyarított a papír szélére, szép kacskaringóval felcifrázta, majd kitépte a lapot s odaadta a nagynéninek.
- Na, nem hittem volna, hogy ma éjjel aludni fogok, - folytatta aztán, fából faragott dohányszelencét vett elő és a fekete dohányból cigarettát csavart. Puskáját a falhoz támasztotta maga mellé és hátradőlt a padra. Pillanatra behunyta a szemét, nagyon álmosnak, elgyötörtnek látszott. - Szolnoki vagyok, a vasuti javítóműhelyben munkás. Ott él a családom. Négy családom van. Mán egészen elszoktam tőlük. Az ember csak remél, remél, hogy vége lesz a háborúnak, de hát most itt van megint, ni. Nyakunkon a románok. Én öntudatos proletár vagyok, nem nézhetem, hogy a mi államunkat összetörjék! Még alig született meg s mán hegyibe támadnak. No, de ez a harc lesz a végső!
Nevetett, megsimogatta a fegyverét.
- Ebben bizok én, ebbe a jó puskába! Ha becsületesen szolgált akkor, amikor a kapitalista háborúban szükségük volt rá a kapitalistáknak, akkor most is megteszi a magáét, mikor proletártestvéreimet kék megvédelmezni vele!
A nagymama kíváncsian fülelt, de nem értett az egészből egy szót sem. Ő csak annyit látott, hogy jönnek a románok s a magyar hadsereg, - nem vörös és nem proletárhadsereg! - kénytelen harcbaindulni ellenük. Ez pedig annyit jelentett az ő szemében, hogy még drágább lesz a hús, még kevesebb a cukor és a zsír és a napszám s esetleg rekvirálások lesznek. Ám a nagynéni alig tudta tűrtöztetni magát. Ő vezércikkeket hallott a katona hangjában s nem tudta megérteni, hogy ezekért a szólamokért hogy hagyhatja ott valaki a családját négyesztendős háború után, mért nem megy vissza a műhelybe «becsületes munkája mellé». Persze, most nem akarnak dolgozni s hogy éhen ne haljanak, elveszik a földet, házat, elrabolják s beleülnek...
- Osztán maga komolyan hiszi is, amit mond? - kérdezte gúnyosan, nem tudván magábafojtani érzelmeit.
A diák izgatottan figyelt. Csodálkozott a katona nyugalmán s fölényén. Hogy nem viszi el most rögtön s nem löveti fejbe.
- Ha nem hinném, elvtársnő, akkor nem feküdnék a sárban éjjel-nappal, nem vinném prédára a bőrömet. A világnak muszáj megváltozni. Most felfordítjuk egész Európát. Más rendet teremtünk itt, mint amilyen vót eddig. A gyermekeinkért harcolunk. A jövendőért.
- Szép, szép, de magukat becsapják, félrevezetik, - buggyant ki megint a nagynéniből és érthetetlenül fészkelődött a helyén, gyűrögette az abroszt reszkető újjaival. - A nemzetnek most egységesnek kéne lenni s maguk a zsiványokat támogatják, akik elveszik a földet, a házat, meg a gyárakat! Ez nem proletárdiktatura, ez rablás!
- Nézze, kisasszony - szólt a katona fölényesen s nem szólította a nagynénit «elvtárs»-nak, - hogy mi a proletárdiktatura, azt mink jobban tudjuk. Bízza csak ránk. S ha a kisasszony nem tudta még megtanulni, hogy mi, hát csak várjon még egy kicsit. Majd ha a románokkal végeztünk, lesz alkalma megtanulni mindent.
A hangja nyugodt volt, fölényes, de a benne megbujó fenyegetés annál kíméletlenebb. Ám a nagynéni annyira elvakult, annyira híjával volt minden tárgyilagosságnak, hogy ezt nem vette észre.
- Majd ha a románokkal végeznek! - sóhajtotta. - A románok úgy legázolják magukat, mint egy tengeritáblát! Igen, ha nem a rablott holmit védelmeznék, hanem a hazát, akkor más. Akkor nem bírnának magukkal s ha győznének is, ha Magyarországot összetörnék is, maguk lennének a hősök. De így? Hol a hadsereg? Osztrák gyülevésszel, orosz hadifogolycsapatokkal akarnak maguk győzni? Hiszen puskalövés nélkül adták fel Nagyváradot, Szatmárt, Berettyóújfalut is kiürítik, mint hallom, micsoda hadsereg ez? De jöjjenek, inkább azok, mint maguk! Elég szomorú, hogy az ember inkább látja védelmezőjét a románokban, mint magukban! Egy hét mulva maguknak végük. Azt az egyet mondhatom!
Dermesztő csend támadt. A katona szívta a cigarettát, összeráncolt homlokkal bámult a füstbe és meg sem moccant. A diák a szemével integetett nagynénjének, megrémült s várta, hogy mikor ugrik fel a katona s mikor lövi le revolverével a nénjét. Halántéka dobolt, szíve vadul lüktetett. Nem tudta megérteni a nagynénjét! Elvégre a proletariátus a nemzet többsége s mért ne kormányozzon a többség? Mért ne szabaduljon fel? S a jövő... a jövő... minden! Az osztálynélküli társadalom, az egyenlőség, a kollektív termelés, a szabadon fejlődő népkultúra... Mért nem tudja ezt megérteni a nénje? S ha már nem érti meg, miért nem uralkodik magán, mért vitatkozik ezzel a derék munkásemberrel, aki most jön a lövészárokból, aki négy évet töltött a fronton s akinek családja van? Aki önként vette a vállára a fegyvert? Hát nem látja benne a hőst, egy világátalakító eszme harcosát?
