Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 8. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Fordítások

Benedek Marcell: ANDRÉ MAUROIS: BYRON ÉLETE
Dante-kiadás

Optimista szemmel nézve az életrajzi regények, vagy regényesített életrajzok divatját: örülni lehet, hogy az olvasóközönségnek kezd érzéke támadni a valóság iránt, tanulni is akar abból, amit olvas, satöbbi. A pesszimistának több búsulnivalója van. A valóságbakapaszkodás nem jelenti-e a költői fikció hitelvesztettségét? S viszont a valóság regénybefoglalása, megcukrozása nem vall-e tulságos kényelemszeretetre és felületességre azoknak részéről, akiknek kedvéért írók és kiadók szükségesnek látják? Búsító kérdések és kétségtelenül jogosak is mindaddig, amíg a szépirodalmi formába öntött életrajz, vagy akármilyen más tanítójellegű munka művészi jogosultságának kérdése nincs eldöntve.

Egyik könyvemmel magam is érdekelt féllé váltam ebben a kérdésben; ezért nem is arrogálom a döntőbíró szerepét, de legalább védőügyvédje lehetek a francia részről hevesen támadott Maurois-nak, aki - úgy látom - olyanformán gondolkozik a dologról, mint én.

A regényformájú életrajznak, irodalomtörténetnek, vagy akár történelemnek csak akkor van jogosultsága, ha eleve elismerjük az ilyenfajta tudományos munkának föltétlenül művészi jellegét. És ez az, ami mellett régen kardoskodom. A tudományos anyaggyüjtés, a rendszeres gondolkozás olyan conditio sine qua non-ja ennek a művészi munkának, mint a mintázás technikája és az akt-stúdium, meg az anatómia a szobrászművészetnek. De a végtelenig szaporítható életrajzi, irodalomtörténeti vagy történelmi anyag kiválogatása, bizonyos szempontból való áttekintése, az egésznek meggyőző, hatásos és az élet illúzióját keltő közlése már intuitív és formáló művészt követel meg. Nincs elolvasást érdemlő életrajz stb., amely nem művészi munka is egyben.

Természetesen, ha az életrajzi regény írója tudományos hitelességre is számot tart, éreztetnie kell az olvasóval, hogy mindaz, amit elmond, bizonyítható tény; hogy művészvolta csak a válogatásban, csoportosításban, az elbeszélés módjában s a lélektant elemzés elmélyítésében keres megnyilatkozást. Még művészi szempontból is súlyos hiba volna a nyers valóságot itt-ott fikcióval keverni. Sok történeti regény írója is elköveti ennek a hibának fordítottját: ahelyett, hogy hősét elejétől-végig megstilizálná, aktaszerűen bizonyítható szavakat ad a szájába, amelyek «igazak» a história szempontjából és holt teherként nehezednek az ő konstrukciójára.

Maurois óvatosan megmarad a vázoltam keretek között s egyetlen költött szóval vagy gesztussal sem távolodik el a «regény» felé. A Byron élete szépen és érdekesen megírt életrajz, tudományos eszközökkel, a nagyközönség .számára: ez a legpontosabb műfaji meghatározása.

