Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 9. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM (9)

MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM (9)
REGÉNY
VIII.

A nádor az asztalra görnyedve, apró gömbölyű, okos betűivel írta a sorokat a budai basának.

Most felemelte a papírt s végigfutotta:

«Mi bethlenfalvi gróf Thurzó... stb. ...

«Tekéntetes és nagyságos vitézlő úr, nekünk böcsületes szomszéd barátunk. Köszönetünknek utána minden hozzánk tartozó dologban tisztességes barátságunkat ajánljuk Nagyságodnak és istentől minden jót kívánunk.

Most maga elé nézett és gyorsan így írta tovább:

«Az Ngod becsületes levelét vettük és megértettük, mit ír Ngod Homonnay György uram őkegyelmének Erdélyre és Ráduly vajda őnagyságának Havasföldre való igyekezetirül... Jó szomszéd úr barátom, értsd meg, ez dolog, kiről ír Nagyságod, minekünk idáig nyilván nem volt, semmit nem tudtunk ez ideig efféle szándékokról. Azért ím mindjárást megírtuk ő felségének a mi kegyelmes urunknak s császárunknak, hogy miben forogjon ez az állapot. Tudjuk, hogy ő felsége módot talál benne, hogy az kegyelmes császártokkal vetett s megerősített szent békesség szentül megtartassék, amire nekünk is szent gondunk leszen, ő felsége után. Tartsa Isten Nagyságodat. Datum in Arce nostra Bittse, die 10. Ngodnak jó szomszéd úr barátja Thurzó György.

Rögtön utána másik papirt vett elő s arra még apróbb s még komolyabb betűkkel latinul írni kezdte:

«Sacratissima caesarea regiaque Majestas... etc...»

Ebben a levélben a legmélyebb tisztelettel, azzal az alázatteljes királyhűséggel, amely a magyar urakat jellemezte, tárja fel, hogy mily szerencsétlenséget jelent a magyar hazára a Homonnay hebehurgya vállalkozása, amely csak arra volt jó, hogy az egész török határt egyszerre megmozgósítsa. Nemcsak Budáról, de Egerből s Temesvárról egyformán fenyegető hadüzenetet kapott. Az egész török vonal úgy lobbant fel, hogy nem lehet egyebet gondolni, mint hogy régen várnak az alkalomra, hogy okuk legyen betörni. Nem tréfa, ami itt kezdődik s az egész magyar országot kockáztatja ő felsége, sőt ha arra gondolunk, hogy a baj nem jár magában, akkor itt a veszedelem, hogy átterjed a betegség a többi tartományokra is. Ezért tehát a legalázatosabban könyörög, hogy ő felsége legkegyelmesebben rendelkezni méltóztassék, hogy Homonnay abbahagyja a békétlenséget s ne izgassa a fenevadat, mert abból csak szörnyű veszedelmek lesznek. Elég máris, hogy némely csetepatékba kezdett a Bethlen-pártiakkal, aminek következménye a Simoni-kastély felégetése s a csatában, mint értesül, két Simoni úrnak elesése.

Mikor idáig ért, nagy robaj a másik szobában.

- Bejöhetek-é, egyetlen uram? - kiáltott a felesége dörgő hangon, - nem baj: ha nem lehet, nem lehet; nem akarom zavarni kegyelmedet; írjon, csak írjon kegyelmed, édes uram.

S ezzel már bent is volt a szobában.

Thurzó felnézett az írásból s a szeme mosolygott.

- Mi az, lelkem egy angyalom?

- Itt vannak az urak Kassáról, itt a főkapitány uram minden kiséretivel, de azér jövök be apjukikám, hogy kegyelmed magát ne zavartassa, kegyelmed csak dolgozzon; írjon!

S ezt úgy mondta s hatalmas karját kinyujtotta, mint valami mennydörgő arkangyal.

- Írjon!...

S a hangja barna volt és harsogó, mint az egész lénye.

Az ura hangosan felnevetett; már több, mint húsz éve élnek együtt, de soha nem únja meg ennek a remek nőnek az eredetiségét s temperamentumát. Ez úgyis ellenállhatatlan, mint a vihar s olyan önfeláldozó s olyan jó, mint a tavaszi eső...

- Na!... csak ezt akartam, jönnek az urakok, de ide egy lélek se teszi be a lábát, míg kegyelmed nem hívatja őket...

S ezzel elment s a távolabbi szobákból hallatszott, ahogy falrepedeztető hangon rendelkezett a cselédekkel s kamarásokkal.