A nagymama ásított.
- Na, gyerünk, tegyük el magunkat holnapra, - mondta gyermekesen.
- Igaz, szólt a katona erre s felállt. - Csak arra figyelmeztetem magukat, hogy ha mán nem tudják magukban tartani a szót, hát ne vereskatonának mondják, hanem csak úgy maguk között. Mink most nem érünk rá ilyesmivel vesződni, mert itt a baj a nyakunkon, nagy a felfordulás, azt se tudjuk, hol a fejünk. És én látom, hogy maguk mért nem értik, amit mink csinálunk. De mink értjük magukat. S akadhat valaki, aki nem ereszti ki a félfülén, ami bement, hanem visszafelel maguknak s akkor... akkor maguk többet nem igen kérdezhetnek mán... Na, jójcakát!
A fegyvere után nyult. Mariska néni halálsápadt volt, a diák vérpiros.
- Nézze, elvtárs, - mondta a fiú izgatottan, - ne vegye rossznéven a rokonaimtól... Ők nem tudják, mit beszélnek!
A katona meglepődve nézett rá. Aztán elmosolyodott, kezét a fiú vállára tette. S annak most úgy ragyogott a szeme, az arca, mintha lovaggá ütötték volna.
- Kedves elvtársam, maga téved. Ő tudja, hogy mit beszél. Belőle az osztálya beszél és azért nem üres fecsegés, amit mond. De én megértem ezt. Hanem, ha mán nagyon sokan kezdenének így beszélni, mint a maga rokona, akkor muszáj lesz elnémítani őket. Figyelmeztesse erre maga is a rokonát. Látom, maga okos fiatalember. Ha nem tartozik is miközénk...
S kezetnyujtott neki.
A kutya ekkor felugrott a sarokból s repült ki a tornácon, a kapu felé. Lépések hallatszottak. A katona kíváncsian fordult a tornác bejárata felé. Fegyverét a kezében tartotta, arcára hivatalos komolyságot erőltetett, mert azt hitte, hogy az ő emberei közül érkezik valaki paranccsal, vagy parancsért. Ámde a sötétségből rongyos katonaköpenybe burkolt alak lépett elő, félénken szólongatta a kutyát s nyilvánvalóan meglepődött, amikor a katonát meglátta a villanylámpa fényében.
- Bocsánat, - hebegte s tétován megállt. - Azt hiszem, nem jó helyt járok...
S vissza akart fordulni.
- Ki az? Mit akar? - rikoltotta a nagymama ridegen, ahogy idegent szokott fogadni.
- De jó helyen jár, - mondta a katona parancsoló hangon. - Jöjjön csak beljebb.
A köpönyeges fiatalember erre megfordult s a lámpa alá lépett. Kopott önkéntesruha volt rajta, fején táboriszürke sapka, lábán bakancs, lábszárán csavaros lábszárvédő. Fegyver nem volt nála. Arca sárga volt, borotválatlan, de szőkesége miatt a szakáll úgy látszott rajta, mint fűzfa barkáján a selymes bolyhozat. Világoskék szeme tétován rebbent hol az egyik, hol a másik arcra. Összeütötte a bokáját, kihúzta magát s így szólt:
- Kerekes Pál szakaszvezető önkéntes alázatosan bemutatkozom! - kissé meghajolt a két nő felé.
A vöröskatona arcán gúnyos mosoly futott át. De csak egy pillanatra. Aztán visszaült a padra, maga mellé támasztotta karabélyát s tetőtől-talpig végigmérte az önkéntest.
- Melyik ezredből?
- Én izé... - dadogott amaz s a homlokához kapott. - A nagyenyedieknél szolgáltam, de ott most felbomlott minden. - S gyorsan hadarni kezdett panaszos, fájdalmas hangon. - Özvegy édesanyám is Enyeden lakott, s mikor bevonultak oda a romának, őt az utcán agyonlőtték. Én onnét Kolozsvárra mentem s a vasutvonal mentén harcoltam Csucsáig. De hogy Csucsán megvertek bennünket, felbomlott a századom, ki erre, ki arra ment, én Nagyváradon résztvettem az utcai harcban, de onnét is menekülni kellett... Gyalog jöttem idáig, a földeken keresztül...
- Na és mikor ért ide?
- Én? Én éppen most... izé ma délben...
- Jól van, fiam, - szólt vontatottan a katona s elgondolkozott. - Értem. De hát mért nem jelentkezett a zászlóaljparancsnokságon?
- Én? Én, kérem, azt sem tudom, hol a zászlóaljam.
- Nem baj, azért jelentkezhetett volna akármelyik zászlóaljnál. Ilyenkor az nem fontos. Akár a székely huszároknál, akár a szolnokiaknál, akár a bécsi nemzetközieknél, de még az oroszoknál is. Van itt elég zászlóalj, ahol jelentkezhetett volna.
- Én... bocsánat, én úgy meg voltam zavarodva... - hebegte kínosan az önkéntes s megint a homlokához kapott, egyik lábát a másikkal váltogatta s feszengett. - Önnek igaza van, jelentkezhettem volna... De már egy hete azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány... A harcok, anyám halála, az utcai csetepaték... Meg hogy a századomból egy lélek sem maradt...
- Igaz, igaz... az édesanyja halála... - dörmögte a katona elgondolkozva... - Hát ez szomorú... De egy katonának nem szabad arról gondolkoznia, hogy fiú-e, vagy lány!
