Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 10. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM (10)
Már minden rendes ember kelt felfelé szerte a városban s akinek lova volt, csutakolta, a tehenet fejni kezdték s a disznókat eresztették ki a tavaszias kertekre, tyúkok kodácsolni kezdtek, kakasok már régen abbahagyták a reggeli kokorikót, mikor a fejedelem mosolygva a felesége hálóháza felé lépkedett.
Azon mosolyodott s kissé imbolyogva vitte maga a gyertyát, hogy egy kicsit többet ivott, mint szokott, de megőrizte magát a részegségtől. Nagyon jó borok voltak. Rhédey Ferenc sógora nagyon kitett magáért, igen kiváló szilágysági borokat küldött néhány fuvarral. Mindenki dícsérte s vedelte.
Mosolygott, mert meg volt elégedve magával, hogy szétoszlatta a kompániát. Nem engedte megvárni a teljes napvirradtát. Súlyos dolgai vannak még a nap estvéjéig. Báthory Annával kell végeznie. A Báthory-ládákról írást kell vennie. Mosolygott, hogy a Báthory Anna parafernuma, a nászhozománya mentette meg Erdélyt az első bajból. Mit szól a szép asszony, ha kiveszi tőle az írást?... Dúdolt is egy kicsit magában, s homályosan, mint valami tűzeső villant el szeme előtt a régi emlék, mikor Anna miatt valami köd és szivárvány gyúlt egy kor benne. Akkor, Ecsedben... Most íme itt van Szebenben, a roppant kőfalak közt s Anna nem is tudja, hogy ma még látni fogja.
Mire a hálóházba ért, már csendes volt a palota.
Megállott egy ablak előtt s kinyitotta. A hideg levegő beözönlött s jót tett mámoros homlokának. Kinézett a nagy térre, ahol a Gábris fejedelem katonái abban az időben... ah nem is a fejedelemé... A céhek állottak ott fel s a fejedelem csak néhánnyal türtőztette magát, míg a megnyitott nagy kapukat megrohanták a vár alatt a sáncban elbujtatott katonái s elfoglalták a kapukat... Mosolygott: vakmerő fickó volt, az igaz, az angyali legény... ki merné azt még egyszer utána csinálni. Félsz nem volt benne, az bizonyos. Ah, ha jóra használta volna, amit Isten adott neki, a talentumot... Akkor ő most kancellárius volna mellette s húzná az igát másnak... Jól tudja az Isten, mit kell cselekedni...
Hirtelen igen hidegnek érezte a levegőt s megborzongott, átfázott. Becsapta az ablakot s újra felvette a gyertyát s felesége ajtajára lépék.
Ahogy benyitott, meghökkent s visszahőkölt.
A felesége ott ült az ágyban. Lehajtott fővel, maga elé eresztett kezekkel, fejér hálóköntösében, összekulcsolt ujjai egymást fogták s maga elé meredten, az ő jöttére fel sem riadt.
Az asszony tehát az egész éjszakát átvirrasztotta.
- Mi az, kis szivem, maga még fent?
Az asszony nem szólt.
Csak ült tovább dermedten s a szoba hideg volt, a kandallóban régen kihunyt a tűz.
Kis ideig ott állott előtte. Akkor ledobta a válláról a nagy mentét, megérezte a hideget, a falak nyirkos hidegét.
- Maga itt jéggé fagyott, - mondta s letérdepelt az ágy szélére, nagy kezeit rátette az asszony vállára, amely hideg volt, mint a márványoszlop.
Az asszony válla, csontjai megremegtek s elhárította, elverte magáról a férfi kezét.
- Ebben a hidegben e, - mondta a fejedelem, aztán elvette a kezét s ment. A kandallóhoz lépett.
A szobában égtek a gyertyák, már tövig égve letette a kezében levő gyertyát is melléjek, aztán leguggolt a kandalló elé s kezdte piszkálni a hamut. Még talált szikrás üszköket, s összerakta, aztán forgácsot rakott rá a kosárból s kezdte a tüzet fújjdogálni. Nagyokat vett, nagy lélekzeteket s fújta, fújta s mosolygott. Be sokszor kellett tüzet raknia kisember korában Lázár bátyjánál s megint a Zsigmond fejedelem udvarában. Eleget morgolódott s mérgelődött érte, hogy korai ébredések után dideregve tüzeket kellett raknia annyi éveken át, most jó volt. Tudománya volt a tűzrakásban. A jövőnek az útja, tűzrakás.
Mikor feszítette s tüdejét kifútta s megéledett a láng, felrakta a nagy hasábokat rá s megtöltötte a kandallót, akkor megelégedetten állott lábra s újra az ágyhoz ment.
Megállott az asszonya felett, de az csak nem mozdult.
Fejére tette a kezét, félve s gyengén, hogy meg ne ijessze. Az asszony vékonyszálú haja le volt hullva kétfelé a homlokán, a keskeny kis homlokon. Kissé hátrahajtotta ezt a fejet s kényszerítette, hogy szembenézzen vele.
Az asszony arca olyan volt a vékony világosságban, mint egy hulláé.
- Nem álom ez? - mondta magában s mint kísértetet nézte a feleségét.
- Nem is aludt?
Az asszony most megvonaglott s a szemöldöke, vékony kevés kis szemölde a síma kis homlok alatt keményen összeszögellett s ridegen szólt:
- Nem.
- De mért?
- Mért?
- Mért?!...
Eleresztette az asszony fejét s nedves nagy szemeivel tüzesen nézte.
Az asszony nagyot, mélyet sóhajtott.
- Már vége a dőzsölésnek? - mondta éles gúnnyal.
- Dőzsölés, - morogta a fejedelem.
- Az istenszidásnak, a mordálykodásnak, már jóllakott a fenevadakkal?...
- Á, fenevadak, - morgott a fejedelem s két kezével homlokához nyúlt. Hirtelen főfájást érzett. A homloka pattanva kezdett sajogni. - Nem tudom mit beszél.
A fejedelem érezte a nehéz perceket, amik jönnek, a nehéz szavakat, a nehéz órákat, amik hirtelen feldöbbentek előtte.
Hirtelen megrázta magát s nagy léptekkel nehány lépést tett az ágytól el s kezdett beszélni.
- Nagyon jól megindítottam a haza munkáit, - mondta. - Mind visszavesszük az eb fejedelem adományait... Ahogy ő csinálta, az ország mind bitang kézre került, de most rendet csinálunk. A várakhoz egy jobbágy nem maradott, mind elajándékozta a süvölvényeinek s henye martalócainak, akik csak az ország húsából élnek... Összeírtuk, hol kik gazdagultak az országbúl... De most mind visszajön... Törvényt hirdettetek rájuk s mindenkinek bizonyítani kell adománylevéllel, hogy birtokát mikor s kitől kapta s a Báthory-ajándékokat mind visszaszállítjuk az országra.
- S ezeknek adja? - kérdezte az asszony.
- Kinek, ezeknek?
