Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 9. szám · / ·
Méta velem jön az Arany almába.
Méta keletközépeurópai lány. Ezt meg kell éreznie mindenkinek, aki nem röstelli a fáradságot, hogy Métát, ezt a bedugaszolt palackot, fölnyissa egy kérdéssel, melyre válaszul húsz mondat kibuggyan. Elragadtatást szürcsöl Salzburg városa minden kövéből és minden hangulatából. Jelentősnek érez mindent, sőt szimbolumnak. Méta megcsendül, lényének akármelyik részét is érintem.
Mily profán módon ösmerkedtem meg vele egy hét előtt.
- Kisasszony, - így szólítottam meg az utcán, - maga nekem oly ösmeretlen. Azt hiszem, még sohasem láttam. Szabad elkísérnem?
Élesen tépte ki magából nevetését: fölháborodva és mégis, mintha hizelegtem volna neki.
Az Alter Marktról befordulunk egy szűk utcába és az Arany alma lépcsőjén fölkúszunk az első emeletre. Nem találkozunk senkivel. A női kvartett tagjai, akik este a Turistaszobában hangversenyeznek, most, délután, kipihenik a multat és jövendőt. A konyhában, mely itt fönn van, semmi nesz. Elvezetem Métát a sötét folyosón és kizárom kis szobámat.
- Ó, mily isteni, - kiáltja Méta és odarohan a kis ablakhoz, mely nyitva van. - Ó ez a gyönyörű kilátás a Salzachra, odaát a Kapuzinerberg és egyáltalában a parti házak olaszos, firenzei jellege. Ó, az Arno, - és most Firenzéről rajong, mert mindig mindjárt valami más jut az eszébe, minden dolog egy másikra vonatkozik és Európa az a talaj, melyből történelmi és műveltségi asszociációk billiói sarjadnak.
Méta enyém lesz nyitott ablaknál, hat órakor, amikor a harangjáték az autókürtharsogás szüneteiben szobámba sodorja a Don Juan opera menüettjének édesen és finoman és hamisan csilingelő foszlányait.
Tegnap még gúnyolódott, határszéli népek szenvedéseiről és kisebbségek panaszairól, erőszakról, mindenfajta jogtalanságról, amivel faja az enyémet sebezte. Ma elfelejti, hogy ősi ellenségek vagyunk és kiegyenlíti velem közösen a két nemünkben rejlő ősi ellenséges principiumot.
Ősi ellenségek vagyunk, fajnak és nemnek külső és belső ismertető jegyei szerint. De szinté úgy érzem, mintha vérfertőzést űznék húgommal, aki pedig sosem volt. Mert Méta az én tükröm. Balra gondolja azt, amit én jobbra gondolok és megfordítva. Gyakran kell mosolyognom rajta, mert gúnyolódni szeretek magamon is.
De most édes zene, harangjáték zenéje lebeg a légben. Édes zene van abban is, ahogy összefonódunk és megoldódunk. Nem nékem adja magát Méta, hanem Salzburgnak.
Bizonyára így adta magát Firenzének is és Rómának, meg Párisnak.
- Szeretsz? - kérdezi és a várost gondolja.
Csókjában tudása van a multnak. Az európai kultúrának.
Méta örökké fog szeretni engem. Vagy tán csak addig, amíg Salzburgban lesz.
Mert Méta kultivált európai nő.