Az önkéntes szomorúan mosolygott.
- Ez igaz...
- Na és most mért jött ide?
Az önkéntes kihúzta magát, sóhajtott s a nők felé fordulva beszélt: - Csak úgy találomra nyitottam be... Azt hittem, ebben a házban még nincsenek katonák... Szállást akartam kérni éjszakára, meg valami ennivalót... egy kis kenyeret... Talán megsajnáltak volna...
- De, látja, rosszul számított, - vágott közbe a katona barátságosan. - Itt is van mán katonaság. Tele van az istálló, meg a szín. Az én szakaszom van itt.
- Igen... ezt nem tudtam... Nekem azt mondták, hogy itt nincsen katonaság...
- Ki mondta?
- Hát izé... egy parasztember mondta...
- Na, mindegy, - szólt a katona s megint a fegyveréhez nyult s felállt. - Nem tesz semmit. Azért jó helyre jött. Mert én elhelyezem magát a zászlóaljnál az iskolában. Ott fog aludni. Enni is kap majd: Aztán holnap meglátjuk, hogy hova osztjuk be magát... Jöjjön velem.
- Parancsára, - mondta az önkéntes kedvetlenül. - Ámbár ott nem igen lesz már hely...
- A maga számára találunk még akkora, helyet, ahol elfekhet, - nevetett a katona s elindult. - Na, jöjjön csak.
Tisztelgett. Az önkéntes megint a homlokához kapott, tétovázva állt egy percig s úgy nézett a kíváncsian hallgató nőkre, mintha várt volna tőlük valamit. Láthatólag nem szívesen hagyta el a barátságos tornácot, az abrosszal takart asztalt. De aztán fáradtan elindult ő is.
Mikor eltüntek a sötétben, a család még hallgatott egy kicsit. Mindenki a maga gondolataiba merült és nem vett tudomást a másikról. - Szegény gyerek, olyan fiatal, - sóhajtotta a néni végül.
- Ki volt ez a fiatalember? - firtatta a nagyanya.
- Erdélyi fiú. Olyan fiatal, olyan kék a szeme... Istenem, milyen rettenetes idők! Az oláhok agyonlőtték az anyját...
- Rémes...
- És most így csavarog szegény, se hazája, se otthona... Láttátok, mennyire szeretett volna maradni? Hogy nézett bennünket? Jóravaló urifiúnak látszott. Hogy örülhetett szegény, mikor végre úriházba kerülhetett... Hogy nézte az abroszt!
A diák nem szólt. Furcsa feszültségek vibráltak benne. Ő megfigyelte, hogy a vöröskatona milyen élesen s könyörtelenül vizsgálta a jövevényt s hogy bólogatott annak a válaszaira... látta, hogy a bajusza alatt gúnyos mosoly játszik. Érezte, hogy a két ember között, a szavak mögé mélyen elbujtatva, lejátszódott valami, hogy harc folyt itt le észrevétlenül... Csak azt nem tudta volna megmondani, mi volt ez a harc s miért volt...
Még sokáig ébren voltak valamennyien. Mindenki a szobájába ment, de a lámpák sokáig égtek. Az istállóban elcsendesedett a katonák tereferéje, a piac felől is elcsítult az oroszok dala és harmonikaszója. Csak az úttest kövezetén dübörgött néha szekerek és ágyúk hosszú sora és az állomás felől hallatszott a teherkocsik ütközőinek csattogása. Mindez szokatlan volt a csendes, álmos faluban, félelmetes és izgató. Mintha láthatatlan lények aláaknázták volná az utcákat, a kis fehérremeszelt házakat, a szérűket és a szántóföldeket s mintha csak egy szikrára lett volna még szükség, hogy minden felrobbanjon s lángolva a levegőbe repüljön. S ezt a pillanatot várta a nagynéni, a diák, sőt öntudatlanul a nagymama is. A nagynéni rettegve, mint a pusztulást, valamennyiük szörnyű végét, a diák, mint egy új világ születésének kataklizmáját, a nagymama mint ostoba és szükségtelen kellemetlenséget.
De lassan elaludtak, kihunytak a lámpák, csak a kutya szaladgált a ház körül, mintha meg tudná védeni mindentől, ami az idők méhében rejtőzik.
Gyönyörű reggel virradt másnap. A madarak már kora hajnalban csevegni, csicseregni s tilinkózni kezdtek a virágzó fákon. Később, mikor a madárdal elcsitult, megszólaltak a harangok, máskép a mélyszavú református harang s máskép a követelőző, lelkendező, sokbeszédű katolikus harangok. A ház megelevenült, futkosott a mezitlábos cseléd, csörömpöltek a konyhaedények, a nagynéni bosszúsan s álmosan futkosott a folyosón, a nagymama kiült a tornácra s régi német lapokból kivágott regényt olvasott. A diák korán felkelt, telve izgalommal s kíváncsisággal. Mert neki nagyon jó füle volt s egész éjjel, félálomban, hallotta a távoli ágyúk tompa morajlását.
