Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 8. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Tudomány és kritika

BÁLINT GYÖRGY: A KRITIKUSOK ÁRULÁSA

Ez a probléma, magasabb távlatokból nézve, korántsem olyan nagystílű, mint az írástudók árulásának kérdése, amelyről Julien Benda egész könyvet, Babits Mihály hatalmas tanulmányt írt és írók seregei vitatkoztak. Alapjában véve részletprobléma ez. Még csak a magyar írástudók egészének árulásáról sincs szó, csupán a kritikusokéról. Nem óriási probléma: de szellemi és irodalomerkölcsi életünknek tagadhatatlanul lényeges jelensége és kultúrális betegségünknek gyakran penetránsan jelentkező tünete. Mindenesetre komolyabb vizsgálatot is érdemelne egyszer, mint ez a néhány odavetett és rapszodikus jegyzet, amely csak éppen a figyelmet szeretné felhívni a kérdés szembetűnő pontjaira.

*

Mindenekelőtt: ki a kritikus? Ma, Budapesten kritikusnak nevezünk mindenkit, aki napilapokban vagy esetleg folyóiratokban aktuális szindarabokról vagy könyvekről bírálatot ír. (A zene: és képzőművészeti kritikusokról most ne essék szó.) Az így definiált kritikus polgári foglalkozására nézve rendszerint hirlapíró, esetleg fővárosi vagy sportrovatvezető (amitől még lehetne jó és becsületes kritikus is) és szűkebb kollégájának vallja Lessinget, Sainte-Beuve-öt és Gyulai Pált (amitől még ismerhetné is ezeket az írókat).

Minthogy a kritikus majdnem mindig hirlapíró és minden esetben függ az őt foglalkoztató kiadótól, árulása tulajdonképpen akkor kezdődik, amikor a kiadó parancsára koncessziókat tesz jobb meggyőződése ellen. Az árulás legelső lépése tehát az, amikor a kritikai bérmunkás kiadójának anyagi pressziója alatt kénytelen jobban dicsérni, vagy (ritkábban) gáncsolni egy regényt vagy szubrettet, mint ahogyan azt meggyőződése diktálná. Mindenesetre ez még a legártalmatlanabb faja az árulásnak és nem is lehet szigorúan elítélni érte a kritikust. Ebben az esetben mindig van egy nyomatékos enyhítő körülmény: a kritikus exisztenciája forog kockán. És még enyhébb, megbocsáthatóbb árulás, amikor az esztétikai alkalmazott parancsra kénytelen kisebb-nagyobb terjedelemben foglalkozni olyan munkával, amelyről különben nem volna semmi mondanivalója.

*

Ellenben: megbocsáthatatlanul áruló a kritikus akkor, amikor munkája közben az a szempont irányítja (vagy az is irányítja), hogy egyes véleménynyilvánításai révén erkölcsi vagy anyagi haszonhoz juthat. Áruló a kritikus, aki írás közben szem előtt tartja azokat az előnyöket, melyeket a befolyásos szerző, szinigazgató vagy primadonna hálája neki szerezhet, vagy amelyektől az illetők bosszúja őt elütheti. Ezt az árulást napról-napra követi el napilapjaink számos kritikusa, aki irodalmi és művészeti problémák útvesztőibe esetleg be sem merészkedik, de bravurosan tájékozódik a sajtó-, törzskávéház-, szinháziroda-dsungel sokat rejtő indái között.

*

És itt kell megemlíteni a leggyakrabban és egyre kevésbé szemérmes formák között jelentkező árulást: a kritikus-szerzők piac- és konkurrenciasszabályozó karteljeit, vagy néha ellenkezőleg, ádáz és kíméletlen vendetta hadjáratait. Egyre tömegesebben jelentkező íróink, elsősorban szinpadi íróink között mind gyakrabban tűnnek fel a kritikus-írók. Nagy és befolyásos napilapok munkatársai ezek és felváltva, hol mint írók, hol mint kritikusok szerepelnek. Ezek a kritikusok alaposan ismerik egymást és egymás lapjainak hatalmát és óvakodnak attól, hogy rosszat írjanak annak a darabnak a szerzőjéről, aki néhány hét mulva mint kritikus fog megjelenni az ő darabjuk premiérjén. Ha azonban a kritikusból lett szerző darabja már színrekerült és történetesen megbukott: akkor a kritikussá visszavedlett szerzőt már nem köti semmi és a raté-k örök keserűségével és nem is titkolt bosszúvágyával ítélkezik kritikustársának, vagy egyáltalában a soron következő szerzőnek munkája fölött. Aki megfigyeli lapjaink kritikáit és kissé ismeri a különböző, kulissza mögötti kapcsolatokat, ennek a furcsa jelenségnek épületes példáit láthatja állandóan. És különösképpen senki sem botránkozik meg ezen az állapoton, amely éppen olyan immorális, mintha a törvényszéki bíró állandóan ügyvédi gyakorlatot is folytatna és viszont.

