Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 9. szám
Van író, aki a gondolatokat, aki az anekdótákat és van, aki a személyneveket kedveli. Ha Pascal Montaigne nevét említi, csak egy életfilozófiára gondol; ha Anatole France Szent Klára nevére hivatkozik, csak egy jelenetet lát maga előtt, melyben a főszereplő neve igénytelen gongütés az előadás kezdetének jelzése. De ha Szomory Dezső Eszterházy Valér nevét leírja, az olvasó nyomban érzi, hogy ez a név semmit sem jelent, csak zengő szótagokat, meg imbolygó árnyakat az asszociációk ködös és költői világában csak egy nevet, amely senkihez nem tartozik, de a maga finom törékenységében olyan gazdag jelentésű, hogy önmagának elég, nem kíván példát vagy történetet, nem szorul magyarázatra, egymagában áll, előzmény és folytatás nélkül, mint egy dal. Az egész név olyan, mint egy homlokba omló hajfürt, mint egy kissé gyűrött báli kesztyű, csodálatos társitása bécsi feszességnek, kiscelli bőségnek és polgári, vígjátéki édességnek parókával és szerenáddal. Az embernek kedve volna megírni Eszterházy Valér életrajzát a neve alapján; Szomory Dezső majdnem megírta. Mi is megírnók, ha egy szomorú és ostoba tény nem akadályozna: Eszterházy Valért sohasem hívták Valérnak egész életében Bálint volt a neve. Valentin magyarul Bálint, jól megtermett, csizmás, sarkantyús Bálint. Szomory Dezső «Levelek egy barátnőmhöz» című könyvében azt írja, hogy Eszterházy Valér létezéséről ketten tudnak a világon: ő, meg Marczali Henrik. Ebben a pillanatban tehát hárman vagyunk, de mi már azt is tudjuk, hogy Bálintnak hívták.
*
Az emlékirataiból tudjuk, melyek Plonnál jelentek meg 1905-ben, Ernest Daudet kiadásában. Az emlékiratokat Daudet Magyarországról kapta ajánlott küldeményben. Magyarországra Oroszországból kerültek a mult század elején, Oroszországba pedig Franciaországból, egy-két évvel a nagy forradalom kitörése után, szerzőjük útipoggyászában. Eszterházy Valér ugyanis nemcsak arról nevezetes, hogy Bálintnak hívták, hanem arról is, hogy francia volt, ami magyar főúrral azóta nem igen fordult elő. Egy Vigan nevű kis városban született 1740-ben, a Cevennes-ben. Azért született Viganban, mert az apja ezrede ott állomásozott, s az ezredes feleségül vett egy csinos helybeli polgárlányt, akit következőkép hívtak: Philippine de la Nougaréde-Lagarde. Az apja azért lett francia katona, mert fia volt Eszterházy Antalnak, aki Rákóczival és Bercsényivel együtt a kuruc-felkelés leveretése után Franciaországba menekült. Mikor a fejedelem és hívei Törökországba költöztek, Eszterházy is, Bercsényi is emlékül Franciaországban hagyta a fiát. A két fiú megalapította a francia huszárságot: az első és második francia huszárezred ma is az ő nevüket viseli. Bercsényi Ignácból maréchal de France lett, Eszterházy József fiatalon halt meg, de valószínűleg amúgy sem vitte volna sokra, mert élhetetlen ember volt, nem tudott lépést tartani a francia élettempóval, nyögve, görcsösen beszélt franciául, Páris és Versailles megőrjítette és legszívesebben Strassburgban élt, ahol ezredét felállította és ahol türelmes, jóindulatú és maliciamentes németekkel barátkozott, akiknek kiönthette a szívét. Sajnos, nem sokáig élvezhette a strassburgi kényelmet és biztonságot; ezredét Viganba vezényelték, gonosz, irónikus délfranciák közé, ahol bánatában megházasodott, s onnét Korzikába, ahol búskomorságba esett. A hétéves háborúban halt meg napszúrás következtében, miután kilőtték alóla a lovát. Mint a lassú és nehézkes emberek igen gyakran, tékozló természetű volt: özvegyére és gyermekeire csak adósságokat hagyott.
