Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 9. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM
Tizennyolc cikk, a felük lírai emlék, a másik felük vallásos elmélkedés, abból a műfajból, amit egyházi nyelven homiliának neveznek.
Az emlékek közül kettő Margaréta nővérről szól, arról a porosz ápolónőről, aki az írót nagy betegségében gondozta. Szeretettel és hálával eltelt emlékezések, szinte ditirambikusan magasztalják Margaréta nővér kötelességtudását, jóságát, erélyes gondosságát, páratlan hazafiságát. Írói megjelenítőképességgel vannak megírva; az ápolónő alakja éles profilban áll előttünk, még az is megvan benne, amit az írónak bizonyára nem volt szándéka közölni velünk: az alak ridegsége. Imponál ez a nő a maga keménységével, de nem melegít fel. Ha ilyenekké kellene lennünk (mi leszünk Keleteurópa poroszai - mondja az iró), akkor nagyon nagy erőszakot kellene tennünk magyar temperamentumunkon. Hogy a mi magyar nőinkből ilyen vöröskeresztes ruhában járó gárdatisztek legyenek!
Eltaszítottak minket, magyarokat a tengertől. Ezt a keserű tényt szimbólikusan érzékelteti az író a Ljubjana című cikkben, amelyben elmondja adriai útját azon a hajón, mely azelőtt az ő apja, Hegedüs Sándor nevét viselte. Itt a személyes fájdalom összeolvad az egyetemes magyar fájdalommal s abból a prózai előadásnak olyan ritmusa támad, amely már közeljár a vershez. Megkomponálásban és előadásban szép az a két cikk, amely a magyar intelligens középosztály háború utáni keserves helyzetét rajzolja meg s melegséggel, lírai hévvel van irva
Hegedüs Lóránt minden modern műveltsége mellett mint tiszta romantikus lélek árulja el magát ebben a könyvében. Előadásmódja is romantikus, lírával átmelegített, szubjektív, minduntalan páthoszba forduló. Ez a szubjektivitása az, ami legértékesebb a könyvében: az író nem önmagáról beszél és mégis önarcképet ad önmagáról.