Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 9. szám · / ·
Koraesti, idétlen holdvilág volt. A lét és nemlét küszöbén derengtek a park hatalmas, megvedlett fái. Néha egy-egy kiáltás, vagy énekrikoltás úszott át a kastély felé a faluból.
Egyébként teljes, mogorva, téli csend volt.
Csak nyolc óra felé vert némi zajt az ággal telihullt parki úton egy alak. Az enyhe sötétben csak annyit lehetett kivenni, hogy férfi. Egyenesen a kastély nyugoti szárnyának tartott. Ott megállt egy gyérvilágú ablak alatt és kopogtatott halkan:
- Domnule Radu!
Egy magos, erős, fekete férfi nyitotta ki az ablak jobbik szárnyát.
- Mi van? - kérdezte románul.
- Jó hír, uram. A román hadsereg bevonult tegnap Kolozsvárra.
Összevigyorogtak.
- Hát azt kinek csinálja? - nézett bé az ablakon a jövevény.
- Ezt a karácsonyfát?
- Azt.
Az ispán megnyalta a száját és kacsintott:
- A kicsi grófnénak.
- Nem azt kéne csinálni neki, - mondta szúrósan a jövevény.
- Hát mit?
- Akasztófát.
Csend lett.
A betlehemi csillag alatt álltak...
*
Egy órával később kopogtattak a hálószobaajtón. A gróf háromnapos feleségének udvarolt éppen az ágyon.
- A fene egye meg! - mondta.
A grófné felállt és megigazította a ruháját:
- Tessék!
Viorika jött be, a szobalány. Gyertyával, színes, ünneplő román ruhában. Mingyárt az ajtónál megállt és egy kicsit felemelte a gyertyát.
- Az ispán úr kéri szépen a méltóságos asszonyt, - mondta.
- Mit akar?
- Nem tudom.
- Jöjjön ide!
A gróf ingerülten szólott közbe:
- Egye meg a fene! Ide most ne jöjjön!
Az asszony hátrarázta a haját:
- Csak egy pillanatra, szívem, - szólt és kiment.
A leány előtte haladt a világossággal. Egészen a túlsó szárnyra vezette. Ott a férfiszoba ajtaja előtt megállt.
- Itt van - mondta és eltünt. A grófné felemelte a kezét, de a kilincs helyett a mellére tette. Néhány pillanatig így állt. Félt, gyanakodott. Szokatlan izgalom rohant a szívére. Aztán mégis pózt vett és benyitott.
Az ispán ott állott fekete ruhában, piros nyakkendővel. Nem szólt, nem mozdult, csak nézett. Mellette egy hatalmas karácsonyfa ragyogott rengeteg gyertyával, a földtől a mennyezetig.
- Ááh! - mondta a grófné és megint csend lett.
A fény melegen, puhán énekelt a szobában. Valami nagy, újjongó örömet ünnepelt itt minden, csak a mozdulatlan fekete férfi szemei szúrtak belé a nyugalomba. A grófné nekinyílva nézte a szelíden fénylő ünnepi fát. Nagyon látszott az arcán és tágranyilt nagy szemeiben, hogy örül.
- Hát ez nagyon kedves volt, Péter, - szólalt meg végre.
- A méltóságos kicsi grófnénak csináltam, - mondta az ispán.
- Hát nem az angyal hozta?
- Éppen ellenkezőleg: én hoztam az angyalnak.
A grófné nevetve intett az ajtó felé:
- A maga angyala már elment.
- Az enyém?
- Igen. Viorikának hívják.
Az ispán kacagni kezdett és közelebb jött.
- Nekem maga az angyal, - mondta halkan.
Ez az arcátlan bizalmasság egészen felgerjesztette a grófnét. Azt hitte, hogy mingyárt pofonveri, vagy kirúgja ezt a rondát. Eszébe villant azonban, hogy forradalmi idők vannak. Elhúzta a száját és ártatlan meglepődéssel kérdezte:
- Én?!
- Igen.
- Nem értem.
- Én sem nagyon értem.
- Hát akkor?!
- Csak érzem.
Ezt már nem tudta elengedni a grófné.