- Kitépem a füled, te csibe, nézd csak; úgy kell a széknek állani; hány lába van annak? Mind a négy egyenesen áll s mégis úgy tudja odatenni, mintha öt görbe lába volna... Hol az udvarbíró, mi van a liekavai dézsmásokkal?... Rögtön menjen lovaslegény s hozzák be az aprójószágot, ami kell... No, rakjátok elő a konyhát, nincs váratlan vendég, csak mafla szakácsné. Idejére ebédet rakjatok... Isten hozta kegyelmeteket, jaj de örülök, jaj de boldog vagyok, hogy ilyen tisztesség érte házunkat!... Benn az apjukikám, de dolgozik, az ország dolgában fő a feje... Mingyárt kijön, csak elébb rendbe teszi azt a szegény hazánkat...

Nevetve néztek rá s nevetve fogadták a szavait. Remek asszony volt Czobor Erzsébet, aki egyszer a házánál volt, soha el nem felejtette.

- Hát a fiatal asszony méltósága? mért nincs itt?... majd adok én kegyelmeteknek, otthon felejteni az én legkedvesebbemet.

- Csókoltatja nagyságodat, nagyságos asszonyom, - szólt a főkapitány s szakállát símította.

- Kedves, egy kedves jó lelkem, úgy szeretem, mintha lányom volna, sose bocsátom meg kegyelmednek, nagyságos uram, hogy el nem hozta. Persze, maguk itt mindig csak hivatalos bajba járnak... Mit főztek már megint. Hallottam bizony, hogy ez a Homonnay Gyurkó milyen ostobaságba fogott. Olyan nagy brakhiummal menni rá egy tyúkfészekre. Nézze meg az ember. Ez a békesség szeretete?... No de én ebbe nem szólalok, mert ha én egy szót szólok, abból már mingyárt országos pletyka lesz... De bizony Szikszay uramnak se felejtem el, hogy nem adott helyet egy szegény asszonynak... Milyen ijedtségeket kellett neki kiállani szegénykének... Nohát: a Simoni György feleséginek!... Én ugyan haragszok az urára, mért kellett neki Erdélybe szökni, jött volna ide, jobban eligazítom a dolgát, mint tizenkét vajda Erdélyben... Felküldtem volna postán Bécsbe s ott boldogan él, mint a madár atyafiai közt... De senkinek nincs esze s nincs bizodalma, ez a baj... No, üljenek már le kegyelmetek, mert mingyárt...

Az urak nevettek, de mint akinek az orra vére foly.

- Ejnye, de élhetetlen nép ez az én embereim, - mondta a nagyasszony s az égettszeszes korsók után nézett. Amint egy percre kiment a szobából, odasugta a hátra maradt Szeghynek:

- Hallgatnak most a pápisták! Csak azért nem bánom a Simoni veszedelmét, mert megmutatta a jó isten, hogy az, aki a halottat eltemetni nem hagyá, íme mely rövid időn belül maga is végveszedelemre jutott!... No de ez hadd járja, itt az órros, azért mégis csak élni muszáj.

A nádor mindaddig, míg a császárnak szóló levelet be nem fejezte, nem engedett be senkit a szobájába. Addig az urak itt ültek a nagy teremben s családi dolgaikról beszélgettek a nádornéval.

De lehet úgy meglenni, hogy mindig ne a politikumokra forduljon a szó?

- Megmondom nektek urakok - szólt a nádorné -, ezek az erdélyiek forgatnak s pusztítanak ki minket mindenből.

- Bizony az lehet, - mondta Forgách Zsigmond.

- Nem akarom megnevezni, mindnyájan tudjátok, mit ígért ama túlsóhazabéli intrikus Kendy István, - Bécsben, - pénzt kért magának. - És Rádulynak.

- No, Ráduly se nem oszt, se nem szoroz, magának kérte a Homonnay neve alatt, mert ő akar a zavarba halászni. Ötezer hajdút kért Homonnaynak s annyi német katonaságot, amennyi csak lehet. Most mondjátok meg, mire az nekönk. Hogy jöjjön a német katonaság s felegyen, felpusztítson itt, mikor a nélkül is alig tudunk élni. Ez a politika? Csak azért, hogy ezek a húsnélküli, sovány erdélyi falánkok beülhessenek?... Mit bánom én, hogy ott ki parádéroz a vajdasüveggel, csak ne legyék olyan országrontó, mint Báthory uram vala, mert azt hallani az embernek a szíve meghasadt, azt a sok fertelmességet. De hogy megint egy uszító s harapó támadjon odabé?... Megmondta Khlesl uram, hogy az egész ő felsége pénztárcájára megy.