- Ezeknek az éhes vadaknak... Vagy azt hiszi kegyelmed, hogy az éhes szúnyogok ingyen akarnak lenni?
A fejedelem mosolygott.
- Éhes szúnyog kevéssel beéri... Bizonnyal kell ennek is és annak is falatot vetni, de elég egyelőre csak a szaga. A hús marad az ország javára.
- Mint a Báthory-ládák.
A fejedelem elhallgatott.
- Bestye nőszemély! - mondta hirtelen méreggel, - te aztat félted, a bestyét? Azt ne féltsd. Mert ha semmije nem maradna is, egy nőszemély. Annak mindig lesz min élnie. Ott az ura, a Csáky-birtokon elélhet magtalan. S ha az kevés, amilyen színes képe vagyon, mindig fog kapni férfiembert Erdélyben, aki segít rajta, hogy aranyban s vígságban élhesse a silány életit... A bátyja eleget zombolt az ország vériből, a Báthory-ládák az országé...
- Én nem azt a dögöt féltem, - mondta az asszony vékony ajkai közt, - hanem az igazságot s kegyelmedet.
A fejedelem hallgatott.
- Mind meg vagynak a főispánok, mind meg vagynak a várak s főkapitányok. Mindenkinek dolga s kötelessége, hogy a maga várát rendbe szedje. Rhédey uramnak most mindjárt írok s meghagyom, hogy újra mustrálja a megyét s három vármegyét rendeltem neki, hogy fát és deszkát szállítsanak a vár javítására... Dóczy uram Szatmárból leveleket írdogál a huszti és tasnádi kapitányoknak, már Munkács csak egy szálon lóg, mind átcsalja igéretekkel őköt... Ugyan talpon kell állani, hogy megmentsük amit lehet... Itt most egy cél van s egy kötelesség, hogy embereket állassak a helyükre... De jól megy s nem félek a jövendőktül.
Soká beszélt. Az ország dolgát, a fejedelmi terveket mind előszámlálta, mintha a felesége valami magasabb fórum volna, aki előtt mindent ki kell tárni s akit meg kell győzni s bele kell avatni... De azért is, mert beszéd közben, ahogy az asszony előtt összefoglalta a dolgokat, maga
Az asszony egyszer csak sírva fakadt s összekulcsolt kezeit magasra emelte:
- Ez az én életem. Már ez az én életem s ennyi. Ország és várak és rablás és rablás ellen való jajgatás és rettegés és félelem: ez az én sorsom. Jaj Károlyi Zsuzsanna, mire jutottál!... Hát soha nem lesz többet egy szabadságos órád, egy csöndességes pillanatod, soha többet nem vagy ember, nem vagy asszony: valami istentelenség az, amit kegyelmed én velem csinált, vigye kegyelmed innen, vigye innen az országát, ne hurcolja be az én csendes életembe, még a hálóházam se marad többet tisztaságban és békességben...
- Zsuzsám! - kiáltott fel a fejedelem...
De az asszonyból, mintha megindul a tavaszi árvíz s a felgyűlt zuhatag egyszerre áttör a hegyeken és a gátakon, mind kiömlik és tajtékozva és zuborogva zúdul a völgyekre, úgy öntötte el a panasz a csöndes szobát.
A fejedelem elkomorulva állt s hallgatott. Ott állott a felesége ágya előtt s untalan csak a homlokát dörgölte és törte, s egyre szagatóbb fájdalom volt a homloka csontjaiban. Haját ujjaival szüntelen hátra törte, simította, hogy nagy fülei villogva szabadultak ki, bár eldugultak volna, hogy ne hallaná az asszony-kesergésnek ezeket a viharos kitöréseit.
- Maga őrült ember, kellett ez magának, magára venni az egész világ minden baját s nyomorúságát. Mit akar, az egész világot felfalni. Már Konstantinápolytól Bécsig minden baj csak magára vár. Ki maga? istenereje vagyon-é, hogy egyszerre mindent el akar vállalni és mindent meg akar kavarni. Az emberek nem éltek, amíg maga nem volt és nem fognak élni, ha maga beleszakad s belepusztul ezekbe?... jaj teremtő szent háromság, maga alattomos gonosz ember, engem is bele akar-é vinni a bajokba és a kínokba és a gyötrelmekbe. Hát semmi se szent előtte. Hogy nem hagy engem magamban veszni és énnékem is kell-e az, amit csinál... Mint a cigányok... Hol vagyok én otthon, hol van az én fészkem, ahova én elbujhatok a magam keservével, hol van csak egy lélek, aki megértse az én szivem fájdalmát...
S ömlöttek, ömlöttek a szavak, mint a zúgó ár.
- Asszonyokat hoz reám, akikkel nekem kell vergődni s verekedni, mint héjának, de miért? Hogy én minden szóban csak azt lássam, csak azt érezzem, hogy mint a vércsék sokasodnak meg rajtam a bajosok és a kapzsiak, ah, hiszen ezek csak a pénzért gyűlnek, ez mind nyerni akar és torkig lakozni a bőségben, de milyen bőség? hol van itt bőség? s hol van itt valami, amiben osztozni lehet... Hát mindenki csak az én kevés véremet akarja kiszíjni...
- Ezen át kell esni, - morogta a fejedelem - s minden jól megy. Hát nem látod, hogy minden jól megy.
De az ő szíve is tele volt félelemmel s aggodalommal. Vajjon meddig bírja s hogy bírja. S ha nem bírja, egyszer mi lesz... Mint a kenyeret az egerek, rágják köröskörül hatalmát és országát a nagyhatalmú idegenek, a várak közül kettő már bizonyosnak látszik, hogy elveszett, más kettőt neki magának kell odaadni a töröknek, s délről ott vannak az oláh vajdák s a boldvai, s északon a lengyel, ez mind reá tör... Most az asszony panaszán, keserűségen át látni kezdi s érezni a rettenetes jövőt.
S mily okos ez az asszony, milyen tisztán lát mindent, ami csak baj lehet a világon. Bele is beleülteti a kétség, a félelem, a gond magvait, de hát akkor honnan kap valaha erőt és irgalmat. Ő honnan kap segítséget és lelki bátorítást.
S a feje úgy kezd fájni s benne is oly roppant elkedvetlenedés és reménytelenség kezd feltörni ebben a hajnali órában, hogy legjobb volna most rögtön meghalni, mint reggelt érni s kezdeni a harcot és bajt.
S az asszony nem hallgat s nem hallgat s annyi mondani valója van, hogy Isten sem győzné türelemmel.
- Mit akar maga ezekkel. Kik ezek. Hogy ültetheti asztalához ezt a Kamuthy farkast, aki ugyanígy ette Báthory Gábort, ahogy eszi és rágja magát, vagy kegyelmednek is felkínálta már feleségét s arra kell ez az egész, hogy várakat ajándékozzon a fejedelem egy szép lotyóért.
- Zsuzsanna, - hördült fel Bethlen.