Nem is reggelizett, felkapta ruháit s kiszaladt az utcára. Csodálatos kép kavargott előtte. Az állomás felől hosszú s rendetlen sorban huszárok meneteltek, lovak nélkül, csak úgy gyalogszerrel. Fáradtan lépkedtek. A megvert csapat szomorú képpel, sárosan s itt-ott fegyvertelenül s lépést sem tartva, négyesével, hatosával, szétszakadozva vonult. Egyesek káromkodva és lármázva beszéltek, mások szótlanul s gépiesen ődöngtek. Szekerek baktattak velük szemben, a szekereken parasztok s katonák ültek ládákon és zsákokon. A szegény, kizsarolt alföldi lovacskák rosszkedvűen vonszolták a lábukat. Majd itt-ott nagy csoportosulás támadt, parancsnokok ordítoztak németül, magyarul, oroszul. Trombitaszó harsant valahol. Újabb s újabb csapatok jöttek a huszárok után, egyes, csapatuktól elszakadt, vagy külön ügyben járatos vöröskatonák lihegve, kézigránátokkal megtüzdelt övekkel rohantak végig az utcán. Lovas vágtatott a csapatok közé, összesereglettek az emberek s vitatkoztak, hadonásztak, káromkodtak. Minden arcról lerítt a kétségbeesés, a fáradtság, az álmatlanság, valami égő s csillapíthatatlan düh tette őket elviselhetetlenül ridegekké. Mintha valamennyien részegek lettek volna, minduntalan belekötöttek egymásba, veszekedtek s fenyegetőztek.
A csodálatosan nyilt és kék égen megjelent egy repülőgép s lassan körözni kezdett a falu felett, mint valami óriási gólya, mely le akar szállni, de a haragos emberektől nem mer. Motora búgott, mint az orgonaszó. Román repülőgép volt. Itt-ott a katonák lekapták vállukról a fegyvert s vadul, össze-vissza lövöldözni kezdtek rá. Az állomáson megszólalt egy gépfegyver, szaporán ropogott, mintha keményfabotokat verne össze valaki erősen, ki-kimaradt a ropogás s megint újra, kezdődött.
A falu belsejéből végeláthatatlan szekérsor közeledett, a szekerek rogyásig rakva pokrócokkal s ponyvákkal takart holmival: Lovasok vágtattak le s fel a szekerek mellett. S vonult recsegve, lármázva, csikorogva a sok szekér, száz szekér, kétszáz szekér, mind-valamennyi egyforma alföldi alkotmány, sáros és rozoga, a lovak felismerhetetlenül egyformák s mind ugyanúgy léptek, a szekereken ülő parasztok is mind ugyanolyanok, mintha valami óriás játékosdobozából kerültek volna elő, gyári árú, egyik olyan, mint a másik. Berettyóújfalu felé vonultak a szekerek, csikorgásuk és zörgésük monoton zenévé olvadt, ritmikus muzsikává, mint amilyen a négerek tompa hangszerekkel felvert ritmikus, de melódiátlan muzsikája.
S a gyalogjárókon vasárnapi ruhába öltözött lányok lépkedtek pávás léptekkel, kényesen. Legények kísérték őket, frissen metszett mogyoróvesszőt lóbálva. Tréfák hangzottak el, nevetések csendültek, kötekedések piros szalagjai fonódtak közéjük. A harangok, a husvéti harangok bongtak és zengtek s búgott a repülőgép. Két-három parasztember megállt a gyalogjárón és nézte a repülőgépet. Találgatták, hogy sikerül-e lelőni, vagy épen s egészségesen elszáll Nagyvárad felé.
A diák szorongva leste mindezt. Idegeit megfeszítette a kavargó tömeg látása s a fenyegető veszedelem csiklandó közelsége. Elővette az óráját s megnézte. Itt volt az ideje, hogy a községházára menjen igazolványért, mert máskép ittreked ebben a felfordult országrészben, nyakára jönnek a románok s nem mehet vissza abba a városba, ahol tanul. Elindult hát meg-megállva s ődöngve, figyelve a széles utcán a községháza elé.
Amint közeledett a piactérhez, a községháza és a posta épületéhez, egyre nagyobb tömegekkel találkozott, egyre nagyobb lett a zűrzavar és kavarodás. Mintha itt lett volna a szíve a seregnek, vadul, rendetlenül s össze-vissza dobogó szíve, óriási szív, amely gyüjti a vérsejteket s löki megint megfelelő irányban tovább. A falu északi része felől ide torkollott a megvert csapatok útja, ide zsúfolódtak össze a trénszekerek, az ütegek, itt főzték az elemózsiát. S ez a hatalmas szív nagyon beteg volt. Minduntalan lázas vonaglások futottak rajta végig, torlódások álltak elő, zűrzavaros lárma csapott ki belőle, a vér csak nehezen s injekciózásokra áramlott benne. A községháza ajtaján mint szűk artérián csak alig fértek ki s be az emberek. Szinte feszült a ház a túlzsúfoltságtól s az izgalomtól. Mindenki ordított, mindenki rohant s a mozgás mégis lassú volt csak erőltetett s láthatólag céltalan. A postaajtón is sürgönyhordó katonák futkostak ki s be, szinte hallani s érezni lehetett a távírógépek pattogását.
A fiú megpróbálta átverekedni magát a tömegen. Mellette lovak kavarogtak, lovasok surolták, kocsirudak szegeződtek a mellének. Katonák mentek neki s majdnem lesodorták a lábáról. Közvetlenül a füle mellett ordítások harsantak, hogy szinte megsiketült belé. Egy fa tövében hatalmas szál orosz katona és célozgatott a repülőgép irányába. Minden lövés után káromkodott egyet oroszul. Egy huszár rászólt:
- Hagyd a fenébe, testvér, úgysem éred el!
Egy-egy szó érthetően csapott ki a lármából.
- Hatodik század! Hatodik század!...
- Félre az útból!
- Hej, hej, ide! A kutya úristen...
- Vigyá-á-ázz!
- Hol a direktóriumi elnök szobája? Hol a direktóriumi elnök szobája?