- A Kendy uram praktikája a hóval elolvad, - szólott Botthiányi uram.

- Ő felségének igaza van, - harsogta a nádorné, - ha meg akarja szerezni Transsilvániát, mert ott addig nem lesz csendesség s békesség, míg csak az egész nem kerül ő felsége hatalma alá, de ezekkel a sündörgő erdélyiekkel sohase fogja, mert ezek olyanok, mint a láncos eb, míg a nyakukon az örvük, addig jók, de eresszék csak szabadon, mingyárt a lábod ikrájába kap.

Az urak felnevettek, a nádorné okosat mondott, de olyan hangon s oly furcsa gesztusokkal, hogy nevetni kellett.

- Nem is tudom, hogy mit akartok urakok, hát hogy vélitek s képzelitek? nincs egy emberséges katonátok! A végbeliek mind sírnak s jajgatnak, se ruhájuk, se fegyverük, se fizetésük: ezekkel akarjátok megmenteni a kereszténységet? szöktön-szöknek a várakból. Nem védők ma a katonák, hanem foglyok a várakban! Jaj, az isten megverte a magyart vaksággal, hozzátok be csak a német katonaságot, no, de elébb vigyétek ki feleségeteket s lányotokat a világból s a marhát, de még a repülő galambot is...

- Méltóságos asszonyunk, jobban rebellizál, - mondta nevetve Eszterházy, - mint egy erdélyi.

- Én rebellizálok, fiatal uram! - támadt rá a nagyasszony. - Szégyeld magad, majd fogsz még te is rebellizálni, ha annyi esztendőket megélsz, emlékezz a szavamra, csak emlékezz meg, hogy Czobor Erzse megmondta: nem az rebellizál, aki jól házasodik és akkor azt hiszi, most már mienk a világ? s könnyelműségbe s bolondságba belemegy... Az nem rebellizál soha, aki fél, csak az, aki azt hiszi, az övé mind a vízig szárazon... Én nem rebellizálok, édes fiam, a nyolc lányommal rebellizáljak? Nekem van mit félteni! Én megmondom ő felségének magának, hogy ő is elég öreg már hozzá, hogy okosan nézze a dolgokat, no hisz nem; Matthiás királyunk egy kedves, drága, jó királyunk, tele van a szíve jósággal és szeretettel, isten őrizzen, hogy valaha a szemét behunyja, mert csak az ő tekintélye és embersége tart bennünket a mai fiatalok dühöngő bátorsága ellen. Nem akarom megélni azt az időt, hogy a császár helyére egy szeleverdi fiatal kerüljön... No, Khlesl uram, azt elengedem, az isten oly bukást adjon neki, amilyet érdemel, mert ő az egyetlen, aki ebbe az országba bujtogat és minden rossznak a feje... Nem bánom én, kimondom, ezt az egész rebelliót is mind az ő kezének tulajdonítom, mert ha ő nem lett volna olyan titokban sugdosódó... Homonnay Gyurkónak kardot adni a kezébe?... Ennek a fattyúnak, aki csak pár esztendeje ugrott be a farkasok közé farkasnak, - bánom is én, nem akarok sérteni, legyen: a bárányok közé báránynak, mert apjának hitirül úgy fordult át a pápistaságra, ahogy a gyerek a mézért s cukorért elmegy a szomszédba, ha az az ő szüléjinek halálos ellensége is. Azt mondja, ő cukort akar, a cukor jó... Jaj, én csak egy buta asszonyi személy vagyok, uraimék, de én megmondom nektek, hogy nem szabad ezt a szegény országot megbolygatni, mert nagyon büdös lesz.

Ezzel kifordult s elment.

Az urak nevettek, de keserűen, mert a nádornénak nem lehetett ellentmondani, olyan igazságokat vágott a fejükhöz s amellett asszony volt, akinek több szabad.

De mikor magukban maradtak, elkeseredve s komoran néztek össze.

- Abba igaza van, hogy a török úgy vesz körül bennünket, mint egy kőfal. Hol lehet belevágni?

Botthiányi uram vastag tokáját leeresztve morogta:

- Minden szép szándéknak végét szakasztja isten a pogány által.

- Én a szabad és szent magyar hazának igaz fia vagyok, - állott most középre Eszterházy, - én nem érdemlem, hogy engem gyermeknek és haszontalannak tekintsenek, én sem vért, sem pénzt nem sajnálok a haza dolgában, de én azt mondom, hogy mindenki rebellis, aki nem ért egyet.