Eszterházy Bálintot az anyja, meg a nagyanyja nevelte. A nagyanyja annyi édességet tömött belé, hogy a kisfiúnak állandóan hascsikarása volt, az anyja pedig annyira büszke volt a család ősi nevére, hogy nem engedte iskolába s Bálint kilencéves korában még nem tudott olvasni. Férje halála után Philippine megmaradt aranyait fehérneműbe és toálettcikkekbe fektette és sűrűn ellátogatott Versailles-ba -
*
Leczinski Szaniszló, XV. Lajos apósa maga csodálkozott legjobban; mikor egy gáláns kor Poznániából a lotharingiai trónra sodorta. Első ijedségében tragikus lengyeleket zúdított a lunéville-i udvarra, akik telesírták a kastélyt. Mikor abbahagyták a sírást, a hajukat tépték, vagy a kezüket tördelték, s a helybeli nemesség, mely a sírást csendes éjszakák magánügyének tartotta, frivolabb környezetbe menekült az emberi szív tömegmutatványai elől. Szaniszló király észbekapott és lassankint kiutálta a lengyeleket. Megtanult bánni népével; egy félreértés következtében meg is szerettette magát. Szarmata mohósága, mellyel a színes üveggyöngyök után kapott, hasonlított a kor gyengéjéhez a ritkaságok iránt; Szaniszló álbarokk ízlése szerette a szökőkutakat, a mesterséges vízeséseket, az óraműveket, amelyekből tehenek, juhok, pásztorok és pásztornők bujnak elő: a tehenek és juhok legelnek, a pásztorok és pásztornők csókolóznak; szerette a pulykapecsenyét, amelyről a vendégek elképedésére kiderül, hogy eleven pulyka, a pástétomot, amelyből hatéves néger gyerek mászik ki, szerette az óriásokat és a törpéket és szerette az irodalmat, amelyet hasonló kuriózumnak tartott. Állandó környezete Párisból kiselejtezett szépasszonyokból és fiatal költőkből állott, akikről ő gondoskodott. Az egész udvar táncolt, kártyázott, színházat játszott és szerelmes volt.
Bercsényi Ignác ritkán vett részt a mulatságokon. Reggel nyolckor kelt, imádkozott, pipázott, fel és alá sétált a szobájában, ebédelt, pipázott, kártyázott, imádkozott és este tízkor lefeküdt. Igazi magyar ember volt; nyugodt és kötélidegzetű, ahogyan a magyar urakat Saint-Simon és régi francia utazók látták, csupa türelem és előzékenység, de teljes érzéketlenség a társalgás léha és intellektuális fényűzése iránt. Ha meghívták őket, mozdulatlanul ültek, hallgattak és mosolyogtak. Mindenkit meghallgattak és a nők bolondultak utánuk, kivált a tizennyolcadik század második felében, mikor a szív dagálya a szellem professzionistái helyett figyelmes és titoktartó barátokat keresvett. A férfiak rajongtak értük, kétségbeesésükben, miután lemondtak róla, hogy kimozdítsák őket a helyükből és hisztérikus eltökéltséggel, lappangó dühvel tolták őket előre, egyre magasabb állásokba. Bercsényi Ignácból így lett maréchal de France, Bálintból így lesz Rocroy kormányzója.
Bálintot Lunéville-ben egy abbé nevelte, az abbék szokása szerint szeretetreméltó és tudatlan ember. A fiú többet tanult az udvarnál, ahol már tizenötéves korában sűrűn megfordult. A Bercsényi-familiából csak ő vele álltak szóba; Bercsényiné trabális elzászi parasztasszony volt, lányai tisztességesek, lomposak és esetlenek, fiai tökfilkók. Bálint jól táncolt, ügyesen hallgatott és értelmesen beszélt, amikor előre betanult szöveget mondott fel: a műkedvelő színielőadásokon. A szerelmet korán megismerte; levelet írt, ablakrostélyt feszített föl, csókolózott és virgácsot kapott. Egyszer rajtakapta Bercsényi sógornőjét az abbéval «kísérleti fízika-óra közben», amint emlékirataiban írja. Utolsó aggodalmai is elmulnak: hallgat, mosolyog és győz. Már naponta borotválkozik: tizenhét éves. Kitör a háború Poroszország ellen; Bálint kapitányi rangot kap Bercsényi ezredében. Bercsényi Ignác, aki valamikor jelen volt az ónodi gyűlésen, hosszú beszédben búcsúztatja, melyet a következő szavakkal végez:
-
*
Eszterházy Bálint eddig egyszerű siheder volt, akit a férfiak néha megfricskáztak, a nők néha szerettek, mint a legtöbb sihedert a régi Franciaországban. De most már férfi és szemtanu, aki arra született, hogy megírja az emlékiratait és akinek a magánélete is történelmi képsorozat. Statisztál a nagy, parádés csatákban; mint Fabrice del Dongo, utólag tudja meg, hogy ő is résztvett bennük. Amiről tudomása van: egyhangú bujócska dísztelen ellenfelek között, keresztüllőtt altisztek, feneketlen sár, döglött lovak. Közben némi kártya és szerelem, de fődolog az előmenetel. Bálint sürög-forog, jelen van, külön értesülései vannak, módjával intrikál. A generálisok nevetve léptetik elő; akik miatta háttérbe szorulnak, nevetve káromkodnak. A Család, ez a sokszemű szörnyeteg, amelynek mindegyik szeme hűvösen, szkeptikusan, de figyelmesen néz, a messzi Bécsből lorgnettezni kezdi a huszonkétéves ezredest. A labanc Eszterházyak megbocsátanak a kuruc Eszterházy unokájának. Mária Terézia szemet húny és Bálint öthónapi szabadságra Bécsbe érkezik, kissé gyűrötten, szepegve, néhány garassal a zsebében.