A diáknak végül sikerült elérnie az ajtót. Úgy szorult be rajta, hogy majdnem lesúrolták a ruháját, sőt a bőrét is. Felvergődött a lépcsőkön. A falakat óriási plakátok borították. Szemben a lépcsővel mindjárt egy rettenetes kép lógott. Kitártkarú, rongyos ruhájú asszonyt ábrázolt a kép, fonnyadt melle kibuggyant a rongyok közül, száját kitátotta, mintha hisztérikusan ordítana s ég felé vetette sovány karjait. A kép felírása ez volt: «Éhezünk! Kenyeret?» A diák rémülten bámult a képre. Az volt az érzése, hogy ő annyiszor lakhat jól, ahányszor akar s ez a nő itt a falon éjjel s nappal, örökké itt fog állani kitárt kezekkel s kitátott szájjal s ordítani fog, kenyérért fog ordítani és soha, soha jól nem lakhat. S hogy ez a nő egészen más világból való, mint ő. Sietve befordult a folyosón s lelke mélyéig felzaklatva tülekedett egy ajtó felé, melyen tábla volt «Direktórium» felírással.
A folyosón sokan szorongtak. Szegény asszonyok, parasztok kucsmában s nagy, görbe botokkal, sihederek. Katonák rohanásztak ki s be. Az ajtó minduntalan megnyílt s hallani lehetett a lármát s vitatkozást, amely odabent szüntelenül folyik.
A parasztok politizáltak. Az asszonyok sóhajtoztak, panaszkodtak egymásnak. Emberek, akik soha nem látták egymást, szóbaereszkedtek és vitatkoztak. Asszonyok, akik lisztjegyért, cukorért jöttek, vagy a hadsereg által rekvirált holmik árát akarták az utalványukra felvenni, betegségeikről, gondjaikról panaszkodtak. A nyitott ablakon behallatszott a piactér rettenetes lármája, a harangok új és új verset kongtak s a csodálatos tavaszi napfény és illat beáramlott a sötét, piszkos, telezsúfolt szűk folyosóra.
Végre sikerült bejutnia. Egymásbanyíló szobákban rengeteg íróasztal, futkosó emberek, katonák és panaszkodó asszonyok, vitatkozó csoportok között rendelkezések harsantak, éles szóváltások, mint kések pengéi keresztezték egymást. A nyitott ablakban katona ült a párkányon, homloka be volt kötve, de a kötésen átütött a vérfolt. Bakancsairól sárdarabok hullottak a fekete padlóra.
A diák odafordult egy szerény, szelídarcú fiatalemberhez, aki az ajtó melletti íróasztalnál nyomtatványokat töltött ki.
- Kérem, én igazolványért jöttem, hogy elutazhassam, - mondta udvariasan.
- Rögtön, elvtárs, csak ennek a szegény asszonynak megírok valamit, - felelt szívesen a kis hivatalnok. Átadott egy cédulát egy öregasszonynak; az sokáig nézegette, forgatta s szipogott hozzá.
- Hát mán most mikor kapom én vissza a szekeremet? - kérdezte síró hangon s szeme, mint a parázs, gyilkosan meredt a kopott fiatalemberre.
- Háború van, - vonogatta a vállát a hivatalnok. - Nyugodjék meg, néni.
- Csak mán gyünninek a románok, hogy vige lennik, - mondta a vénasszony s elment.
- Szabad a nevét? - fordult a diák felé a fiatalember.
A diák megmondta. S azt is, hogy tanuló, kedden el akar utazni, hogy folytathassa tanulmányait.
A fiatalember kitöltött egy igazolványt, mely szerint a diáknak joga volt a hadműveleti terület elhagyására. Az igazolvány a kedden délben induló budapesti személy, vagy vegyesvonatra szólt.
- És gondolja, elvtárs, - kérdezte a fiú, mikor eltette a cédulát, - hogy valóban el is utazhatom kedden?
- Az sok mindentől függ, - válaszolta mosolyogva a fiatalember s nyugodtan rágyujtott egy cigarettára. - Ha a románokat sikerül megállítani, esetleg megverni, akkor elutazhat. Ha indul személyvonat kedden, ami szintén sok mindentől függ, mert a vasútvonal túl van terhelve csapat- és munició-szállítmányokkal, s ha még helyet is tud szorítani magának a vonaton, akkor is elutazhat. De ha nem indul személyvonat s valamelyik üres tehervonathoz kapcsolnak személykocsit, akkor is szerencséje lesz. Mondom, senki sem tudhat bizonyosat.
A fiú elgondolkozott.
- S ha nem utazhatom el? Mi lesz az iskolával, a bizonyítványommal? S mi lesz itt?
A fiatalember megint vállat vont.
- Isten tudja. Úgy vagyunk itt, mint akik fogaskerekek közé kerültek... S a polgári osztály felőrlődik ezek közt a kerekek közt.
Meglepődve nézett rá a diák.
- Elvtárs, így tisztában van a dologgal?
- Muszáj. Ez máma életkérdés, - felelt mosolyogva a fiatalember. - Egyik fogaskerék a román hadsereg, - folytatta a neki nyilván nagyon tetsző hasonlatot. - De nemcsak a román hadsereg, hanem az a világ, amit a román hadsereg jelent. A másik meg a proletárdiktatura. Itt nem lehet nyerni, itt csak elpusztulni lehet.
- Az a vénasszony, aki az előbb állt itt, azt mondta, hogy bár jönnének már a románok, - jegyezte meg a fiú akadozva, mert úgy érezte, hogy most denunciál.