Forgách Zsigmond megsímította a szakállát. Nem szerette a vitákat, csak a békességet s csak a szép fiatal feleségét.

- Ha az urak ily civódással vannak, akkor az isten se tud a csordának pásztora lenni! Én pedig még Szent Péter se vagyok, én tehát leköszönök a főkapitányságról, mihelyt nem látom, hogy abban valamit használni tudjak.

Eszterházy felállott s az ablakig ment.

- Mihelyt munkára kerül a sor, - mondta Lippay Imre Eszterházynak. - Mert csak addig szereti az atyus, amíg dísz és dicsőség, de kardot húzni...

Eszterházy mélyen megbántva s keserűen nézett ki az ablakon. Valóban itt nagyon nehéz valamit tenni, ebben az országban, mert itt mindenki csak enni s inni akar, de áldozni s dolgozni senki. Óh rettenetes magyar közömbösség, - mondta magában, - aki köztetek a közügyeknek adja magát, annak vagy együtt kell üvölteni a tömeggel, vagy elpusztulhat a maga bánatában.

Most kijött a nádor.

Őszes, magas ember volt, akinek a barna szeme úgy nézett végig a társaságon, mintha a professor jön be a skólába s a diák valamennyi rendetlen s haszontalan nebuló a szeme előtt. S az urak úgyis érezték magukat a nádor előtt.

- Jöjjenek bé kegyelmetek, - mondta a nádor fakó s éles hangján, azzal megnyitotta az ajtót maga megett s beinvitálta az urakat a saját szobájába.

- Fogjanak helyet kegyelmetek.

Szó nélkül ültek le.

- Most írtam két levelet, - szólt a nádor, - az egyiket a budai basának, Alynak, s megírtam benne, hogy a Homonnay dolgáról mi országul semmit se tudunk, s a másikat írtam ő felségének s ebben alázattal megírtam, hogy ő felsége vagy nyerni akar, vagy veszteni, de ez nem módja annak, hogy haszonnal induljunk neki egy nagy vállalatnak. Kegyelmedet, főkapitány uram, s kegyelmeteket azért kérettem ide, hogy röviden megbeszéljük a tennivalókat.

Komoran nézett maga elé. Betegsége már egyre jobban elkeserítette s most minden kis dologban az ország főveszedelmét látta, hát még egy ilyen nagy eseményben. Hadvezér sohasem volt, bár minden háborúban szerepet vitt, de mindig csak a rendíthetetlen hűségével érte el az udvarnál a sikert a vesztett csata után is, hanem most hadra szállni s lóra ülni s egyáltalán háborúnak még a gondolatával is foglalkozni, mikor epekövekkel s csak a jóisten tudja, miféle belső nyavalyákkal kínlódott, most lehetetlen volt neki.

A főkapitány érezte a feszültséget s a nádort kénytelen volt felsőbb hatóságnak tekinteni, aki előtt valóban számadással tartozott, felállott tehát s orációval válaszolt:

- Méltóságos és nagyságos nádorispány urunk, tekintetes és nagyságos barátaim! Ebben a kicsiny gyülekezetben, amely az ország és haza rendinek...

Eszterházy komoran maga elé nézett s befogta a fülét, mert tudta s érezte azt a nyugalmat s unalmat, amely az emberekből azonnal megáradt, amint valaki szónokolni kezdett, s valóban nem tévedett, mert Forgách Zsigmond itt ötük előtt sem sajnálta rendre felsorolni a hazának minden baját és azokat az érveket, amelyek a hazafiakat arra bírják, hogy a haza sorsán kétségbeessenek.

Míg a kényelmes mondatok egyforma hosszadalmassággal hömpölyögtek, ő a dolgozószobában levő szekrényeket nézte. Már volt itt egyszer-kétszer a nádor szobájában, de mindig új erővel hatott rá a nagy könyvtár, amilyen az országban nem sok volt. Három üvegablakos szekrény volt a szobában. Az egyikben a papi s teológiai munkák voltak, a másikban jogi és történelmi művek s a harmadikban orvosi, természethistóriai és filozófiai és más, általános szakbeli művek. Eszterházy arra gondolt, hogy mihelyt ezeken a veszedelmeken túl lesznek, rögtön gyüjteni fog egy ennél sokkal különb könyvtárat. Mikor Bécsben volt, találkozott ott egy magyar medikussal, aki régi iratokat gyüjtött, arabs és görög s latin manuskriptumokat, gyönyörű olasz s németalföldi könyveket s nyomtatványokat, a maga szobájára gondolt s már számítgatta is, hogy milyen szekrényeket fog csináltatni, éppen olyanokat, mint a császár házában látott Prágában, hogy az egyfajta könyvek együtt legyenek. De ő még egyebet is fog gyüjteni, fegyvereket s egyéb kincseket. Úgysem érdemes ebben az országban politikumokkal foglalkozni, az ember keresse a szépséget és a csöndes békességet.

