Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 9. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Illés Endre: ÉN VAGYOK AZ ÚT, A HAZUGSÁG
Károly Sándor regénye - Európa-könyvkiadó, Wien

1. Stendhalról jegyezték fel: mielőtt íróasztalához ült volna, a Code Napoléon-t olvasta egy ideig. Így akarta elérni az írás ellentmondást nem tűrő, szinte kinyilatkoztatásszerű pontosságát és szabatosságát. Si non é vero, é ben trovato. De Károly Sándor, mintha valóban edzené a prózáját. Ha nem is a polgári törvénykönyvön. Mondatai olyan kérlelhetetlen ridegséggel kattognak a polgári társadalom tömött s fekete sorai felé mint egy percenként száz halált osztó, modern harciszerszám. Minden szava egy-egy szívbetaláló acélgolyó. S minden kattanására: felbukik «odaát» valaki.

2. Akaratlanul a háború alatt kiadott Veszteséglajstrom-ok stílusába téved, aki csak megközelítő képet is akar rajzolni erről a regényformájú - sőt karriérregényformájú - vádiratról.

Ime, egy igen-igen hevenyészett jegyzék Károly Sándor erkölcsi halottairól:

A szülők. Minden szülő. Akik csak összeverni tudják kis gyerekeiket, amikor azok játszani mennének. «Nem győzöm ezt a kölköt ruhával s cipővel.» S a kezük máris ütésre áll. «Minden utcában, városban és országban így beszéltek, beszélnek és fognak beszélni az apák.»

Minden tanító; mert még egy sem akadt, aki júliusban, vagy augusztusban, a vakációban született volna. A megkövetelt születésnapi ajándékokról tudni ezt.

Minden kereskedő; az inasaikat és segédeiket arra nevelik, hogy az árú hibáit elhallgassák a vevő előtt.

A katonai copf; amelynek szellemében megtörténhetik a következő eset: egy üres tisztás mellé évek óta őrséget vezényelnek, okát senki nem tudja, régi térképek alapján végül mégis kinyomozzák, hogy száz évvel ezelőtt kincstári lisztraktár állt ott, a raktárt lebontották azóta, de elfeledkeztek parancsot kiadni az őrség visszavonására.

Minden ujság, szerkesztő, munkatárs, mert a panamistáról, ha a szerkesztő sógora, nem írják meg, hogy panamista; mert ha «Frogressiv» a lap címe, a nézetei bizonyosan konzervatívok lesznek.

Minden házasság; mert a férj elfogadja a feleség hozományát s abból él; a feleség, mert megcsalja a férjét és selyemfiút tart: a selyemfiú, mert megcsalja öregedő kitartóját s a kapott pénzből egy kis macskát hízeleg körül; a kis macskának nem elég ez a pénz s továbbcsalja a selyemfiút egy öreg, de gazdag férjjel; ennek az öreg, de gazdag férjnek ilyen szórakozásra megint csak a felesége hozományából futja valószínűleg. (S így tovább... a kör bezárultáig.)

Minden kártyás; mert mind csal, lop, s végül eladja a feleségét a gazdag amerikai milliomosnak.

Minden ember, aki szegény maradt, s minden ember, aki karriert csinál; mert mind eladják magukat a Pénznek.

Minden ország minden diplomatái; akik csak háborút készítenek elő.

Minden ország minden közigazgatása; amely a korrupció s a protekció rendszerén épül.

S végül minden-minden ember, férfi és nő, felnőtt s gyerek. Mert mind-mind hazudnak. A hazugság vigyorgó halálfeje búvik minden elő bőre s husa alatt. A hazugság a mai társadalom csontváza.

3. Kegyetlen munka.

Senkinek nem kegyelmez. S egy egész világot akar megdönteni. Ezt a hazug, rothadt, hullabűzös, polgári világot.

Közel négyszázoldalas, izzó, helyenként szinte lírává forrósodó, hatalmas vádbeszéd, amely olyan erőszakosan zuhog, hogy síketítő dörgésével elnyom minden közbeszólást, amely megállíthatná ezt a harsogást. S erre a wagneri, minden ellenvetést elnyomó zenekarra szükség is van, mert csakhamar nyilvánvalóvá válik, hogy Károly Sándor archimedesi erőlködése nem igen járhat sikerrel. Az a világ ugyanis, amelyet a kegyetlen gépfegyvertűz után ő már-már megdöntöttnek és sarkaiból kivetettnek hisz, nem az engem, a téged, a Károly Sándort körülvevő világ, csak az ő preparált panoptikum-világa.

Úgy gyüjti össze ezeken a lapokon a polgári társadalom egyes típusait, bűneit, (s néha bizony csak anekdotáit) mint a ligeti panoptikum kollektív kiállitása az utolsó száz év minden híresebb gonosztevőjét, szörnyszülöttét, hármas ikrét, bukott uralkodóját, hirhedt szerelmesét, botrányhősét s hősnőjét. Viaszból vannak ezek a figurák mind. Arcukon a rikító bűn naiv kárminja. A sebek undorító gennye: festve. A vérfagyasztó helyzetek: beporosodott mozdulatlanságra beállítva. A félelmetes indulatok: üveg mögött.

Kétségtelenül az élet termelte ki ezeket a figurákat s történeteket is. De a panoptikum világa mégsem az a csodás lencse, amely összefogná a divergáló sugarakat egy mindent megmutató, hatalmas szintézisbe. Nem az élet, nem a kor s nem a társadalom tükre. Legfeljebb torzító tükre. De talán még az sem.

Károly Sándor gépfegyvere elismerésreméltó munkát végzett. Pontosan a szivet ütötte át minden alkalommal. De csak ezeknek a viaszfiguráknak a viasz-szívét. S ilyen nagy apparátussal és lendülettel viasz-sziveket kivégezni: kárbaveszett munka volt.

4. A panoptikumon kívül pedig... nincs mégis egy szülő, aki szeretné a gyermekét? Egy tanító, aki ne csak az ajándékot várná? Tisztességes kereskedő? Az uniformis alatt ember?

Károly Sándor szerint: nincs!

S minden szerkesztő sógora panamista? Minden házasság három-, négy- s ötszögű? Minden férj eladja a feleségét? S minden tisztviselő korrupt?

Az ellentmondást nem tűrő válasz: igen!

Oly határozottak ezek a válaszok, amilyenek csak a fejét homokba dugó struccé lehetnek. Károly Sándor nem néz körül. Nehogy lásson. Nehogy meglásson olyasmit is, ami a hitével ellenkeznék.

5. Én vagyok az út, a hazugság...

Ez a befejezetlen mondat a regény címe. Szimbolikus cím. Az élet hiányzik még. A címből is, a regényből is.