- Hadd mondja. Ezt beszéli most mindenki. Félnek a románoktól, de még jobban félnek a vörös hadseregtől. Beharangozták, hogy minden föld, minden ház az államé. A paraszt azt hitte, most annyi földet kap, amennyit csak akar. S erre kiderül, hogy minden az államé. Meg kell érteni őket. Az intelligencia pedig akár hintókon hozná ide a románokat. De ezt maga is éppen olyan jól tudja, mint én. - Kezet nyujtott. - Isten vele, elvtárs. Sok szerencsét. Utaznék én is, de nem lehet.
A fiú megszorította az ismeretlen hivatalnok kezét s kiment.
Szinte félálomban botorkált le a lépcsőn. A plakátot észre sem vette. Romantikus hősiessége összeomlott, maga sem tudta, miért s hogyan. Mint valami elsodort kis gally, mely leszakadt a fáról, hányódott-vetődött a zűrzavarban s tömegben.
Így ment hazafelé. Mikor kiért az úttestre, egy szekér majdnem elütötte. Félreugrott s arra lett figyelmes, hogy a nevét kiáltozzák. Felnézett s ráismert Pávelre, a hadifoglyukra, aki a szekéren ült s éppen a tanyáról hajtott hazafelé.
- Fiatalúr, fiatalúr, ülj fel a szekeretre! - kiabált a muszka s megállította a lovakat. - Még elütnek tégedet a szekerek!
A diák roppant megörült. Melegen megszorította Pável vastag, hatalmas kezét s felült mellé az ülésdeszkára.
- Na, mit szólja hozzá - kérdezte Pável s ostorával a tömegre mutatott. - Egyik oldalon mennek veres katonák frontra, másik oldalról kisasszonyok templomba.
Nagyon kellett vigyázni a menetelő katonák és kavargó szekerek közt. Könnyen eltörhetett a lőcs, elszakadhatott a szerszám.
- Hé, muszka! - kiabáltak orosz katonák Pávelnak.
Pável lesunyta a fejét.
- Mindig engem csúfolnak, hogy mért nem megyek közéjük - dörmögte.
Nem nézett fel, amikor a kocsi mellett egyre többen kiabáltak rá oroszul s csúfolták, szidták. A lovak közé csapott s csúnyán káromkodott. De látszott rajta, hogy fáj neki a testvérek lármája, gúnyolódása és a hívogató szavak nem hullottak terméketlen talajra.
Már közel voltak a házhoz, mikor vad ordítozás támadt mögöttük. - Hé! Sztoj! Sztoj! - ordította valaki oroszul.
Megálltak. Lovas vágtatott utánuk, hosszú, vállas orosz ült a nyeregben, lábán ragyogó fényes csizmák szikráztak, borotvált arca olyan volt, mint valami tiszté. Fényesek voltak a szíjai is és hetyke sapkáján széles vörös szalag izzott. Csakhamar beérte őket, lovát a szekérhez faroltatta s oroszul kiabálni kezdett:
- Állj be a sorba! Állj be a sorba, te állat!
- Én nem vagyok idevaló - mondta félénken Pável, azon a méltatlankodó, dunnyogó hangon, ahogy szlávok szoktak egymással vitatkozni.
- Fogd be a pofád! Nem értetted? Jönnöd kell municiót szállítani!
Egy forduló után mehetsz haza megint az anyád kínjába!
- De nem az enyémek a lovak!
- Semmi közöm hozzá! Háború van! Na, be a sorba!
- Mit csináljunk, fiatalúr? - fordult Pável a diákhoz. - Nekem el kell menni a kocsival municiót hordani. Zöreg nagysága azt hiszi, elloptam a lovakat...
- Leszállni! - ordított megint a lovas a diákra, oroszul.
- Já nye pojdu! - kiáltott neki vissza a diák, maga sem tudta, miért. Valami vad s makacs elszántság horgadt fel benne. Nem fog engedelmeskedni. Miért? Hiszen háború van, a forradalom háborúja, önvédelmi harca az elnyomókkal. S mégis visszafeleselt s makacsul összeszorította a fogait s hiába szégyelte magát, hiába félt, nem akart leszállni a kocsiról.
- Ne-e-em? - ordította képéből kikelve a lovas. Oldalához kapott s elővette hatalmas revolverét. Ráfogta a diákra.
Annak minden vére leszaladt a arcából, de megfoghatatlanul nyugodt volt s nem érzett most semmi izgalmat. Szeme előtt hidegen s mozdulatlanul fénylett a revolver csöve s a cső mögött látta a feldúlt, dühös arcot, a villogó szemeket, mintha reflektor világította volna meg.
- Ha le nem takarodsz, lelőlek! - kiáltotta a katona.
- Menj - szólt rá Pável s megfogta a kezét. - Háború van...
Erre fölengedett benne a rideg ellenállás, megszorította Pável kezét s leszállt a szekérről.
A kocsi beállt a sorba s beleolvadt az egyforma szekerek tömegébe. Pável intett neki. A lovas megfordította lovát s vad iramban elindult vissza, a szekérsor hosszában. Revolvere még a kezében volt.
Ott állt a diák az úttest szélén s nézte az ismerős lovakat s a muszka eltűnő alakját. Nagyon megalázottnak érezte magát, lelke, mint a megvert, megrugdalt kutya, szükölt és nyöszörgött. Két könnycsepp gördült le az arcán s felsóhajtott. De aztán erőt vett magán s továbbment.