- Borzasztó, ha nagy sárga fogaira néztem, csak azt éreztem, hogy éhes ez, enni akar, zabálni akar. Ennek nem fogja elvenni ragadományát? Itt van kegyelmed körül, evvel menti, amit kapott. Vagy csak annak veszi el amije van, aki nincs itt? aki idegyült, annak adni kell. Vagy ott van a másik, a harmadik, mind aki csak itt volt, mind úgy néz magára, mint egy Istenre, az mind ingyen teszi? Nem, az mind búvik kegyelmedbe s várja, hogy mit rabolhasson.
- Hát várjanak s kapnak is.
- Mit kapnak s miből, a másikéból. Annak is gyereke van, akit most kifoszt s ennek is, mire számít s mire néz, egyik éhes család elől a másiknak adni ugyanazt a koncot?
- Hallod-e, - mondta Bethlen. - Akiknek Báthory adott, az mind léhűtő és tehetetlen gaz volt. Ívó cimbora és semmi más, vadász és szoknyakergető.
- És ezek mik?
- Ezek emberek, férfiak, akikre lehet építeni. Ez mind erős és okos és megbízható, aki dolgozik. Aki megcselekszi, amit mondok neki. Ezek mind hozták a lisztákat, hogy mit kell végezni. Hol mi a hiba s hol a rés, amit hamar tömni kell. Azok csak tréfákat mondtak, hogy a fejedelemnek egy óráját elmulassák, ezek programmot hoznak, amit hosszú munkával kell teljesíteni.
- De mi közöm nekem mindehhez. Hogy kerülök én ide, a szászok házába s hogy megyek én innen a fejérvári putrikba. Meddig hurcol még engemet, hogy lelkemet elaltassa és utolsó csepp vérem is belepusztuljon...
Bethlen a haját tépte s marta s a homlokát nyomta, vágta. Ezzel az asszonnyal nem lehet szembeszállani, ezt nem lehet elhallgattatni.
Már az ablakok kezdtek megvilágosodni, már itt a hajnal s nem szűnik ez a szörnyűséges vitatkozás. Szerette volna megfogni a feleségét s beletömni az ágyba s ráborítani a takarókat s a párnákat, hogy metsző és szívszaggató hangjait elhallgattassa. Ki innén, minél hamarább s el innen minél messzebbre s csak ritkán jönni meg, ha már muszáj... Most aztán örökre érezte, hogy itt soha nem lesz semmi segítsége ennél az asszonynál.
- Kellett ez nekem, kellett ez nekem, - fuldokolt egyre az asszony. - Egyetlen lépéssel ilyen boldogtalanságot vásárolni. Jaj, más is elvett volna engem.
Erre a szóra mély hidegség és fagy lepte meg az embert. Annyira megdermedt, hogy a lélekzete is megfagyott.
- Egy csendes, jó ember oldalán bizony máskép élhettem volna. Nem kellett volna minden időmet harcokban s nyomorúságokban tölteni. Nem kívántam soha, sem testem, sem lelkem ezt a szörnyűséget: hatalom és irígység és rettegés és ostrom. Hogy nekem beszorulva egy várban, seregek köröskörül... Ah, jobb lett volna egy csöndes ház és egy zúgoly, ahol urammal elélhettem volna halálomig...
- Óh, te boldogtalan, - kiáltott a fejedelem, - hol van olyan zugoly, mióta élsz. Hol van Erdélynek olyan csücske, ahol ezt a csöndet és békességet megnyerhetted volna. Hát nem kellett-e a nemeseknek családostól, lovaikkal s ökreikkel, gyerekeikkel s juhnyájaikkal vándorolni, akárhányszor egész község egy rajban, mintha a tatárjárás volna. Ott jobb lett volna élni, a csürhében és kergetve s megfosztva és mint a kóbor ebek szűkölve... azt siratod s azt kívánod... Nem volt-e jobb, hogy ha már kellett, legalább kővárba voltál, ahol senki nem ér hozzád s az ország jött az alázatos instanciával, hogyha feladod a várat, akkor mehetsz fejérvári házadba s ott élhetsz nyugodtan s tisztelve és egész ország tisztelete vett körül s úgy néztek házadra, mint akit az Isten kijelölt nagy dolgokra! A nép nagyasszonya voltál s ahelyett most azt sirod s jajgatod, hogy nem te voltál az, aki irígyen és kétségbeesve nézted annak a nagyasszonynak a házát, akit az Isten megkimélt olyan nyomorúságoktól, amilyenbe ők szenvedtek, mikor kukoricakenyérrel nem tudták gyermekeiket megelégíteni...
- Ah, nem nekem való az élet, - zokogta az asszony, - mért kellett nekem születni, vagy ha születtem, mért nem adott nekem mindjárt halált az Isten... Gábor, Gábor, én csak terhe vagyok kegyelmednek és nyűg vagyok a kegyelmed életin...
S lehajtotta fejét a kezére s oly keservesen zokogott, hogy az urának a szíve megszakadt, ahogy nézte...
Jaj, mikor fog már megkönnyebbülni ennek a szegény teremtésnek a gyötrelmes boldogtalan viharaitól... El, kivágyott innen. Az ablakra nézett, amely már nappali világosságú volt, úgy repültek a percek s az órák, észre sem vették, csak azt tudta, hogy neki már frissen fel kellene kelnie s újult erővel menni a maga munkájára. Úgy gondolta, hogy idejében elmegy aludni, nehány órát pihen a kedves felesége oldalán, megölelve ezt az édes testet, amely annyi örömet s boldogságot adott neki. Ha két órát alhatott volna, ember volna és friss, mint egy vad s tudna és bírna józanul s erővel s lelkesen tovább haladni a munkában. Hiszen ma kell neki elvégezni a nagy munkát, a registromok összeállítását s a megszámoltatásokat. Itt vannak a várak kapitányi s a perceptorok, az adószedők, akiknek körmére kell nézni s minden percben dönteni. Ott a debreceni vámos, aki három esztendő alatt nem számolt el, s ott vannak az új emberek, akiket a régieknek hivatalába be kell iktatni s instrukciókkal ellátni. S ott a portai követ, aki várja, hogy megírja neki szóról-szóra s pontról-pontra, hogy mit kell mondania oly fő-fődologban, amitől az országnak minden üdve s jövendője vár. És íme, itt kell az órákat álmatlanul, egy semmi asszony miatt eltöltenie s elvesztegetni erejét és kedvét s kifárasztani fáradt fejét, hogy szédül és nem tudja most mi lesz... S ez így fog menni mindig, mindig. Most már naponta s óránként egyre hevesebben harcolni egy asszonnyal, aki nem tudja mit akar... mért vesztegette el gyermekeit, ha azok élnének, volna mivel foglalkoznia s volna mit csinálni: talán irgalmasabb volna s tudná, hogy urának minden csepp erejére szüksége van. Ha nem magáért, nem az országért, gyermekei jövőjeért bizonyára könnyebben venné az ő minden dolgát... De hát ez is úgy volna-e, nem még jobban féltené gyerekei jövőjét: ah, még talán jobb így, hogy nincsen rajta a nagy felelősség, hogy azokért is panaszoljon az asszony. Ki tudja, az Isten tudja csak, nem azért vette-e el a kicsinyeket mind, hogy őt megszabadítsa a gondoknak súlyától, hogy minden erejét csak az országra s a munkájára fordíthassa.