*

Kritikusaink nagy része tehát árulást követ el, mert különböző magánérdekekért feláldozza azt a nem tulságosan nagy függetlenségi lehetőséget, amit a munkaadói cenzura még meghagy neki. De talán még gyakrabban történnek ilyen árulások teljesen önzetlenül, érdemmentesen is. Plátói szimpátiák vagy antipátiák érvényesülnek korlátlanul és emberi szempontból mindenesetre érthető a kritikus aggodalma, aki nem igen írhat rosszat arról a színészről vagy szerzőről, aki röviddel a premier, vagy a könyv megjelenése után nála fog ebédelni. (E kritikusok nem vesznek példát Alfred Kerr-ről, aki alig ismer személyesen írót, szinészt és szinigazgatót.) A budapesti klub- és törzsasztal-kultúra romlott légkörében így satnyul el a független kritika.

Sokkal indokolatlanabbak ennél azok a teljesen paradox politikai szempontok, amelyek főleg baloldali színezetű lapok kritikusainál jelentenek súlyos gátlást az ellenkező irányú szerzőkkel szemben. Nagyon gyakran megtörténik, hogy ilyen kritikusok csak azért elnézőek az ellentáborhoz tartozó szerzővel, mert félnek a politikai elfogultság látszatától. (Természetesen legalább is ilyen gyakran esik meg az is, - rendszerint a másik oldalon - hogy valóban politikai elfogultság diktálja a kritikát és egyes műitészek hangosan kiáltanak ügyész és cenzura, tehát az esztetikaitól teljesen idegen fórumok beavatkozása után - kimerítve az árulás legbrutálisabb kritériumát.)

*

Ezek voltak azok az árulások, amelyeket a kritikus a maga jobb meggyőződése ellen követett el. De még sokkal komolyabb és aggasztóbb a kritikusok árulása a meggyőződés latitüdjén belül. Minden külső ok és szempont nélkül is napról-napra árulják el kritikusaink az Eszmét és az Igazságot, (hogy Benda terminológiájában maradjunk). Állandóan találkozunk ezzel az árulással, amelyet még kevésbé lehet megbocsátani, mint azt, amit valami érdek diktál. Ez az a bűn, amit az Egyház «a jóra való restség»-nek nevez. A legtöbb budapesti kritikus elárulja a védelmére bízott eszmét: mert nem veszi komolyan a kritikát és nem veszi komolyan magát az irodalmat. Amikor darabbal vagy könyvvel kerül szembe, nem igyekszik százszázalékos intenzitással kifejteni véleményét, mert nem hisz abban, hogy a mai magyar közönség sokra értékeli és fontosnak tartja a kritikát.

Talán ez a mai kritikus legnagyobb bűne. (Mert az, hogy esetleg nem is ért az irodalomhoz, hiányzik a mélyebb kultúrája és világirodalmi perspektívája - nem az ő bűne, hanem kiadójáé, aki megtette kritikusnak. Napilapkiadóink jórészének kultúrális nemtörődömségére jellemző, hogy gyakran tisztán személyi vagy adminisztrativ szempontok szerint választják meg a kritikusokat. A rendőri rovat élére nem állítanak olyan ujságírót, aki nem ért a rendőri riportázshoz, a kritika feladatára azonban sok esetben félművelt dilettánsokat is alkalmasnak tartanak.) Nem lehet menteni azt a kritikust, aki hisz az irodalom és a kritika elnépszerűtlenedésében, a közönség antiintellektuális hajlamainak erősödésében. Lehet, hogy a mai magyar ujságolvasótömegek nagy részét nem érdeklik a kritika magas szempontjai és nem érdeklik a szellemi élet megmozdulásai és eseményei. Lehet, hogy a tömeg elfordul a kultúrától. Talán gyűlöli is. De egynek nem szabad megtörténnie: a kritikusnak nem szabad a tömeg példáját követnie. Ha mindenki gyűlöli a magasabbrendű szellemi életet: a kritikusnak imádnia kell. Ha mindenki unalommal és megnemértéssel fordul el az igazi irodalomtól: a kritikusnak lelkesednie kell érte. Ha egy millió ember fogja őrjöngve hirdetni Lindbergh vagy Miss Európa egyedül üdvözítő örök dicsőségét - a kritikus álljon ki egymaga arra a bizonyos sokat emlegetett piacra és a meggyőződés nyugodt és töretlen hangján tegyen hitet Thomas Mann vagy Romain Rolland mellett. Ez a kritikus egyetlen kötelessége. De a mi kritikusaink nagy része megfeledkezett erről a kötelességéről és elárulta az irodalmat az első kakasszóra. Ezek a kritikusok azt hiszik, hogy a közönség nem figyel rájuk, ha komolyan szólnak hozzá. Azt gondolják talán, hogy több figyelmet és megértést kapnak, ha maguk sem veszik komolyan mondanivalójukat?