Most a nádorra kezdett figyelni.

Thurzó György szólt:

- Mi itt, magyarok, egyebet nem tehetünk, csak hogy éljünk s az erőket fenntartsuk arra az időre, mikor szüksége lesz ránk a hazának... Lássátok, én már csak a fiamban élek... Beteg is vagyok, öreg is vagyok: sokat küzdöttem és sokat harcoltam az életben, de mindegy a mi életünk nem számít, csak a jövendő generáció legyen ember, csak újfajta fiakat tudjunk adni a hazának. Én ezt az én egy fiamat úgy nevelem, hogy példát szolgáltassak vele mindeneknek. Hála legyen istennek, s mindennap imádkozom és hálákat adok, hogy egészséges és eszes és magabíró. S arra nevelem, hogy a tudományokban és a művészetekben is otthon legyen, mert nézzétek, ez a kis magyarság, akik vagyunk, csak avval tudja magát fenntartani, ha az esze erős lesz. Minket bizony nem úgy neveltek, mert engem az én apám kicsapott a lovakhoz s az inasok és cselédek közt töltöttem gyermekkoromat, hajnalban kelni s lovat tanultam pucolni oly koromban, mint most az én gyermekem, de isten megsegített s később rávezetett arra, hogy magam fejétől keressem a tanulást és a komoly gondolatokat. Már az én fiamnak könnyebb lesz a munkája, most is úgy-e elküldöttem Wittembergába, hála istennek, sem költségem, sem fáradságom el nem veszítette a hasznát, mert a gyermek jóerkölcsű és a jóban növekedik. Még csak egy esztendőt töltött az egyetemen és az rektorává választatta. Tudom, hogy csak dekórum s tisztesség, még azt is tudom, hogy nemcsak az apának szól, hanem a körmöci aranyaknak is, amivel az Universitást és annak tanárait s alumnusait elláttam: de mégis nagy tisztesség, amilyennel eddig a mi értünkre magyar ifjú nem dicsekedhetett. Ha mindenki így gondol a következő generációkra, akkor máskép fog festeni a magyar jövendő.

Könny volt a szemében s mindnyájan megérezték a meghatottságot s igazat adtak neki.

Eszterházy oly szeretettel nézett a deres szakállára és a komoly vonásaira, mintha a saját édesapja volna. Pedig bizony az ő édesapja, a galántai kis nemes, keveset ért a tudományokhoz s csak káromlásokba foglalja az ő nevét, amért hitét cserélte s katholizált. De benne valami nagy, nagy lelkesedés gyült most fel, mert mintha előbbi gondolatainak érezte volna igazolását: a mai állapotok mellett semmit sem lehet kezdeni ennek a maréknyi magyarnak. Nem lehet mást tenni, mint a jövőt várni s előkészíteni. Az pedig nem megy máskép, mint mély bizodalommal az isten akaratában, a császári ház erejében s hatalmában és a magunk jóravalóságában.

Tehetetlenül nézett körül a jelenlevő urakon, senki ezek közül semmit nem tehet: még ő maga sem merne vállalni semmi erőpróbát...

Ebben a pillanatban nyílik az ajtó s a nádorné nagyasszony ront be szokott hevességével, de feldúlva és belesápadva a nagy fekete asszony:

- Urakok, uramék, nekem elég, nekem tik itt rendet csináljatok, mert én ezt nem bírom az én szívemmel, itt a török megint. Hát itt már egyik pogánycsapat a másiknak adja a kilincset? Mit én tudom, húsz-huszonöt török lovas állított bé az udvarra, hogy ők a pécsi basa emberei s jünnek hadat izenni.

A nádor szemöldökeit felvonta magasra.

- Még ez hátra volt, - szólt keserűen.

Lenyelte a szót s feleségéhez fordult:

- Édes egy lelkem, küldje be nekem Petheő uramot.