A kocsi, a lovakkal és az orosszal, belekerült a fogaskerekek őrlésébe... Mint ahogy belekerült a családja is, egész multjával, egész életével, minden eszményével, gondolatával, regényeivel és zeneműveivel, porcellándíszeivel és olajnyomatú képeivel, esztergályozott bútoraival; minden, minden. A diák fájdalmat érzett. Szinte fizikai fájdalmat a szíve körül.
- Eh, szentimentalizmus - mondta magában s felvetette a fejét. - Ez a történelem...
Már nem lehetett látni a lovakat. Újabbak jöttek helyettük s utánuk, éppen olyan soványak, elcsigázottak és piszkosak. Éppen olyan fáradtak.
A fiú, miközben hazafelé bandukolt, egyre azon törte a fejét, hogy miképpen szerezhetne magának elégtételt a fenyegetésért. Úgy érezte, arculcsapták. Mindenfelé kutatott a lovas után, de annak már régen nyoma veszett a tömegben. S ugyan miféle elégtételt is vehetett volna tőle? Elvégre a lovasnak igaza volt. Nem tehetett másként. Neki szekérre volt szüksége, nem is neki, hanem a hadseregnek. A goromba orosz nem egyén volt itt, hanem maga a hadsereg. S ha elégtételt akarna követelni valakitől, hát csak az egész vörös hadseregtől követelhetné, ez pedig ostobaság. Itt elmerülnek az egyének s az egyéni vágyak és sérelmek. A fogaskerék tömeggé darálja, keveri s gyúrja az egyéneket...
- Elélre! Elébe! Fogjátok meg! Ott szalad! - hangzott hirtelen a háta mögött.
Egy pillanatig az volt az érzése, hogy a kiáltások őrá vonatkoznak. Rémülten megfordult. Katonák szaladtak a gyalogjárón, fegyverüket a kezükben fogva. Az úttesten is megálltak néhányan s lekapták puskájukat. A hangok irányába fordultak. S most kivált egy alak, leszakadt a zürzavaros és kavargó háttérről s egyenesen a diák felé tartott.
A fiú meghúzódott a fal mellett. Elsápadt és a szíve vadul vert.
A rohanó ember egyre nőtt s egyre közeledett. Hajadonfővel futott s mezítláb. Szürke tábori ruha volt rajta. A tegnap esti önkéntes...
Kanyarogva rohant, hol a házak falát súrolta, hol az útszéli fák törzsét. Felvetette a fejét, száját kinyitotta, zihált és ökölbefogott kezét a mellére nyomta. A diák soha nem látott még így rohanni embert. Ilyen kétségbeesett vadsággal, ilyen öntudatlanul, ilyen megfeszítésével az izmoknak, az egész testnek és léleknek. Szarvast látott így rohanni, mikor egyízben résztvett egy hajtóvadászaton. Az úszott így a térben, az feszült előre ilyen ember-, sőt állatfeletti kétségbeeséssel, az tekintett hol jobbra, hol balra ilyen vad rémülettel, az zihált így. S akkor éppen úgy csattantak a lövések, jobbról és balról, bokrok mögül és fák mellől, mint most az úttest fái mögül. A menekülő elrohant a fiú mellett, mint valamely gép, észre sem vette őt, vérbenúszó szeme egy pillantást sem vetett rá, dobogó rohanása meg sem csendesült. Melle hangosan fujtatott, szinte hörgött.
- Kerítsd be! Ne ereszd! - ordítottak mögötte.
S öt-hat katona lódult utána, mások a szekerek felől kanyarodtak elé. Megint lövések csattantak. A gyalogjáró kövein porzott a golyó, a ház falán leomlott egy kis vakolat. A futók rohantak tovább, elől a halálraüldözött vad, utána ordítva és hadonászva az üldözők.
Mindez szinte álomszerű volt.
Egy pillanat alatt játszódott le.
A fiú látta, hogy sokan megállanak az utcán s megfordulnak. Kinyílnak az ablakok. A nagynénje és a nagyanyja fejét is látta, amint kibukkan az ablakon. Csak a szekerek vonultak tovább is közönyösen s megállás nélkül.
Most a menekülő beért a fasorba, mely az állomás felé vezetett. Nyilván az volt a terve, hogy megbújik valahol, raktárban, vagónban, pincében s vonaton menekül innét. De nem bírta lélekzettel, akarattal, lélekkel. Megadta magát. Egy fa törzséhez támaszkodott, hogy össze ne essen és szembefordult üldözőivel. Arca eltorzult, kitárta karjait. Falta és nyelte a friss tavaszi levegőt, A nap arcába sütött melegen és szelíden. Egy katona megállt, arcához kapta a fegyvert. Lövés csattant. Egy másik ugyanakkor letérdelt s úgy lőtt. Mások rohantak oda, újabb lövések ütöttek bele a tavaszi délelőtt szépségébe. Az önkéntes karja lehullott, feje mellére hanyatlott, megcsuklottak a térdei. Összeesett.
Még belelőtt valaki, a test fordult egyet a fa tövében. Aztán nem mozdult többé.
A katonák tanakodni kezdtek fölötte.
- Hová tegyük a dögöt?
- Mi lesz vele?
- Húzzátok le a ruháját s ássátok el itt, ahol van - szólt ridegen egy katona, aki éppen akkor érkezett oda s valami rangja lehetett.
Ketten vetkőztetni kezdték a halottat, a harmadik letérdelt és tábori ásójával szaporán ásni kezdett. Egykettőre meztelenen fehérlett a fü ragyogó zöldjén a holttest és elkészült a gödör. Belefordították, betemették. Aztán összeszedvén a ruhákat, elindultak nevetgélve és tereferélve a piactér felé.