*

Így kontreminálja meg a mai magyar kritikus, megbocsáthatatlan defetizmussal a saját árfolyamát. És ugyanilyen súlyos bűnt követ el akkor is, amikor leszállítja igényeit az irodalommal szemben. Igen sok kritikus teszi ezt. Egyre kevesebb kritikus mer még abszolut irodalmi mértékkel mérni. Egyesek elvi alapon tagadják az abszolut mértékegységek létét. Megelégszenek azzal, ha az eléjük kerülő munka megfelel valamilyen teljesen irodalommentes célnak. Egyesek politikai, vagy más tendenciák szerint mérnek. Ha a darabban elég propagandaanyag van az egykerendszer ellen (vagy mellett) - már jó darab. Sőt: ha a szerző hónapokkal előbb több hatásos röpiratot írt az egykerendszer ellen (vagy mellett) és társadalmi téren is exponálta magát az ügy érdekében: darabja már a priori jó darab. (És viszont.)

A másik még erkölcstelenebb és alantasabb szempont: alkalmas-e a szóban forgó darab vagy könyv arra, hogy Kovács urral (az Aradi-utcából) néhány órára elfelejttesse nyomasztó anyagi gondjait és fentnevezett Kovács urat, az ő pénzéért, nejével és családtagjaival együtt hatályosan és kellemesen szórakoztassa. Egészen eltekintve attól, hogy a kritikus nem képviselheti hivatalból Kovács úr ízlését (Kovács úr néha rá is szokott cáfolni) - a legmélyebb kultúrális lezüllés szimptómája ez az állásfoglalás. Ennek következménye az, hogy émelyítően lagymatag, édeskésen jóindulatú és lelkiismeretlenül konciliáns hang lett úrrá a kritikai rovatokban. Inszipid vígjátékok kapnak jóakaratúan megbocsátó, sőt elismerő bírálatot, azzal az indokolással, hogy «ennek a műfajnak úgyis csak könnyű szórakoztatás a célja, ennek pedig elég jól megfelel a szóbanforgó műalkotás, stb». Nincsenek igények, nincsenek nehezen kielégíthető irodalmi kívánságok és a dezertőrökké lett kritikusak egyre jobban demoralizálják és elposványosítják a szinházi és irodalmi életet. Világirodalmi, európai mértékkel már régen nem mérnek kritikusaink: budapesti viszonylathoz, 1930-as viszonylathoz, terézvárosi viszonylathoz, multhónapi viszonylathoz mérik az irodalom és színpad termékeit.

Így történik azután, hogy X. úr giccses bárgyúsága megkapja a signum laudist, egyszerűen azért, mert Y. úr a mult hónapban még ennél is rosszabbat írt és mert «a mai viszonyok között nem lehet olyan mértékkel mérni, mint stb». Az irodalmi és színpadi termékek nívója tehát egyre alacsonyabb lesz, a kritikák pedig egyre elnézőbbek és dicsérőbbek. A kritikák után ítélve: remekművek tömege születik állandóan a magyar irodalmi műhelyekben. A dícséret-infláció egyre szélesebben hömpölyög, úgyhogy ha egyszer kivételesen mégis csak szigorúbb bírálatot kap valamely író - rögtön személyes invektivának veszi.

Ilyen destruktív engedékenységgel, ilyen kártékony úgyismindegy-gesztussal zülleszti egyre mélyebbre az igényeket és az ízlést a mai kritikusok zöme, ahelyett, hogy intranzigens kitartással próbálná menteni, ami menthető. (És sok volna menthető.) Érthető tehát, hogy a közönség nem veszi többé komolyan és nem tekinti megbízható tanácsadó és értékmérő szervnek a kritikát és érthető az is, hogy a szinigazgató és a könyvkiadó silány üzelmekre bátorodik az irodalom ellen a kritikus hallgatólagos, vagy néha nagyon is hallható elnézése, sőt támogatása mellett.

*

Ime egészen elnagyolt vonásokban a kritikusok árulása. Ezt az árulást látjuk napról-napra a legnagyobb nyilvánosság előtt. És igen szomorú vígasz az, hogy ezen az áruláson az elárultak és az árulók egyaránt veszítenek és azok sem nyernek, akikért az árulás történt.