Lassan oly gyűlölet támadt benne az asszony ellen, amit sohse hitt.
S ebben a gyűlöletben ráhajolt az asszonyra s elkezdte csókolni.
Csókolta, csókolta, ahol érte. A fejét, a homlokát, a száját, aztán letörte s szétmarcangolta.
Az asszony lassan elalélt s engedte magát.
Úgy feküdtek aztán sokáig, míg benne valami pár percnyi elszunnyadás után a kötelességérzet megint föl nem riadt.
S különös, most teljes frisseséggel ébredt magára.
Felkelt s ment mosdani.
Mikor a jeges hideg víz magához térítette, átöltözött másik ruhába.
- Kegyelmed már megy? - ébredt az asszony is kicsi álmából.
- Csak aludjon szívem, - mondta a fejedelem s óvatosan, hogy valami szóval meg ne állíthassa, szinte szökve kiment a házból.
Már a kancellárián mindenki a helyén volt, mikor ő belépett gyűrött arccal s mord kedvvel.
Hallgatta a jelentéseket. Hallgatta a Péchy Simon szavait. Parancsokat adott.
Az idő telt s nem volt íze semmihez. Mondták, mi baja a fejedelemnek.
Fröstökidőn hirtelen eszébe villant, hogy elmegy. El kell mennie. Még ma meg akarja szerezni a Báthory Anna írását, hogy a ládákrúl számot ad... Megörült... Majd valami ürügyet mond... Azt nem, hogy hova megy: az asszonyban féltékenység támadna... Minek mindent elmondani...
Felizent a palotára a feleségének, hogy s mint van s hogy útra készítse.
Avval jöttek vissza, hogy a fejedelemasszony vidám és dalol s a tegnapi lakoma után az edényeket veszi számba.
Eltünődött az asszonyi természet felől. Hallatlan szorgalom s halhatatlan munka van ebben a nőben.
Fejét kezére támasztotta, maga elé meredt.
Minden oly szép rendben halad. Nem is kell ő itt: Jobb is, ha nem marad. Majd azt fogja mondani az asszonynak, hogy sorba kell vennie a várakat... Már régen szó van róla, hogy körutat tesz s valami két hétre el kell mennie, ezt tudja az asszony.
Már lovakat szerszámoztatott s csatlósok tartották a vezetékeket az udvaron, mikor átment a feleségéhez búcsúzni.
Megcsókolta a feleséget. Már teljesen utazásra volt öltözve, bundába, útrakészen, most kezdődött a szokott búcsúzkodás, a végtelen csókok. Eleinte, fiatal házasul, ez mindkettőjükben az elválás nagy fájdalmából eredt, most ott tartottak, hogy a férfinak vigyáznia kellett, hogy valamivel kevesebb ne legyen a csókok s visszafordulások száma, mint hajdan volt, mert akkor az asszony szíve gyökeréig sajog.... A hervadó nő még tízszerte jobban vágyja a szerelmes férje odaadását...
- Mikor látlak?
- Két hét az egész.
- Rettenetes.
- Ha tudok, hamarább itthon leszek.
- Gáborom.
- Lásd, ezt nem is akartam ígérni, ezzel meg akartalak lepni.
- Siess haza.
- Sietek.
- Repülj.
- Repülök.
- Gondolj néha rám.
- Mindig.
Szorosan összeölelkezve állottak a lépcső magaslatán, az egész folyosó s lépcsőház tele volt udvariakkal s emberekkel, de az asszony még soha ilyen nehezen nem vált el az urától.
- Hisz addig te vagy itt az én képemben édes szívem fejedelemasszonyom: Zsuzsanna Principessa...
Az asszony fájóan mosolyodott.
- Nekem csak te kellesz.
A fejedelem úgy érezte, most nem fogja bírni lehárítani magáról az asszonyt, vajjon mi van vele, mért ez a kétségbeesetten görcsös búcsúzkodás. A feje szédülni kezdett, valóban azért is megy voltaképpen, hogy egy kis levegőhöz jusson, szabadságra van szüksége s minden szónál attól fél, hogy nem bírja tovább, nem bírja a keménységet s kegyetlenséget és itt marad. S jaj, ha itt marad, meg kell fulladnia. Mintha a lélekzetet venné el tőle a csókoknak ez a szívós és kétségbeesett áradata.
Ebben a percben Péchy kancellár sietve jön vissza fel a lépcsőn:
- Nagyságos fejedelem, - szól - nevezetes nagy ujdonságunk vagyon. Nagyságos asszonyom, most már az isten a békességet örökre megadá.
- Mi történt, Péchy uram?
- E percben, hogy itt állunk, megjött a hajdúk követe s mondja, hogy a hadakat teljességgel le kellett szállítani, mert a törökségtül megijedt németek leparancsolták Homannayt. A hajdúk el vannak keseredve s nagyon búsítja őket, hogy, mint a hír mondja, a Simonit is megölték, így az ő követelésük itt is kútba esett.
A fejedelem komolyan és merően nézett maga elé, aztán derülten a felesége szemébe:
- No látja édesem, eggyem. Az úristen őszentsége békét ád.
- Meddig? - sóhajtotta alig hallhatóan a fejedelemasszony.
- Édesem, míg engem életben hágy, addig itt meglesz a békesség... Azért kell nekem mennem s dolgoznom ez ország életin. Mert ha isten velünk, kicsoda ellenünk? De isten azt hagyá, hogy mindenki tegye a maga dolgát s a békesség minden percét munkára kell fordítani, hogy ha eljönnek a nemszeretem napok, legyen mihez nyúlni.
- Legalább egy napig, - suttogta mosolyogva, pironkodva a fejedelemasszony.
- Hogy szívem?
- Legalább annyi ajándokot adjon nagyságod nekem, hogy egy napot, csak egy napocskát...
- Hiszen minden napom a tiéd.
- H...
- Sem éjjelem, sem nappalom nincs nálad nélkül, sem étem, sem italom, sem álmom, sem ébrenlétem, sem érzésem, se gondolatom nálad nélkül nincsen.
Az asszony csüggedten, de megértve s szerelmesen húnyta le a szemét. Jaj, most úgy érezte, mintha elvesztené, mintha valami eddig egészen ismeretlen veszedelembe eresztené az urát...
- Istvánom, maradj s légy mindenben asszonynénéd segítsége:
- Hugám, hugám, - mondta Bethlen István ijedten helyesbítve s erre kis nevetés lett.