A diák nem értett az egészből semmit. Mint valami vad film, újra és újra lepergett előtte a rohanó alak futása, az üldözés és kivégzés gyors jelenete. Állandóan maga előtt látta azt a mozdulatot, amellyel a kimerült ember a fának dőlt és kitárta karjait. Ahogy utóljára itta magába az illatos tavaszi levegőt, ahogy eltorzult az arca a rémülettől és dühtől.
- Mi történt? Mi volt az, az istenért? - kiabált rá a nagynénje már percek óta, de csak most hallotta meg a kiabálást.
- Nem tudom - felelte ostobán. S feléjük indult.
- Gyere haza, még lelőnek! - rémüldözött tovább a nagynéni.
A fiú ebből nem értett semmit. Olyan valószinűtlen volt számára, hogy lelőhetik! De gépiesen ment a kapuhoz. Ott szembetalálkozott azzal a vöröskatonával, aki este náluk volt.
- Jónapot, elvtárs! - kiáltott vígan a katona. - Nem megmondtam tegnap, hogy adunk neki akkora helyet, ahol elfekhet?
- Mi volt ez? Mi történt itt? Miért lőtték agyon?
- Majd elmondom.
Bementek a tornácra. A két nő már feldúlva, borzasan és halottfehéren jött ki a lakásból.
- Menjen innét! Hogy mer maga ide betolakodni! - kiabált hisztérikusan a nagyanya.
- Mi tetszik? - kérdezte a nagynéni mereven.
A katona leült a padra.
- Csak nyugalom, nyugalom. Háborúban ez már meg szokott esni. Egy politikai megbizottat fogunk elszállásolni az egyik szobában, Legalább nem kell félni, hogy bajuk történik - mondta gúnyosan mosolyogva a katona.
A néni sóhajtva leült. Nem tudott szólni.
- Mondja el már, mi történt az előbb?
- Ja, az a csirkefogó? Hát nekem jó orrom volt az este. Magammal vittem a fickót, Mikor elaludt, kikutatták a ruháját, felfeszítették a bakancsa talpát. Hát kérem, kém volt. Tele volt térképekkel. Mindenről pontos feljegyzései voltak. Román kém volt. De megneszelte, hogy csapdába került, mert egy óvatlan pillanatban meglógott. Kerestük egész reggel. Végre egy kertben ráakadtak, üldözőbe vették. Sikerült lelőni. A bitangot!
Elégedetten csavarta a cigarettáját. A többiek dermedt csendben hallgatták.
- Maguk gyilkosok! Hát miért lőtték agyon! - nyögte végül a nagynéni.
- Kérem, ez nem játék. Nekünk védekezni kék. Csak nem kérünk tőle bocsánatot? Amért elárult a románoknak? Hány szegény ember vére tapad az ő lelkére, mi?
- Borzasztó, borzasztó - nyögték a nők.
- Ha kémkedett, nem lehetett vele mást tenni - szólt a diák izgatottan.
Erre a nagyanyja is, a nagynénje is rábámult.
- Mit beszélsz?
- Hogy le kellett lőni - válaszolt a fiú kihivóan.
- Ez csak természetes - tette hozzá a katona.
Erre Mariska néni sírvafakadt.
- Ha mán te is helyesled, akkor te is gyilkos vagy! Gyilkos, gyilkos! Nem vagy rokon, nem tartozol közénk... Eredj azokhoz, akik éppen olyan gyilkosok, mint amilyen te vagy! Mért vert meg bennünket így az isten, mért vert meg!... Mért kellett így csalódnunk benned!... Elvesztél, meghaltál!...
A fiú dermedten nézte őt és nem értett semmit.
- De néni, az egyén... - azt akarta mondani, hogy az egyén érzései elvesznek a fogaskerekek között. De érezte, hogy nevetséges lenne előttük. Ezért csak legyintett.
- Nem akarlak többet, soha többet látni! - rikácsolta a nagyanya is. - Menj közéjük!
- Hát délután idejön a politikai megbízott elvtárs! - mondta a katona egykedvűen s felállt, tisztelgett s elment. Senki nem köszönt neki.
Ott ültek hárman egymás mellett. Érthetetlen és leküzdhetetlen gyűlölet támadt bennük egymás iránt. A diák összeszorította a fogait, maga elé nézett s hallgatott. A nagynéni sírt. Kezét az arcára tapasztotta, válla előregörnyedt és vonaglott. A nagyanya vádolón tekintett rá és az ajka reszketett.
- Most mán akár kössük fel magunkat - zokogta a néni. - A földünket elvették, a házunk nem a mienk, az meg... akit szerettünk... akivel törődtünk... a gyilkosok mellé szegődött...
A fiú csak nézte, nézte a hisztériás nőket. S úgy érezte, ő is belekerült a fogaskerekek őrlésébe. Lába alól kisiklik a talaj, a család biztos alapja elvész... És soha, soha többé nem lehet ezt a gyűlöletet elkendőzni, ezt a mélységet áthidalni...
Megingott, tétován elindult ki a tornácról.
A küszöbnél megállt. Látta, hogy nem mehet sehova, nincsen sehol. A küszöbön áll. A kívül kavargó világ nem az ő világa, a román kém világa sem az övé s ez a család sem az övé.
Tehetetlenül állt egy helyben és nem tudott gondolkodni, nem látott s nem hallott. Nem tudta, mi van ma s mi lesz holnap. Nem hallotta a húsvéti harangok zúgását és az ágyúdörgést sem.
Szeretett volna meghalni.