A nádorné lelkendezve s szinte a könny szélén:

- Vége a világnak, mikor már ily bátran járnak a tatárok, csak úgy jőnek s mennek, mintha a maguk országában volnának.

Kiment; a nádor komoran mondta:

- Asszonyomnak igaza van: mikor már ily bátran jönnek s mennek az ebhitűek, az azt jelenti, hogy van mire számítaniok. De nekünk van-e?

Petheő uram belépett. Mosolyogva s elegánsan, mint szokott s borosan.

- Petheő uram, gazdálkodjatok rendesen a törököknek, szállásoljátok el őket s mondjátok meg nekik, hogy holnap reggel kilenc órára teljes fénnyel audienciát kapnak.

Petheő uram összecsapta a bokáját s elment.

Forgách főkapitány ingerülten vágta:

- Mit tesznek felelőssé engem. Üres kamarának bolond a gazdasszonya! Sem garasom, sem katonám nincsen. Megígérték Bécsből, hogy az egészet pénzelik. Homonnayval alá is iratta a nyitrai prépost, hogy minden birtokát leköti kezességbe. Az megvan, de nincs egy arany sem, akit a zsoldosok fizetésére küldtek volna.

- Urak, most ne veszekedjünk, - szólt a nádor, - inkább ratiót kérek kegyelmetektől, hogy s miként lehet végét vetni becsülettel ez dolognak. Az erdélyi fejedelem követei már másodízben vannak Bécsben s nem tudnak ő felsége színe elé jutni. Én ebben bűnös nem vagyok, mert én legelső alkalommal megírtam s üzentem ő felségének, hogy fogadja el őket s adja meg a vajdának a fejedelem címet, az Illustrissime Princepset, de azt kaptam, hogy az urak Kassába nagy coventiculumot tartottak s azon örvendettek, hogy mint ebeket vetették ki az erdélyieket.

Forgách főkapitány:

- Vessék is és vessék ki székiből s rántsák le nyakábul a zöld bársony mentét. Ebekre s ebhitűekre ne vesztegesse ő felsége a színét és szavát.

Mielőtt a nádor válaszolhatott volna, rontott befelé újra a felesége:

- No megvan a nagy baj, már vége a világnak, mondom, hogy mondom. Nem szállanak ám le a lóról a bestyék, avval jüttenek, hogy vagy rögtön fogadja őket a nádor, vagy fordulnak vissza s mennek.

A nádor kényelmetlenül fészkelődött.

- Nem érti kegyelmed, édes lelkem, a török beszédet, s ne is törődjék vele s ne is ártsa magát belé.

- Dehogy is nem ártom, édes fiam, kötelességem az nekem, hogy levegyem a nagyságod válláról az ilyen terheket! Mikor kellett kegyelmednek avval törődni, hogy hol lesznek elszállásolva a vendégek s mit zabálnak, isten fordítsa ki a hasukból. De ha nem akarnak belefalni.

Olyan furcsa volt a haragja, hogy mindenki hangosan nevetni kezdett s ő furcsa mély hangján s komikus dörgő tüzeléssel folytatta:

- Én ne érteném meg az ő beszédjüket? Van köztük egy tarka papagályember, az úgy harákol a maga kutyaugatásforma vakogásával, hogy megértheti azt a siketnéma is: hánnya veti magát, hogy hozott magával szénát s zabot, nem tudom, hol rabolta a gazember, de nem Konstantinápolyból hozta, az bizonyos, hanem alighanem itt az alsó tanyánkat verte fel. De nagyon el vannak bizakodva, megmondtam Petheőnek, hogy rögtön kivonuljon itt minden épkézláb s jóruhás legény. Egy szempillantás alatt kétszáz lovasnak kell ott állania szembe velük, hogy lássák az ebek, hogy hol vannak.

De már jött befelé Petheő uram s jelentette, hogy a törökök vezetője, egy nagyszakállú öreg Abdurrahman, nagyon elszánt s ravasz ember, nem akar a lóról leszállani, ha csak ígéretet nem nyér, hogy a nádor ő felsége rögtön elfogadja őt a fiával együtt. Felmutatta a nagy pecsétes fermánt, hogy azt kell átadnia, de rögtön.

A nádor hallgatott. A szeme sötéten izzott.

- Ország tanácsára bocsátom, - mondta.

Erre az urak elkedvetlenedtek. Most egyenként felelősek lesznek, hogy kire szavaznak, a rögtöni kihallgatásra-e, vagy az elutasításra.