A témának kétségtelenül megvan a maga regényszerű érdekessége. Bizonyos tekintetben aktuális - bár Maurois-nak eszébe sem jut, hogy ezt az aktualitását csak érintse is. Amit a Napoleon bukását követő korban a «század betegségének» neveztek, az, pontosan száz esztendő mulva, ugyanígy gyötri a világháborúból hazavergődött vagy utána felserdült nemzedéket. A Kalóz-tól Dumas Antony-jáig és Hugo Didier-jéig ívelő, világfájdalmas alaphangú társadalomellenesség csak elméleti alapjaiban változott meg, - színében, hangulatában, mélységében alig. Hogy Maurois miért nem vonja meg ezt a párhuzamot, nem tudom; egyébként: az olvasó, akarva-nemakarva, nélküle is kénytelen megvonni. A magunk korát érezzük vonaglani Byron korában, s őszülő fejjel is beleéljük magunkat a «jeune byronien»-ek lelkiállapotába. Talán igazabban, mint maga Byron - ha ugyan Maurois-nak igaza van. Az egész könyvön valami leplezett, mosolytalan irónia húzódik végig - s ki nem mondott, irónikus tanítása az, hogy az embert kiforgatja magából a szerep, amelyet jó vagy rossz sorsa rákényszerít. Az ő Byronja mindenekelőtt: félénk ember, akit sántasága, zavaros gyermekkora sírigtartó «Minderwertigkeitsgefühl»-re kárhoztat. Hetykesége, lázadozása ebből származik. S amikor költői kifejezésre juttatja kétségbeesését, lázadását s jókorjött lázadó szava egyik napról a másikra híres emberré teszi: már fogja a szerep, már játszania kell - Byront. Így hajszolja a szerep a görög szabadságharcba is.

Az asszonyok? «Soha asszonyt el nem csábítottam.» Maurois beállításában csakugyan passzív félnek látszik - éppen mert szenvedélyesebb s a szó hétköznapi értelmében temperamentumosabb, semhogy ellenállhatna az asszonyoknak. Egyetlen igazi bűne van, amiért őt terheli minden felelősség: az együgyű Augustával elkövetett vérfertőzés. Maurois kétségtelennek tünteti föl a tényt, de szerinte Byron (a szerep Byronja!) kéjelgett abban, hogy a bűnt súlyosabbnak lássa, mint valójában volt. Éppen ez a bűntudat mutatja, hogy Byron nem vette komolyan a társadalmi és vallási morál ellen intézett támadásait; hogy élt benne a gyermekkorában kapott szigorú protestáns nevelés. S ugyanaz a Byron, aki a legsúlyosabbnak tartott bűn elkövetésével zárta ki magát a szemérmetes angol társadalomból: epedve gondol arra, hogy ebbe a társadalomba visszatérhessen s felesége megbocsásson neki - és izgatottan lesi, hogy angol tisztek szóbaállnak-e vele egy távoli görög szigeten.

Tudományos fegyverzet nélkül nem vitatkozhatunk ennek a beállításnak ténybeli helyességéről. Mint művészi feladat, föltétlenül sikerült: Maurois Byronja, a félelmek, gyermekkori vallásos hiedelmek, társadalmi előítéletek, szerelmi szenvedélyek és költői hiúságok rabja, a kényszer-forradalmár és szabadsághős - kerek egész, eleven és több mint elhihető: «tapasztalható» ember. Rabságában, eleve-elrendeltségében okvetlenül igazabb azoknál a báboknál, akik «szabadon» mozognak, idealizáló írók nagyon is látható drótjain.

*

Ezen kívül: Byron lángelme is. «Nevetségesség nélkül lehetett azt mondani: Napoleon és Byron.» Az öreg Goethe csodálta. Költői hatása színt adott egy évtizednek és átnyúlik, utánzói révén, a huszadik századba:

Ez nem tárgya Maurois könyvének, az ő célja csak az ember megrajzolása volt. Vers-idézetei is csak az életrajzhoz kapcsolódnak. Rendben van. De...

A közönség most két kötetet fog olvasni Byron életéről. El fogja olvasni, mert érdekes élet és érdekesen van megírva. Ami a magyar közönséget illeti: el fogja olvasni, mert francia írta, mert lefordították és kiadták. De Byronról, a költőről, nem olvashat, mert Maurois feladata csak az életrajz megírása volt, s ki merne nálunk megíratni vagy akár lefordíttatni egy «Byron, a költő» című könyvet? (Holott Byron minden jelentős műve megjelent magyarul, némelyik több fordításban is.)

Maurois könyvét én fordítottam. Örömmel végeztem ezt a munkát; de még nagyobb örömmel írtam volna hozzá egy harmadik kötetet a multszázadi és a mai byronizmusról, s mindenekfölött: Byronról, a költőről.