Ez feloldotta a hangulatot s a fejedelem gyorsan mégegyszer megcsókolta a feleségét s elment.
A lépcső közepéről visszafordult, az asszony ott állott s lehajolva nézett utána, a kapuból még egyszer felnézett: érezte, hogy az asszony visszavárja még egy csókra, de megrázta magát s meleg mosollyal, nevető arccal intéssel elment.
Mikor kint az utcán, a téren, lóra szállt, felnézett az ablakba, abban a percben nyitotta az asszony az ablaktábláját s ő felintett.
A fejedelemasszony szívszakadva nézett utána, ahogy elment, eltünt a lovasokkal, folytonos vissza, visszanézésekkel, s kézintegetésekkel.
Még soká nézett utána, amint megüresedett az utca; jaj, csak előbb eszébe jutott volna, felmenni a bástyákra s onnan még messze lehetett volna ellátni, míg megy a csapat a zöldelő mezőn. Ez a gondolat oly fájdalmasan hatott rá, hogy keserves zokogásban tört ki.
Aztán felállott, kiegyenesedett s szédülten és sápadtan, mint egy élő halott, ment körül a néma lakásban, ahol nincs senkije, mert nincs. S mert senkije sincs sem égen, sem földön, egyedül van: ahogy elszakadt az ő egy emberétől, magános maradt, mint egy élő halott.
S ha látta volna, hogy az embere, mily fellélekzve s vidáman ül a nyeregben s mily őszinte s nyilt szemekkel néz körül a vidéken s milyen szabad, szabad, mint egy boldog s kirepült madár!... csak a szíve körül szorul s zsibong valami érzés, hogy gyógyíthatatlan és szerencsétlen élet az, amelyiket ott hagyott s amelytől elvált s amelyen nem lehet segíteni.
De hiába, ez jó volt s jól esett, nyeregben ülni és ügetve haladni az az úton, s elmaradtak a szebeni falak, s a város és az országút tele volt néppel s mindenfelé tisztelő csodálattal néznek rá, emberek s némberek, gyermekek, parasztok s még úgy érezte, az útmenti fák s a hajló dombok és a boldog tavaszi fényben fürdő mezőségek is.
Mert boldog volt, mert úgy érezte, hogy az isten különös kegyelme sugárzik felé s úgy érezte, hogy ez az ország egész végre a boldog béke biztonságos ölébe került, s gazdagnak érezte a szívét, erősnek a karjait s okosnak a fejét s arra gondolt, hogy talán megadja neki az isten, hogy a Báthory Gábor vágyait s repülő terveit megcsinálhassa. Senkit sem tudott, akitől meg kellene retirálni, aki előtt kisebbnek kellene magát éreznie.
Egyszerre felmosolyodott. Mily különös, sose gondolta volna, de mért is nem maradhatott még egy óráig a feleséginél?... Azért, mert nem illik egy asszonyhoz oly késő este vizitelni be. S a zebernyegi váron ma van találkozása Báthory Annával.
S erről a feleség semmit sem tud.
Nem merte tudomására hozni. Mert sem a töröktől, sem a némettől, sem e világnak minden hatalmasságától úgy nem tart, mint ama Báthory Annától, akinek a menyasszonyi kincseivel szabadította meg az országot.
Az a vakmerő cselekedet, hogy feltörette a Báthory-ládákat, ország pecsétjét s hitet s becsületet félretéve a nagyobb parancs, az ország élete miatt, ez alávetette egy rosszhírű nőszemélynek. S nem tudja, hogy fogja ma elintézni, hogy fogja a Báthory-lányt kielégíteni... Birtokot ad neki... leköti az ország jövedelmeit kamatra, s amit lehet... Legegyszerűbb volna, szóba se hozni: ha bátyja a parafernumot soha ki nem adta, ő még kevésbé volt köteles vele...
Nem látta a mellette elmaradó hegyeket s völgyeket, a rügyező fák gyönyörű lármáját, némelyek már zöldek voltak az erdőkben, mások még feketék s kopárok a tavaszban, ő senkivel szót sem tudott váltani, behúzta magát prémes köpenyébe s összevont szemmel s szemöldökkel gondolkodott.
Szelistyén megitatták a lovakat s pihentették egy kicsit, de nem bírt nyugodni, még napfényen akart Alvincre bejutni.
Eszébe jutott a hosszú úton egész élete. Minden perc, amikor találkozott a Báthoryakkal, mikor legelőbb látta meg Annát. Igen fiatal s igen vékony, égő szemű tündérlány volt, akire ő ránézni sem mert. Ő már házas ember volt... Úgy hessentette el magától az emléket, mint egy varázslást, egyszer azt mondta feleségének: «Nem tanácsolom, hogy ilyen személyt meghívjon házába», az asszony, szegény boldog volt, erkölcsi fölháborodásának vélte a szót, pedig ő úgy gondolta, hogy: nem birna ellentállani.
Sohasem volt vele együtt, mert rettegve s rémülettel menekült s védte magát. Az egyetlen nő volt ez, aki reá hatással volt... Egy időben a fejedelemasszony, ama Palotsay Anna zavarta; de az más volt. Fehér bőre s méltóságos lelke, fínom érzései hatottak rá... Abból lehetett volna is valami... Összébb húzta magán a köpönyeget s tudta, hogy felesége soha más férfit meg nem nézett: De Báthory Gábor megbomlasztotta az éjjeli álmait... Ott volt valami kis zavar, tűz és álom... S ő nem bánta: mert ő is szerelemmel gondolt a remek ifjúra s a szárnyas Pegazust érezte szavaiban s lelkében. Ennek talán még feleségét sem sajnálta volna...
Megdermedt. Nem. Azt nem. Azért megölte volna tulajdon kezével...
De ez csak olyan elfutó gondolat volt, mindjárt visszavillant az Anna képe...
Mikor legelőször látta az ecsedi várban, mint egy hattyú, vércsöppel ajakán villant fel előtte... Oly légies, oly vékony sugár volt, oly fehér arcú s rozsdabarna haja, valami különös kiválasztott szűzi volt... A hangja úgy hatott rá, mint valami túlvilági muzsika, különös hangja s csudálatos csilingelő ezüst kacagása... Az egész teste s minden vére zsibong még az emlékre is... És mily utálatosságokat hallott róla mindjárt legelső nap, hogy testvérbátyjának szeretője...
Nem hitte el, de tudomásul vette s behúnyta a szemét és nem akarta többet látni és nem is látta.
Nagy gondok s nagy dolgok forrtak benne akkor. Az ország, a fejedelemválasztás. Bocskay után ő hozta be a Báthoryak magvát s remegett, hogy nem fog sikerülni. Nem lehetett még tovább folytatni, még nehezebb kalandokba belemenni...