Petheő visszavonult s most egyenként felszólaltak. Nagy vita s pörlés volt. Mindenki szerette volna megmutatni nekik az uraságot, de a berendelt Petheő csak azt jelenthette, hogy a törökök lóháton vannak s terminust szabtak, hogy ha egy óra alatt nem fogadják őket, visszafordulnak.

Mit volt mit tenni, a nádor érvei hatottak, megmutatta a bejött leveleket, amelyek roppant s félelmes hadikészülődéseket jelentettek. Ezen ne múljon, állapodtak meg végül. De voltak hangok s ennek is igazat adott mindenki, hogy ha most ezt a raptim való hirteleni engedelmességet tanusítják, akkor ezentúl a török mindig így fog velük packázni.

Mikor azonban a szavazásra került a sor, mégis csak az azonnali elfogadásra fordult a voks.

Bevezették a két törököt.

Az öregebbik török magyar származású volt s magyarul elég jól tudott még, de azzal a keleti édeskésséggel beszélt, amely a szultán udvarának a nyelve.

A szokott nyalakodás s símogató szavak után az öreg így szólt:

- Tekintetes és méltóságos vitézlő úr, csak röviden azt kell megjelentenem, hogy a nagyságod levele megérkezett, amelyben írja nagyságod, hogy semmit nagyságod a Ráduly és a Homonnay dolgában nem tud, hogy az egyik Havasalföldébe, a másik Erdélybe akar bemenni... Mely mondáson, nagyságod megbocsásson, vitézlő és jeles urunk felettébb csodálkozott: hogy ennyi időtül fogva itt a szomszédságában még csak nem is hallottad, ahogy tulajdon kezeddel írtad, ezeknek az állapotjokat s igyekezetüket...

Mély csöndben hallgatták az álnok alázatossággal mondott szavakat, amelyek szemtől szembe meghazudtolták s kigúnyolták őket.

- Erre mi a kardot rögtön szegre akasztottuk, - folytatta a török valami különös atyai jóságot s naivságot tettetve, - szegre felfüggesztettük, mert hiszen a szent békesség ellen nekünk semmi akaratunk nincs, nekünk haddal, néppel semmi járásunk, kelésünk egy csöpp se volna, de azt véltük, ez a megnevezett két ember okot adott reá, hogy isten segítségével elejét vegyük és ellenük álljunk, mert Erdély országi s Havasalfölde az hatalmas császárunk kedves virágoskertje és ő hatalmassága ezeket még a repülő rigóknak sem engedi megdézsmálni... Ha hát kegyelmetök azt a két jó urat, akinek soha még hírit se hallották nem hogy mozgolódásirul tudnának, - mégis lecsendesítenék, akkor Őhatalmassága dehogy is vonsza ki kardját hivelyébül, csak kegyelmetek jó szóval oszlassa el iket, akkor mi is csöndességben leszünk és semmit a világon nem indítunk... mostan békességet tudván tenni a két hatalmas császár között.

A fiatal török únta a hosszú beszédet s félreértette az öreg szelíd hangját, valamit törökül rámorgott s megverte a kardját, mint egy fenevad.

Az öreg békésen és szelíden folytatta:

- De ha nagyságod el nem oszlatja s el nem csöndesíti űket, akkor isten segítségével reájuk megyünk és amint isten akarja, úgy lészen. Ez summája levelünknek és erre mindjárást választ kérünk, hogy éjjel-nappal menten menvén mehessünk a mi urunkhoz, mert bizony mondom néktek nagyságos uram, hogy az a nép és katonaság úgy várja az háborút, mint a varjúsereg isten kezéből a tavaszi vetést a téli éhség és téli szenvedés után.

A nádor azt válaszolta, hogy most mingyárt az urak tanácsában megtárgyalja a dolgot s ők holnap reggelig legyenek békességgel, háljanak meg, egyenek s igyanak s lovaikat gondozzák s holnap kilenc órára meglesz írásban a válaszadás.

Evvel a törökök valóban meg is elégedtek s kivonultak s elfoglalták odakint a nekik elkészített s felajánlott szállást, amely bizony alig volt különb, mint azok a szerályok, amikhez ők szokva voltak otthon a maguk birodalmában. Üres nagy terem volt, amelybe lovaikkal együtt bemehettek, lepányvázhattak s a ló faránál maguk is szalmába telepedhettek. Kivétel volt egy mellette levő kisebb terem, amelyben a két fővezér szállott be, de ez is csak annyival volt különb, hogy a falakon szőnyeg volt bőségesen akasztva, különben itt is széna volt, pokróccal letakarva, fekvőhelyül készítve.

