Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 9. szám · / · MOHÁCSI JENŐ: KATALAUNUMI CSATA

MOHÁCSI JENŐ: KATALAUNUMI CSATA
5.

A Festspielhausban, Don Juan előtt, Florencet és Marjoriet látom. Itt van minden asszony és lány, akit napok óta az utcákon és a kávéházakban figyelek.

Méta is itt van. Megajándékozom néhány szóval, de megcsömörlöttem tőle. Olyan mint egy múzeum, tele megporosodott kincsekkel, melyek tulajdonkép értéktelenek voltak, a maguk korában, amikor készültek, de most lajstromozva vitrinben állnak, mert egész véletlenül, anélkül, hogy érdemesek lettek volna rá, túlélték az események özönvizét.

Ellenben ragyogás és illat árad ki e sok virágzó nőből. De Florence és Marjorie a legszebbek.

Föl és alá járnak egy prangiai fiatalemberrel. Tekintete támadó és levetkőztető. Amikor Florence aranybrokát kabátját egy ujjával érinti, úgy tűnik fel, mintha letépné ingét a testéről. Florence nem veszi észre vagy nem akarja észrevenni.

Prangia oly ország, ahol rend uralkodik. Központi akarat fékezi az összes politikai ösztönöket. Férfiainál minden nagyratörés látszólag potenciává egyenlítődött át.

Odanyomulok Florencehez meg Marjoriehoz és megújítom a prangiaival ösmeretségemet. Vonz a benne kerengő ellenséges áram. Marjorie meleg és puha. Mivel avanszot ád, úgy érzem, hogy ellök tőle valami. A köztünk levő távolság nem tud kisebbé enyészni.

- Látjuk egymást a nagy szünetben? - kérdezi Florence.

- Boldog leszek.

- Köszönöm, - mondja Florence.

- De ha azzal az idegennel, aki tekintetével legszivesebben agyonszúrna, egyedül akar maradni, csak meg kell mondania, - súgom Florencenak. - Marjoriet lekapcsolom.

- Maga angyal. De nem sokat törődöm ezzel az emberrel.

Angyal vagyok? Angyalnak nincsen neme.