- Péter! - szólt rá nyersen.
- Bocsánatot kérek, - mondta a férfi és mintha szédülne, úgy lépett vissza.
Csend lett.
A grófné körüljárta a karácsonyfát és letépett egy-egy tűt az ágról. Néha felnyúlt a karjaival, kifeszült sugár dereka és térdig húzódott a ruhája fel. Egyszerre azonban mozdulatlan lett egészen és tünődve nézett egy piros-sárga-kék szalagot, amely két ágra rádobva lengett.
- Hát ez mi? - kérdezte.
Az ispán melléje állott, közel.
- Ez?
- Igen.
- Ez a szalag?
- Igen.
- Ez a mi nemzeti színünk.
- Az ispánoké?
- Nem, hanem a románoké.
A grófné szembefordult a férfiúval, rászúrt a szemével és élesen mondta neki:
- Rögtön szedje le!
- Miért?
- Azért, mert úgy akarom!
Az ispán ingerkedve nézett le a nőre.
- Holnapután már itt lesznek a román katonák, - mondta.
Az asszony hátrább lépett és lefojtotta a hangját:
- Nézze, Ráduly: én azzal nem törődöm. Mert ha itt lesznek, ez a kastély úgyis az én kastélyom: magyar kastély! Érti?!
- Értem.
- Akkor szedje le!
Péter gerjedten állt és nem mozdult.
- Hát nem értette?!
- Nem!
A grófnénak felizzott a szeme. Egyszerre odalépett és mint a villanás, arculütötte a férfit.
- Édes volt... - mondta az, szinte megenyhülve; aztán levette mosolyogva a szalagot és a jobbik zsebébe gyűrte. Utána kivett a másik zsebéből egy piros-fehér-zöldet és feltette az ágra. Akkor megfordult és halkan, szinte nyöszörögve, mint egy kutya, megkérdezte:
- Most jó?
A grófné odament hozzá és a vállára tette a kezét.
- Nagyon köszönöm, Péter, - mondta, aztán végigbabrálta kedveskedve a férfi kabátját, majd benyult a zsebébe és kivette a román szalagot onnan.
Buján felforrva remegett Péter.
- Most jobban szereti? - kérdezte.
- Jobban.
- Engem is? - tette hozzá és már kondorodott is a karja, hogy megölelje, de abban a pillanatban egy kiáltás csengett a termeken végig:
- Tilda!!
Rögtön kiugrott az ispán árnyékából a grófné.
- Maga őrült! - mondta és kiment. Már ott állt az ura az ajtó előtt, hálóingre vett házikabátban, gyertyával a kezében.
- Te hol jársz? - kérdezte.
Az asszony megfogta a karját és szerelmesen nekidőlve mondta:
- Gyere csak, Bandi!
Sokáig álltak emígy összefűzve a karácsonyfa előtt. Az ispán a sarokba húzódva, szinte cserszegett mérgében, mint a leöntött parázs.
- Látod, ezt Péter csinálta nekünk! - szólt végre a grófné. A férfi percekig nem felelt semmit, csak nézte meghatottan a fényben éneklő karácsonyi fát. Bólogatva körüljárta, majd megsímogatta a drága magyar szalagot rajta.
- Ezt is ő tette ide? - kérdezte.
- Igen.
- Én tettem, méltóságos úr, - mondta az ispán.
- Nagyon köszönöm, Péter, - fordult meg a gróf, majd oda is ment hozzá, megszorította a kezét és meghatottan, könnyel a szemében mondta ismét: - Nagyon köszönöm, Péter.
- Örül a méltóságos úr?
- Nagyon örülök, Péter.
- És a méltóságos asszony?
- Ő is nagyon örül - áradott tovább a gróf. - Mind a ketten nagyon örülünk. - Úgy-e, kicsi Tildám?
- Igen - mondta a grófné. - Nagyon jól esik, hogy itt is járnak az angyalok.
A fiatal férj leereszkedett lassan egy bőrszékbe, szembe a karácsonyfával.
- Karácsony... szép magyar karácsony... - hajtogatta és úgy nézte közben az angyali fát, mint egy ártatlan, boldog gyermek.