Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 9. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM
1. Stendhalról jegyezték fel: mielőtt íróasztalához ült volna, a Code Napoléon-t olvasta egy ideig. Így akarta elérni az írás ellentmondást nem tűrő, szinte kinyilatkoztatásszerű pontosságát és szabatosságát. Si non é vero, é ben trovato. De Károly Sándor, mintha valóban edzené a prózáját. Ha nem is a polgári törvénykönyvön. Mondatai olyan kérlelhetetlen ridegséggel kattognak a polgári társadalom tömött s fekete sorai felé mint egy percenként száz halált osztó, modern harciszerszám. Minden szava egy-egy szívbetaláló acélgolyó. S minden kattanására: felbukik «odaát» valaki.
2. Akaratlanul a háború alatt kiadott
Ime, egy igen-igen hevenyészett jegyzék Károly Sándor erkölcsi halottairól:
Minden
Minden
A katonai
Minden
Minden
Minden
Minden ember, aki
Minden ország minden
Minden ország minden
S végül minden-minden ember, férfi és nő, felnőtt s gyerek. Mert mind-mind hazudnak. A hazugság vigyorgó halálfeje búvik minden elő bőre s husa alatt. A hazugság a mai társadalom csontváza.
3. Kegyetlen munka.
Senkinek nem kegyelmez. S egy egész világot akar megdönteni. Ezt a hazug, rothadt, hullabűzös, polgári világot.
Közel négyszázoldalas, izzó, helyenként szinte lírává forrósodó, hatalmas vádbeszéd, amely olyan erőszakosan zuhog, hogy síketítő dörgésével elnyom minden közbeszólást, amely megállíthatná ezt a harsogást. S erre a wagneri, minden ellenvetést elnyomó zenekarra szükség is van, mert csakhamar nyilvánvalóvá válik, hogy Károly Sándor archimedesi erőlködése nem igen járhat sikerrel. Az a világ ugyanis, amelyet a kegyetlen gépfegyvertűz után ő már-már megdöntöttnek és sarkaiból kivetettnek hisz, nem az engem, a téged, a Károly Sándort körülvevő világ, csak az ő preparált
Úgy gyüjti össze ezeken a lapokon a polgári társadalom egyes típusait, bűneit, (s néha bizony csak anekdotáit) mint a ligeti panoptikum kollektív kiállitása az utolsó száz év minden híresebb gonosztevőjét, szörnyszülöttét, hármas ikrét, bukott uralkodóját, hirhedt szerelmesét, botrányhősét s hősnőjét. Viaszból vannak ezek a figurák mind. Arcukon a rikító bűn naiv kárminja. A sebek undorító gennye: festve. A vérfagyasztó helyzetek: beporosodott mozdulatlanságra beállítva. A félelmetes indulatok: üveg mögött.
Kétségtelenül az élet termelte ki ezeket a figurákat s történeteket is. De a panoptikum világa mégsem az a csodás lencse, amely összefogná a divergáló sugarakat egy mindent megmutató, hatalmas szintézisbe. Nem az élet, nem a kor s nem a társadalom tükre. Legfeljebb torzító tükre. De talán még az sem.
Károly Sándor gépfegyvere elismerésreméltó munkát végzett. Pontosan a szivet ütötte át minden alkalommal. De csak ezeknek a viaszfiguráknak a
4. A panoptikumon kívül pedig... nincs mégis egy szülő, aki szeretné a gyermekét? Egy tanító, aki ne csak az ajándékot várná? Tisztességes kereskedő? Az uniformis alatt ember?
Károly Sándor szerint:
S minden szerkesztő sógora panamista? Minden házasság három-, négy- s ötszögű? Minden férj eladja a feleségét? S minden tisztviselő korrupt?
Az ellentmondást nem tűrő válasz:
Oly határozottak ezek a válaszok, amilyenek csak a fejét homokba dugó struccé lehetnek. Károly Sándor nem néz körül. Nehogy lásson. Nehogy meglásson olyasmit is, ami a hitével ellenkeznék.
5.
Ez a befejezetlen mondat a regény címe. Szimbolikus cím. Az