Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 9. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Vers
Vannak költők, akik tehetségük fonákjáról jóformán megközelíthetetlenek. Gondoljunk Jókaira s csaknem minden romantikusra. Oláh Gáborral is így vagyunk. Mind igaz, amit legújabb lírai gyüjteményéről, az
Komjáthy neve nem külső hasonlóság miatt kívánkozik ide magyarázatul. Igaz, mindkettő vidéki homályába zárkózva s elvakult önimádatban ostromolja a lehetetlent, ennél azonban sokkal fontosabb:
Míg ez a fölfogás odáig mélyült Oláhban, hogy minden realitástól megfosztotta költészetét, mindenesetre nagy idő telt el. Petőfi és Arany népi realizmusának az útján indul, majd sorban fölcsillannak nála az erősen plasztikus új magyar líra összes törekvései, Ady szimbolizmusától Tóth Árpád fiatalkori verseinek fülledt zenéjéig. Világirodalmi szerelmei, Shakespeare és Dante is a legplasztikusabbak közül valók. De nem a külső valóság az ő igazi anyaga. Mennél inkább ragaszkodik élményeihez, annál nyersebb alakítatlanságban merednek ránk a száraz tények s így lesz ez az ábrándhajszoló romantikus a kulcsregény egyik legkorábbi előfutára.
Hogy nem a külső valóság az ő anyaga, már akkor megérezte pedig, mikor visszatemetkezett vidéki csöndjébe s még ott is sokkal elvonultabban él, mint ahogy erre viszonyai kényszerítenék. De nincs szüksége az emberekre. S alapjában talán a legboldogabb sors ez: a maga formálta világban, a szakadatlan alkotó munka édes, könnyű mámorában, csak könyveivel társalogva, melyek mindig sokkal inkább ihlették, mint az élet...
Más kérdés, hogy az ilyen alkotásból mennyi az érték. De én, ha mindenben egyetértek is Sárközi kifogásaival, úgy érzem, az Isten Kémje noha egyelőre nagyon tévetegen, Oláh magáralelt tehetségének útkeresése: valami egészen belső világ felé. A realitás igényével szinte lehetetlen már hozzá közeledni. Becsvágyának s körülményeinek tragikus különbsége, mely előző kötetének szinte egyetlen megfogható tartalma volt, itt már legfölebb általános panaszra ihleti. Többnyire azonban nem is vesz a hétköznapokról tudomást, hanem bemenekül álombirodalmába. A józan értelem érintésére ugyan szétpattan ez az egész buborékvilág s ujjuk hegyén egy zavaros csöpp marad, de addig a legkápráztatóbb színekben ragyog.
Mindez inkább zene, mint költészet. Szerencsétlensége, hogy szavakhoz van kötve s értelmet is várnánk tőle. Oláhnak már fiatalon az volt a főcélja, hogy «kizengje a magyar nyelv erejét és báját» s új kötetében, mintha maga is sejtené törekvése természetét, ezt írja: «Tudom, hogy nyelvemnek zengő dallama
Nem szabad ezt lekicsinyelni. Oláh kezdettől viaskodik a magyar ritmussal, minden kortársánál kitartóbban s eredményesebben. Köztudomású, hogy Arany mesteri hangszerelése inkább elriasztotta, mint vonzotta ősi formakincsünkhöz az utódokat. Balsikerű kísérletek igazolták, mily leküzdhetetlen akadály a modern versigény számára a kötött hangsúly primitív, túlzenei volta, a négy szótagban maximált ütem s a merev choriambus-séma, melynek csak a ritmus fölényes mesterei adhatnak eleven változatosságot. Hagyján, hogy ezek a formák kevés kivetellel mind dalformák, az új költészet pedig hosszú időn át szinte tudatosan kerülte ezt a műfajt. A főbaj az volt, hogy a kor fejlődése a szabadvers felé vezetett, vagyis a lényegéhez tartozott a formabontás, ennek pedig a klasszikus magyar prozódia hogy mennyire ellenállt, leginkább Ady példája igazolja, aki nyugati formákban a legdisszonánsabb dallamvegyítéseket kísérli sorra, de ha magyar ritmust választ, még, legvégső nyugtalan korszakában is belülmarad a hagyományos verstanon, mely csak kivételképpen tűri a szótagszám változtatását. Babits szintén csak a szabadversen át s mindössze két-három darabjában jut oda, hogy váltakozó szótagszámmal hangszerelje ütemeit. Tóth Árpádnál sem tudok erre többet egy, kissé kétes példánál, s szintén csak a végső korszakából.
Oláh már 1909 óta újra meg újra megpróbálja a tiszta alapritmust variálni más-más szótagszámú ütemekkel, sőt áttöri azt a törvényt is, amely szerint négynél több szótag nem állhat egy ütemben. Legutolsó kötetében például ez a sor: «Melyet szellő szárnya fodorba nem ver, nem sodor» (63. 1.) félreérthetetlenül ezt az ütemezést követeli: 4, 5, 4, 1. Az effajta törekvések az Isten Kémjében már állandó gyakorlattá váltak: összes eredményeit csoportosítja itt Oláh s már-már odáig megy a merevnek tartott magyar ritmus föloldásában, hogy a szótagok szaporításával olyasféle műveletre kényszerít, amelyet Horváth János a jambusi verselésben
A kis ujjamban is remegve érzem
Számlálhatatlan kis ujjak sorát
S ámulva fogom fel a büszke egészben
Milliárd részem zsibongó táborát.
A két első sor önmagában tiszta hatodfeles és ötös jambus volna, a harmadikban a Szeptember Végén zenéjét kapjuk, a negyedikben hatodfeles trocheust s mégis az egészet 4, 4/4, 3 alapbeosztás tartja együtt.
Fiatal költőink érdeklődése újabban fokozódik a magyar formák iránt. Azt hiszem, az Oláh Gábor ritmuseredményei gazdag lehetőségeket adhatnának nekik: bármely érzésárnyalatra hajlékonyan rezzenő, minden gépiességtől mentes, szép magyar zenét. Irodalmunk szempontjából ez az Isten Kémjének jelentősége.