Úgy érzi magát, mint az evezős, aki a csendes öbölből egyszerre kiér a nyilt tengerre. Tágas, szellős világ, ahol mások az egyensúly törvényei. Újra kell tanulnia járni, mozogni, beszélni. Mi volt eddigi élete?
- Ne csinálj bolondságot, fiam. Most dédelgetnek, jobbra-balra invitálnak, fejedelmi zsebpénzt adnak, de mi lesz aztán? Átvesznek ezredesi rangban, mit gondolsz, gyors karriered miatt hány embert fog törni a nyavalya? Hányszor fogják ezt neked visszafizetni. Ott felejtenek valami magyarországi vagy galíciai garnizónban, ahol megesznek a poloskák. A rokonaid bőkezűsége nem tart örökké, meg kell házasodnod, de errefelé a lányoknak nincs pénzük. Franciaországban válogathatsz a leggazdagabb lányok között és a szolgálat csak három-négy hónap, a többi időt Versailles-ban töltheted. Gondolkozzál.
Bálint gondolkozik, visszatáncol, végül visszasodródik Franciaországba, maga sem tudja hogyan.
*
Zsebkendőjét lobogtatva búcsúzik Bécstől, ahol olyan lelkesen méltányolták élete első udvarias cselekedetét: azt, hogy megszületett. De már az első fogadóban gyötrelmek és bús csalódások lesnek reá: nagy, nedves kék szemek, piros száj, szőke haj, amely ma szabadon lobogna, a folyton változó arc színjátéka, amely jámbor, könnyeit törölgető nézővé változtatja a legkitanultabb conaisseurt. Egy asszony várta a fogadóban, akivel Bálintnak együtt kellett volna útnak indulnia. Hősünk mindenkép el akarta kerülni és a megbeszélt időpont előtt utazott el, bár szerette lánykorában és szerette azután is, hogy férjhezment egy germán fajankóhoz. Szerette, mint egy természeti tüneményt és átengedte magát neki, mint egy folyó sodrának. A harc egyenlőtlen volt köztük; Bálint igénytelen multja, polgárok lányaira szabott kincstári pszichológiája eltévedt a szláv lélek különös mellékutain; a francia kastélyban töltött gyermekkor katekizmusa, hárfaleckéje és menüetje helyett ismeretlen gyermekkorral találkozott, amely százezer holdak korlátlanságán méretezte a gesztusait. Bálint lemondott róla, hogy kibetűzze az asszony monológjait; szerepe kimerült abban, hogy jelen volt. Jelen volt, amikor zajosan kitüntette a vihogó publikum szemeláttára és jelen volt, amikor félrelökte. A robot most folytatódik a fogadóban, ahová az asszony ravaszul elébe hajtatott és Mannheimben, ahol az egész város a reménytelen szerelmesen, a férj bizalmi emberén, a szegény háremőrön nevet. Bálint bepúderozza kisírt arcát és nem szól semmit. Nem döngeti fejével a végzet falát, mint a szlávok; nem riposztoz a nyelv csípős fegyverével, mint a franciák; csak hallgat és nyel. Sok év mulva még mindig zihál a melle, mikor visszagondol élete legmagyarabb pillanataira.