S ki volt ő: egy senki, egy lovász, egy kurta ember ezeknek a szemében: hogy lehetett volna neki annyira kicsinynek s alacsonynak lenni, hogy kitegye magát a kinevetésnek... S mi értelme is lett volna... Fiatal felesége, boldog házassága, két piciny gyereke... Egy erős és viruló és növekvő élet... Milyen semmiség s milyen játék lett volna ez, kitenni magát a veszélynek, akár igen, akár nem. Tönkremenés és halál lett volna abból... Nem volt ott más, mit tenni, mint elmenekülni még a levegőből is, ahol szemmel nézhettek volna egymásra... Ah, csak ő nézett volna a nőre, mi volt ő annak a szemében... Akinek a Csákyak, a Bánffyak, a nagy familiafiak voltak játékból fölkapott s elvetett szeretői... Mindig megszédült, hogy ő, aki valahogy szakadatlan pénztelen s anyagi zavarban vergődött, egy fröstökre nem volna elég mindenestől ennek a fényes dámának... Nem, nem akarta kockáztatni magát s életét és jövőjét egy ringyó szeszélye miatt, akinek semmi nem számít, sem élet, sem becsület, sem kincsek...
Ezt is azért. Azért vette el s törte fel s szórta két marokkal, hogy minél hamarébb túl legyen rajta. Nem szabad, hogy kincsei legyenek e nyomorult boszorkánynak s ország hite s ereje alatt. Legyen szegény és legyen koldus és legyen utolsó... hogy az ő hatalma alatt legyen.
De most, hogy a találkozás minden dobbanással s minden közeledő dombbal hamarább lesz, most a vére egyre jobban égni s főni, kezdett. Nem lehetne elhalasztani?... Nem volt vele köteles; ő maga akarta a találkozást... Szembe akart szálni a végzettel...
Nem imponál neki. Igen, most ő a fejedelem.
Átlépett a Báthoryak sokszázados hatalmán. Minden porban fekszik előtte a lába alatt. Mintha mérföldlépő csizmákban járna, úgy haladt előre ropogva s dobogva s legázolta a világot, amely oly magasan volt felette, mikor kezdte az életet, mint az égboltozaton a csillagok.
Szkender basa temérdek ezredeivel állott itt e földön, itt vette hírül, hogy Báthory Gábor megszökött Szebenből... Egy szál lóval menekült Meggyes felé s bujdosott Bethlehem Gábor elől. S a kolozsvári mezőn meg vot rakva a föld fegyveressel, törökkel, tatárral. Hát ne pattanjon meg a mente, ha az ember visszaemlékezik. Nem, nem a nép választotta meg: a világhatalmak ereje állította ide, ahol van... Mi az a választás?... Ravaszkodás, komédia, hízelkedés, szolgaiság... Őt a maga ereje állította a fejedelmi trónra s megmutatta ezeknek a Báthoryaknak s Csákyaknak s Kendyeknek s Kornisoknak s mind az egész magyar arisztokráciának, hogy jött és odaütött s győzött: van-e ennél erősebb hatalom?... Mindenki a legelső tavaszon tisztába jöhetett vele, ki ő... Nos, odaát ti magyariak hol van a hetykeségetek, hol van a lármátok?... Mi az?... A császár Bécsben nem fogadja a követeimet?... Úgy-e bizony maga küldött értük s hivatta fel...
Nincs itt már semmi tünődni való és semmi baj. Az isten ezt elintézte és elsimította. Rendben van a világ és Bethlen Gábor nyugodtan mehet a maga útján előre.
Csak óvatosság s csak vigyázás. Mert megvan az a baja, hogy minduntalan el-el bízza magát, de jó az, ha itt-ott bakot lő, mert akkor mindjárt magára eszmél s összehúzza magán a mentét.
Ebben is igaza van a feleségének, aki minduntalan azt veti: Bethlen-vér... S István öccsének haszontalan szeleskedései, megbízhatatlansága s tökéletlensége minden percben jó példa arra, hogy ő is vigyázzon magára.
Most úgy összegubbaszkodik lelke s úgy összehúzódik, nemcsak mélyráncú homloka s szeme s orra, s bajsza alatt, vastag szája, de egész maga mintha valami roppant veszély s felelősség alatt volna. Mert van is. Mert a maga szakállára indult erre az útra, leszámolni a Báthory-lánnyal. Sem országot, sem az asszonyt nem értesítette róla s jaj, ki tudja nem azért van-e minden, mert a vére viszi.
Csüggedten ejtette le a fejét, a mögötte menő urak azon beszélgettek, hogy mily nagy dolog fejedelem lenni, mennyi gondja lehet ennek a fejedelemnek, egész úton csak egy szót sem beszél, mind csak eszi magát.
- Hm, - mondta Vizkelety uram - a mi kobakunkba egész életünkbe nem bír egy gondolat megteremni, de ennek a nagy Gáborunknak tele van, mint teleköpű méhvel.
Ebédnél jól evett, lassan morzsolta a hideg sültet, amit felesége rakatott a málhába s harapta hozzá a jó almát, mert ezt szerette. Milyen kevés gyümölcsfa maradt Erdélyben, - mondta - ültessetek szilvásokat s almásokat mindenfelé a hegyek alatt. De nem ám úgy, ahogy Erdélyben szokás, hogy egyik fát a másik hátára, Istenért, van elég földünk hálistennek. Legyen ez egymástól oly távoldad, hogyha a fák megnőnek, akkor a baglyuk s koronájuk jól kiteljesedhessék. S nem ám mindenféle ficfa almákat, hanem ültessétek a pónyikot s a jó fajúakat. Meglássátok, mennyi haszna lesz abbul az országnak. El lehet az almát vinni nagy messze földre, a Maruson lábbón le lehet vinni az Alföldre s ott megveszik jó áron. Itt meg ingyen terem az ingyen földön.
A fiatalabbak abbahagyták a hancúrozást, a fejedelem komoly arca megindította őket s egyszerre csak tanácskozni s tervezni kezdtek, hogy hogy lehetne gyümölcsöt csinálni. Mindenkinek volt birtoka elég, de nem tudták, hogy s mi módon lehet fiatal fákra szert tenni.
- Majd én szólok Péchy uramnak, - mondta a fejedelem - s a mi kertünkben csemetéket fogunk neveltetni, az öreg fogarasi emberünk jól ért ehhez. Akkor aztán mindenki ingyen is kaphat, vagy tanácsot, vagy kalácsot, csak a fát neveljétek s gyarapítsátok kedvesem.
Alkonyodni kezdett, mikor Alvincre beértek.
Egyenesen mentek fel a várba.
A fejedelem nagyon hallgatag s zavart volt, nem tudta, hogy mit tegyen s mit míveljen, csak ment. Ej, ebellette, morgott rá önmagára, csak nem fogsz egy bestye nőszemély miatt...
Mikor a lovakról leszállottak, egy szolgaember jött eléjük, csak a fejedelem volt már nyeregben s nézte a magas fát, s a szál faragott követ, amelyen a pallos volt s a hóhérfejvevő: a főúri hatalom jelvénye. Ott volt a kerek magas oszlopon a két nagy vaskarika, amihez láncolni szokták a jobbágyokat, s ott volt betéve, de be nem zárva a nagy tömör kapu, amely oly félelmesen intett. Jobbra a várfal emelkedett s a dombon egy óriási nagy, soktörzsű s terebélyes fa állott, valami agg iharfa.
