Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 9. szám · / ·
Nyomorultan átvirrasztott éj után, alig hogy lemerültem valami tompa ködhomályba, édes hangok hizelkednek a fülembe. Ó, játékos harangocskák vígasztaló, altató reggeli játéka, fülem kihányni szeretné szirupos muzsikádat. Fülem, lelkem torkig van vele. Rosszul vagyok minden érzékemmel.
Itt feküdt Méta, néhány nap előtt. És itt feküdt Florence, néhány órája.
Mi voltam számára? Kéj eszköze, rabszolga, kedvére való és cselekvő. Legjobb esetben orvos, aki megszabadította valami beteges állapotától.
Mint megtiport kutya, úgy szenvedek. Mint legmélyebb mélységében megsebzett ember. Pedig felséges fiatal nőt tartottam a karomban.
Ha meglátom?
- Jó napot, Florence, - fogom neki mondani.
- Jó napot, - így fog válaszolni. És hűvösen biccent fejével. Aztán pedig tovább beszélget. Marjorieval vagy a prangiaival.
Szeretem. Szolgáltam nála. Most el vagyok bocsátva.
Mint odaát egy néger, ha kifizették hetibérét.