Éveken át pihen, a sebeit kötözgeti. Egy hervadó nő lábai előtt ül, aki dallamos, kántáló hangon erényes történeteket olvas neki. Olykor-olykor megsímogatja a fejét és Bálint tekintete találkozik a kissé kancsal szemekkel, melyekben a finom kékharisnyák túlvilági fénye dereng. Utazások: Anglia, Horace Walpole Angliája, szelíd gothika és nyájas kísértetek. Poroszország: rosszkedvű öreg király, aki a gránátos-termetű nőkről végkép áttért a gránátosokra. Újra Bécs, váltott lovakon, zsebében a dauphin arcképével, melyet a fiatal főhercegnőnek visz megmutatni. Udvari intrikák, Choiseul bukása, maitresse-uralom, Bálint kegyvesztett. Trónváltozás. Bálint fürdik a kegyekben, altábornagy, cordon bleu. Egyszer csak ráeszmél, hogy negyvenötéves.
Eszterházy Bálint életrajza eddig picaresque-regény volt, váratlan fordulatokkal, színpadi bonyodalommal. Most átalakul érzelmes családi regénnyé, Richardson modorában. A kor csendben megváltozott; egy agyarkodó kispolgár habzó szájjal, ökölbe szorult kezekkel hirdeti a szeretetet. Bálint
*
Életéről a királyság utolsó éveiben részletes és hű felvilágosítást adnak a feleségéhez intézett levelei. [*] Bálint komoly, kimért világfi, a húsz legelokelőbb francia főúr egyike. Szívesen látott vendég a szalónokban, ahol a lélek gráciája átragyog a himlőtől elcsufított női arcokon és megszépíti a férfiakat, akiknek a testét felmarta a vérbaj. Pontos, kötelességtudó katona, osztrák-magyar pedantériával ügyel az előírás-szerű uniformisokra, a gondosan pucolt csizmákra és fegyverekre. Sokra vitte, de azért nem feledkezett meg ezredéről, az Eszterházy-huszárokról, akik között még mindig sok a magyar. Ha jókedve van, török basáknak öltözteti a huszárokat és szilaj csürdöngölőt táncol velük holdfényes éjszaka, a rocroy-i bástya tornyán. Jól fogadják Versailles-ban, Rambouillet-ben vagy Trianonban, a király maga mellé ülteti s lefekvéskor Bálint tartja a gyertyát; a királyné felesége egészsége iránt érdeklődik és kölcsönadja páholyát a francia vagy az olasz színészek díszelőadásaira. Utazik, lóháton vagy postakocsin, a világ legjobb műutain, néha vizen, és lelkére már árnyékot vetnek a gothikus katedrálisok. Szereti a természetet és megsejti a romok poézisét. Kozmopolita főúr, beszél angolul, németül, sőt magyarul is, amit igazán nem tudni, hol és mikor tanult meg. Feleségét állandóan így szólítja:
*
A világtörténelem nem engedte, hogy Franciaországban haljon meg. Fürkésszük ki nyugtalan álmait a nagy vihar előtt? Kövessük az emigráns
*
Hozzuk meg a legnagyobb áldozatot, ami a szegény literátortól telik: rontsuk el a nehézkes ezopusi tanulsággal történetünk törékeny proporcióit? Meg kell tennünk, mert attól tartunk, a fentiekből nem derül ki, mi gondunk nekünk, akik nem vagyunk sem levéltárosok, sem kuriózumkedvelő amatőrök, egy harmadrangú történelmi személlyel, aki magyar is inkább csak a nevében volt. Mi szeretjük magyarnak tartani Bálintot, épúgy, mint rokonait a párisi, londoni és pétervári udvaroknál, külföldieskedő magyarnak, aki annyira ment a külföldieskedésben hogy már külföldön született. Bálint egy kuruc nagyapa jóvoltából lett francia, ahogy itthonmaradt rokonait francia eszmék gyúrták magyarokká. Félúton találkozniok kellett egymással. Mi magyarnak tartjuk Eszterházy Bálintot és örülünk, hogy egész férfi volt léha ifjúsága után, hogy kedves és középszerű ember volt a cyclopsok nemzetében, hogy bölcs és élni tudó ember volt, akit messziről elkerült a bánat, a rögeszme és a téboly. Jó volna, ha több volna belőle.
[*]