- Nézze nagyságod, - mondta a deákja - ezt a fát még Atilla idejében ültették.
A fejedelem megnézte a fát. Elnyúló görcsös görbe törzse mintha elébe hajlott volna. A Csákyak ősi hatalmára s családjuk régi erejére irányította a figyelmét.
De akkor megrázta magát s azt mondta:
- Anyámrul Atilla-vér van bennünk, hahogy az ősök hatták.
A fiatalember borzadva nézett a fekete nagy emberre s mély tisztelettel vonult visszább: megérezte valóban a hunnus vért, az átillai hatalmat rajta...
Most a várnagy sietett elő a vaskapun s már nyitotta is kérdés nélkül maga a kaput. Mikor az nehéz rozsdás sarkán csikorgott s megnyít, a fejedelem előre léptetve egyedül haladt át a kapuív alatt. Egy pillantást vetett a rettentő pillérekre, amelyek henyén tartották, támasztották a falakat.
Az udvar igen kicsiny volt s négyszegű, fekete volt minden, de a falak be voltak futtatva borostyánnal s az mint valami megfeketült pókháló mászott-mászott kőről-kőre. A borostyán levele is fekete volt a téltől, s az alkonyattól, de szép volt az egész, mint egy kibélelt madárkalitka.
Fent az ablakban már világosság volt.
Odabent már égtek a gyertyák. A fejedelem leszállt a nyeregből s az udvariak átvették a lovat, amit úgy meghajtott ma a gazdája. A fejedelem megsimogatta a ló nyakát, le-lenézett a szemébe, mintha csak tanácsot kért volna tőle, akkor kissé elmosolyodott:
- Úgy-e nem? - mondta neki - persze hogy nem.
Ezzel fordult s fellépett a garádics széles alsó fakára.
A várnagy futott előtte s felvezette egy kisebb terembe; jó meleg volt.
Jól esett a meleg. Odaállott a kandalló elé s szétvetett mentével nekiszegült a tűz sugarainak s engedte, hogy ömöljön rá a hősugár.
Most egy idősebb, alacsony, vidám arcú nő jött, a ház vénasszonya s sok szapora szóval s alázatos instanciával kérte, mit kíván a nagyságos fejedelem.
- Asszonyoddal akarok lennem, - mondta egyszerűen.
- Italbélit, avagy ételt, avagy mást.
Csak megrázta a fejét. Nem akar itt maradni. Ez a ceremónia elkedvetlenítette. Ha meg merészlik éreztetni vele... Elmegy s... Bolondság is volt, hogy ő maga jött... Oda kellett volna rendelni kihallgatásra a személyt Szebenbe...
Úgy érezte, s beleszédült, hogy ez valóban egy oktalan lépés volt tőle... Kiszolgáltatta magát egy fajtalan nőnek... Mit akar ez vele...
Jött vissza a vénasszony s mézédesen könyörgött, hogy jöjjön vele a fejedelem.
Ő habozott, még egy ideig csak állott a kandalló előtt, jól esett már, hogy kezéből-testéből engedett a hideg... A kantáron meg voltak bizony egy kissé gémberedve az ujjai...
Aztán elindult.
Utánament a vénasszonynak.
Ez a vár nagyon kicsi volt s nagyon furcsán s zegzugosan építve. Keskeny s szűk folyosón mentek át, aztán szobán le s szobán fel, itt is lépcső s ott is.
Egyszer csak beléptek egy tágas nagy terembe, ahol nagyobb világosság volt, számos gyertya égett s néhány nőszemély állott fel az ő betoppanására.
Körülnézett, hol már az asszony?
Szó nélkül állott s egyszerre csak a nyitott ajtón belép egészen ártatlan s mit sem tudó arccal Báthory Anna.
Meglátja őt, akkor felgyul az arca, elbámul, nagyra nyílik a szeme s valami csudálatos tündéri hangon felsikít. De milyen sikoltás volt az! Az örömnek, a boldogságnak, a váratlan felgyulladásnak mily csudálatos hangja!
- Jaj istenem! - kiáltotta újra - istenem, istenem! Jaj én édes istenem...
S a szavak elkezdtek csipogni s csiripelni s a magas, karcsú, édes szép nő megrázkódik, mint a nyírfa a szellőben ezüst levelekkel, aranyfürtökkel, s elborítja a férfit véknyan és súlytalan s őrjítően édes boldog kacagással.
- Hát akkor jó, akkor jó, akkor nagyon jó... - mondja, mondogatja s belerohan, belekarol a fejedelembe s most már egy arasznyiról néz és bámul rá és csodálja és imádja és csaknem elnyeli nagy kék szemeivel.
S a fejedelem csak áll, meghökkenve s szinte megdermedve, de boldogan. Mi ez. Mért örült meg ennyire?... Hát igazán?... csakugyan?... lehetséges volna?...
De Báthory Anna már cipeli. Belekarolt, belekarmolt s karját ölelve viszi, viszi magával s ő megy s hol? valami grádicson fel, fel, sötétes, a nő elől, alig férnek el, jaj, alig bírja, hogy meg ne szorítsa... De nem, nem szabad, nem lehet: valami visszatartja, hogy el ne árulja magát; úgy érzi, kiszolgáltatná önmagát... Nem ért valamit s fél valamitől.
- Most itt üljön le, egy pere s rögtön...
S odaadással s szemérmesen és szerényen néz a férfira s eltűnik az ajtón.
A fejedelem áll, vár, körülnéz. Valami kis helyiség, a falon apró képek, egy nagy karosszék, szemben az ajtóval. Nem érti az egészet, olyan, mint egy álom... Az ablak egy keskeny lőrés, amelyen nem jő be a fény, de látni, hogy odakint még vörös az ég s az alkony csillog.
Belesüpped a karszékbe, mert nem bír állani, oly izgalom van lábaiban, combjaiban, karjaiban, szívében.
S nézi az ajtót, amely mögött van a nő... Ime itt van...
Hát minden itt van?...
Hát egyszerre csak minden megvan?...
Lehet ennél nagyobb álom az életben?... Még csak itt van, az ujját kell kinyujtania, eléri a tegnapot, mikor itt volt ebben a várban, itt töltötte az éjszakát Zebernyiken, mikor Báthory Gábor a veres bor miatt meg akarta daraboltatni... S ide menekült; akkor a Török Katáé volt ez a ház... ah... S lehet ezt egyáltalán elhinni: ennyi s ilyen változást?
Mintha a szél eláll, minden fűszál fölegyenesedik, s a nagy fák, amiket kicsavart tövéből, megszaggatott, sietnek újra nőni s élni... Úgy van?... Elállott a szél, s az egész ország egy pillanat alatt megnyugszik s talpra áll s talán nem is emlékeznek az emberek arra, ami volt... Bajt jó elfelejteni...