Az urak aztán egész este s egész éjjel tanácskoztak, s ennek eredményeképpen a következő, máig fennmaradt két levelet írta a nádor:

«Mi Bethlenfalvi gróf Thurzó György... stb...

«Ez elmult napokban írt vala Nagyságod nekünk már egyszer Homonnay György uramnak és Ráduly vajdának igyekezeti felől. Mihelyt Nagyságod levele hozzánk eljutott, ő felségéhez, a mi kegyelmes urunkhoz Bécsbe rögtön elküldöttük jámbor szolgánkat, tudván azt, hogy ő felsége a szép békességet szentül meg akarja tartani. Jámbor szolgánk tizenharmad napra megérkezvén, meghozta ő felsége levelét s azt írja ő felsége, hogy keményen megparancsolta Homonnaynak, hogy hadát mindjárást eloszlassa és maga is el legyen az Erdélybe való igyekezettül. Ő felsége a mássát is megküldötte nekünk ez parancsolatjának. Sőt a hajdúságnak is meghagyta ő felsége, hogy ők is csendességben legyenek és okot semmire ne adjanak. Mert ő felsége nagyon becsüli a szent békességet és Nagyságodat is kérjük, a hatalmas császár részéről senkinek ne engedje megháborítani a békességet, hogy az a hatalmas császárok javára és esküjük sérelme nélkül álljon. De tudomásunkra esett, hogy Nagyságod már valahova megindult volna. Mi végre, nem tudjuk. Kérjük Nagyságodat, jelentse meg Nagyságod, mi az oka Nagyságod kiszállásának, hogy tudhassuk, mi adott okot Nagyságodnak a kiszállásra. Rövideden csak ezt akarám Nagyságodnak értésére adnunk, melyről választot is várunk Nagyságodtól.

«Datum Bitse, 22. die...

A másik levél latinul van írva s ebben megható félelemmel a haza sorsa miatt, ecseteli a Homonnay s a Ráduly által indított mozgalom veszedelmeit.

- Ezzel magadnak kell elmenned a császárhoz, - mondta Eszterházynak, - mert ő felsége soha el nem hiszi, ha csak nem szavahihető főur mondja neki, hogy itt más segítség nincs, mint rögtön fogadni és elintézni a Bethlen Gábor követségeit. Megadni a címet és a rangot s belenyugodni, mást nem tehetvén, Erdély kézbe van.

A főkapitány most eléhúzott egy levelet, amit Lónyay András írt Kállóból, s felolvasta belőle, hogy a török elkezdte a szemtelenkedést, «tegnap az egri, szolnoki török az püspökladányi határról a szoboszlói s kabai hajdúknak valami hízlaló barmát, másfélszázig valót kapott el, kit el is hajtottak.»

- Minden zsebem ilyesekkel van tele, - morogta - lehet ilyen üdőkben főkapitány lenni?... Mivel gyógyétsak? betűkkel és papirossal?

- Taknyos Homonnay veszteg üljön, - folytatta - amilyen hamar tudja, oszlassa el hadait, gonosz tanácsosok voltak, hogy ilyen kárba s veszedelembe vitték ezt az ifjú urat, bizony szánom szegényt, de ha már megcsalódott, legalább meg ne nyomorodjunk... Én meghagytam, hogy békén legyenek, de az a válasz, hogy késő, mert már minden faluba kirakták a zászlót s úgy kiáltják a zsoldot és fogadják a katonát! megírhatja kegyelmed, s megmondhatja, hogy ha ő felsége le nem szállítja ezt a fiút a lóról, s Bethlennek segítségére érkeznek a törökök, tatárok, ez fődet semmivé teszi s ki tudja, nem fogja-e a Bocskay példáját követni, akit megkoronáztak a budai mezőn... Ennek bizonyosan jobb módja lesz benne... mert mi is gyengébbek vagyunk, sohult semmi katonánk, a végvárak mind üresen, csak a hajdúk őrzik s a hajdúk egy forintért mindennap készek átállani... magam se tudom, mit csináljak, ezt a Simonit már megölettem volna, de nem tudom, még evvel segítségére nem leszek-é az erdélyi fejedelemnek... Veszekedett világ... Egy ember így megugrat egy országot... no.

Magukba merültek s összenéztek. Valóban itt egy emberrel állanak szembe, aki talán otthon ül valahol a felesége szoknyája mellett s lesi, hogy mint omlik össze ideát minden...