Most megnyilt az ajtó s ott állott másik ruhában Báthory Anna.
Nem lett volna képes megnézni, milyen volt a ruhája, csak érezte a zöld és a fehér színeket, a puhaságot és lengeséget, a ragyogó arcát s a rácsillogó szemeit.
- Jöjjön bé Betlenem!
A fejedelem felállott s nehézkesen, öregesen lépett be s kényelmetlen volt neki, hogy nevén szólították.
Ott bent valami tizenkét gyertya égett, nagy fény és világosság volt a piciny fehér szobában.
A nő nem tudott szólani, ő is olyan elfogódott volt. Helyet mutatott a vendégnek, s az állt s nem volt benne biztosság, hogy most mit fog csinálni.
De lassan leült, szinte a székbe.
Báthory Anna is leült szemben vele. Leült s igen halkan s igen nemesen s igen szívből annyit mondott:
- Nagy fejedelem...
S erre a fejedelem szemébe könny lobbant. Óhatatlan édes könny.
Mindenre el volt készülve, de erre nem.
S ez a szó valahogy úgy szíven érintette, hogy össze kellett csukni a száját, egymásra vágni vastag állkapcsait s megmerevíteni kemény vonásait, hogy
Nem bírt nézni a nőre könnyein át, visszazuhant önmagába s szempilláit lezárta, keményen összecsukta, könnyeit akarta visszafojtani, de nem lehetett, megeredt az, megindult az s ömleni, ömleni kezdett, némán szivárogni... patakzani... szakadni...
Aztán lekönyökölt s maga elé nézett a földre.
- Szégyen ez? - mondta magában. - Szégyen az, hogy egy nő előtt, egy idegen nő előtt, egy rossznevű, rosszhírű... egy magas magasságban született s élt s tündöklő nő előtt ennyire elvesztettem erőmet s ennyire gyerekké esett a nagy buta fejem?
Soha nem lehetett.
Soha nekem sírnom nem lehetett. S nem is sírtam.
S valóban kereste emlékei közt a percet, amikor könny volt a szemében. De csak az édesanyja kötényére emlékezett... soha azóta... Mert mindig borotvaélen s kardhegyen volt minden. Soha megpihenés és megkönnyebbülése nem volt: nem, mindig össze kellett szednie magát, s mindig szembe nézni a sorssal és az emberekkel, az ellenségekkel s a barátokkal, a szerelmessel is: mindig harcrakészen állani s mindig a rettentő veszedelmet kiparírozni...
Most hirtelen újra felvillant benne az ösztönszerű védekezés. Felkapta a fejét s megrázta üstökét s szembe meredt a nővel.
Ez ki? Ez mit akar? Ez mit fen?
De csak egy pillanatig tartott, hogy gyűlölettel és villogva s támadva s gyilokkal nézett reá. Annak a tiszta kék szemében semmi ellenségest, semmi. összehúzódó, számító, támadó, kereső fényt nem talált, csak valami határtalan egyszerűséget és odaadást és úgy érezte, hogy kitárja magát előtte, a lelke legfenekéig s azt mondja: várlak, vártalak, jó hogy itt vagy... Nézd itt vagyok, nincs semmim, nincs senkim, nem vagyok semmi és senki; kellek? a tied vagyok; vegyél el és taposs el és tegyél a földre s lépj rám, vagy lobogtass ki az ablakon, mint egy zászlót... itt vannak a Báthoryaknak minden maradék vércsöppjei: a tied Bethlen Gábor...
S a fejedelem elszégyelte magát, hogy ő tárgyalni s az elrablott, a elhasznált, kigórt kincseket okosan megtárgyalni jött... A fejedelem most úgy érezte, hogy ma először kerül szembe, valóban a szemébe, egy ős ártatlan tündelevénynek... Ennek?... ennek nem kellenek kincsek, pénzek: ennek jár, hogy mindene legyen... Ez nem harcol a maga igazáért s jogáért: ezért mindenkinek kell harcolnia, hagy megkapja azt, ami őt megilleti...
- Hogy teremhet egy ilyen szépség - mondta halkan, elfogódva -, hogy teremhet egy ilyen jóság... mint te...
Összecsapta a kezét, lágyan s gyöngéden s soha nem érzett magában annyi jóságot és annyi puhaságot és annyi szerelmet, mint e pillanatban.
Minha fel lett volna oldva, ahogy a gyöngy feloldódik a borszeszben, úgy vált légiessé, étherivé az egész lénye s úgy érezte lefoszlott róla minden földi és minden salak s immár ő is úgy képes szállani a csillagok felé, mint ez a nő, aki nem e földi világból való, hanem valahonnan az egekből... vagy a poklokból...
Báthory Anna csak nézett, nézett rá, ámuló nagy szemekkel s oly kicsinek, oly édes kis semminek érezte magát a roppantságos szenvedélyek s szenvedések leomló lavinája láttán, mint egy pihe, egy elszálló felhőpamacs...
- Nagy fejedelem... - suttogta újra - nagy fejedelem - mondta boldog s üdvözült mosollyal.
S a fejedelem kiegyenesedett:
- Köszönöm - mondta lassú dörmögéssel -, eddig egy boldogtalan, egy boldogtalan ember... voltam... de ha isten... ha te...
S kitört:
- Óh tudnék én, fogok én tudni boldog is lenni! Mert szeretem az embereket s szeretem az életet! Mert egészséges vagyok és munkaerő van bennem és meg tudom ölelni azt, aki engem szeret és el tudom vetni az ártó és a rontó érzést...
Felállott és kiegyenesedett.
Izzó szemmel nézett a nőre. Kinyujtotta a kezét s megfogta annak fehér, fehér karját. Nagy, barna újjai átmarkolták s beleharaptak annak húsába.
- Akarod? - kérdezte halk morajjal.
S Báthory Anna megbillent, megcsuklott: soha nem találkozott ekkora férfiúval.
S odaomlott annak a vállára.
És a fejedelem, most már megnyugodva s egyszerűen, boldogan szólt:
- Igen. Ez hiányzott. Az istennek ez a különös kegyelme. Ezt még nem éreztem. Most már tudom, hogy mit jelentsen az, ha isten velünk, kicsoda ellenünk... Most már nincsen, bizonyára senki sincsen...
De míg e szavakat mondta, benn a lelke mélyén annak éppen az ellenkezőjét érezte.
Ej, mit. Megrázta magát, lerázta a kietlenséget és a félelmet és a mordságot.
Átadta magát a pillanatnak.
- Ne ítéljetek meg - mondta magában -, isten jobban tudja, mit tesz velünk.
Fáradt volt, az életláz kitört rajta.
*
Ebben a perben Pázmány prépost turóci várában azt mondta:
- Erdély a magyariak mentsvára. Nagy fejedelem ül Erdélyország trónusán.
(Vége az első könyvnek.)